Garamhegyi Gellért

Összenőtt panelok

A Flórát azt én is, öreg ember nem vénember, azaz, vén kecske is megnyalja a sót, nagy kő alatt lakik a nagy kígyó, meg kis kalappal is lehet nagyot köszönni, ja én is megbasznám. Engem nem érdekel, megmondtam, velem lehet szórakozni, csak nem érdemes, érted, nem én húzom a rövidebbet, aha, aztán meglátjuk, ki nevet a végén. Te hogy vagy, jól, rendben. Érted, jön a paraszt, oda se néz, befordul a folyosón, és durr, belém, majdnem eldobtam a kávémat, ja aha, barom, na de én meg mondom, mondom ember, nem látsz a szemedtől, aha, azt’ erre meg nem mondott semmit. Ezt mér’ itt csinálják, nagyapa? „Mit?” A faszér’ itt karteloznak? „Én tudom is azt. Ott csinálják, ahol akarják” Csak érjünk már be, gondoltam, mielőtt a Séf észrevesz. Benyitottunk a lakásba, anyám-apám tévét néztek, ahol hagytam, mondtam, „lusta disznók” mondta nagyapa. Magunkra zártuk a kisszobát, odatoltuk a szekrényt, mondom nehéz nap után édes a pihenés, nagyapa úgy néz, mintha a seggéből rángatott volna elő, én sem értem, mért mondok néha ilyeneket. „Na most adj valamit, amitől elalszom,” mondja, lebasztam neki egy pofont, de fölkelt, azt mondja „ha elájulok, ez vicces lett volna”, de nevetett „így viszont kitollak éjjel a folyosóra” El se bírsz, papa, mondtam, de úgyse csinálna ilyet, mert éjszaka csövesek járnak a folyosókon, a halogénizzókra jönnek. De szeret ijesztgetni. Kiskoromban is ezt csinálta. Történeteket mesélt. Például azt, hogyha a csövesek a földszinten előbb érzik meg a kihullott fogam illatát, mint a fogtündér, akkor feljönnek és kieszik a párnám alól. Ez legalább hihető volt, nem úgy, mint apám hülyesége. Meg azt mondta, hogy ne menjek kettővel lejjebb, mert ott panellányok vannak, és ha nem vigyázok, nekem is panelfeleségem lesz, mint apámnak. Ezt nem akartam. Rettegtem attól, hogy az én feleségem is a konyhában aludjon és mosogatóvizet igyon. Ilyenkor még nem volt kötelező a lánc, de apa szerette megelőzni a divatot, úgyhogy kikötötte anyámat a mikrohullámú sütőhöz. Azt mondta, Így el bírja vinni, ha baj van, mégse mászkál éjszaka. Nagyapa undorodott a háztól. Tudott valamit, akkor még lehetett. Mire kamasz lettem, már csak ketten egy szobába zárva mertünk aludni. Felváltva őrködtünk, és rongyokkal tömtük be az ajtó alatti rést, hogy ne halljuk a tévét. Ha nem tudtam aludni, mesélt nekem. Az iskola a mi emeletünkön volt, de már oda sem jártam, mert nagyon féltünk. A kisszobában laktunk, mert apa kidobott a nagyból, azt mondta, ha egész nap csak üldögéltek, és a tévét se nézitek, akkor azt a kisszobában is lehet. Ebben igaza volt. Azóta a nagyszoba két sarkából nézik a tévét anyámmal. Nagyapám azt mondja „legalább elalhatunk valahol” azért ilyen kisigényű, mert ő lakott lejjebb, azok már mind megőrültek, ő még időben kijött. De aztán neki is elege lett. Kevés volt a hely, és büdös volt, egyszer anyám végigrángatta a lakáson a mikrót, mert nyitva maradt az ajtó, és szökni próbált. Nagyapában ekkor pattant el valami. Apám az ajtóból üvöltözött. „Elegem van” mondta a nagyapa, „Akarsz velem jönni?” Hogyne akarnék, mondtam, csak menni akarok. „Felmegyünk a Laskához”, mondta, azzal kirúgta az ajtót. Húzd vissza a segged, hallatszott kintről, mikor a mikró beakadt, és anyám futás közben hátrabukott. „Kussolj, te kis taknyos” mondta nagyapám, és félrelökte apámat az ajtóból, én rajongva mentem utána. „Kell az engedély a Laskától, hogy felmenjünk a tetőre. Az őr máshogy nem enged, próbáltam már.” Útközben megkerestük anyámat, akit a papa egy mosókapszulával édesgetett magához. Valamiért volt a zsebében. A Laskánál otthagytuk anyámat a mikróval, cserébe írt egy engedélyt, hogy felmehetünk a tetőre. Beértünk a folyosóra, már távolról mondom az őrnek, na, ma is hiába jöttél be, mert engedélyünk van, de le se szart, nagyobb problémája is volt, hozzá volt nőve a kempingszékhez. „Most megmutatom” mondta nagyapa, „most végre láthatod”, kimentünk, de ott is csak beton volt. Felül is, alul is panelház, halogénizzók világítottak. Nem láttunk semmit, csak szobákat, és erkélyeken teregető hájpacnikat. Egy le is szakadt. Az alatta lévő folyosóra zuhant, aztán a csövesek felzabálták. Már megérte eladni anyámat, mondtam, mert akkor még vicces kedvemben voltam, de a nagyapa annyira megsértődött, hogy másnap reggelre meghalt, és úgy, hogy pont ne tudjam kinyitni az ajtót, a kurvaanyját, ezt is mér’ ott kell, mondom kurvaanyád, ezt is mér’ itt kell, olyan egyedül vagyok azóta, de már nem félek, mert tilos. A Séf már keményebben fogott minket. Ekkor jött a csávó. Idegen öltözete volt, és bántotta a szemét a zöld fény. Ennyit mondott: „Kettőt lefelé hármat befelé, ajtót ne keress, liften lefelé koccig egyenes, le, jobbra, jobbra, egyenes. Tizenhetedik tégla jobbról, ötödik föntről. Tizenhét jobb, öt fent. Szembe falon, szembe!” Most, hogy nagyapa nincs, oda se figyeltem. Nem ez az első barom, aki el akar rángatni minket innen. Mintha saját evolúciójuk lenne ezeknek az üzeneteknek. Vírusok, csábító őket megjegyezni, és minden alkalommal más, de mindig egy kicsit egyszerűbb. Nem megyünk sehova. A nagyapa mindig megtanulta ezeket, de úgy csinált, mint aki nem figyel. Akart valamit. Franc akar elmenni. Csak furcsa, hogy még mindig idetalálnak. Most mindenki gyanakszik mindenkire. A zöld halogénizzók közt semmilyen érzelmet nem lehet elrejteni. A Séf izzadt trikója szagát érzem magamon. Kiveszi a cigit a szájából, rám néz, aztán a kutyájára, neked is gyanús? nekem is! Aztán továbbmegy. Én gyanús, te mocsadék, te vén fasz, te, te viszel lányokat az Ablakhoz, te tudod egyedül, hol van. Te látsz egyedül napot, meg a Flóra, mikor keféled. Mikor a fiatal testén vonaglanak a hájhurkáid. Ez a hely mindenkit megfertőz, de milyen hely, miről beszélek? Mindenhol ez van. De nem árulhatok el semmit, mert most mindenki figyel mindenkit, és a nagyapa miatt rám mindig gyanakodni fognak. Ott a Galóca, hiába rágózol, látom, hogy memorizálsz, na hányadik volt jobbról? Tizenhét, én tudom. Oszolhatunk, főnök? ránézek a Séfre, minél unottabban. Mindenki menjen a kurva dolgára! mondja, odalép az egyik feleségéhez, egy hájas, undorító rózsaszínkosztümös disznóhoz és megcsókolja. Ugye kicsim, nekünk nem kell más, csak hogy együtt legyünk. A disznó nem reagál, csak a Séf trikóján szagolja az ételmaradékokat. Felpofozza, és megrántja a pórázt, ennyit a romantikának, a disznó segítségkérően jajveszékel. Senki nem mozdul. Egyszer mindenki elkapja ezt a betegséget, kíváncsi lesz. Olyan, mint a himlő, de erre nem raknak tejfölt, ezért megölnek, ha megtudják. Rámosolygok a Csiperke Nénire és a gyerekeire. Piócák, bámulnak, hogy elég közel megyek-e, hogy megkóstoljanak. Föléjük teszem a kezem, az egyik kiugrik, és a tejfogaival megpróbál belémharapni, de elkapom a nyakát, és kidobom a többiek közül, ficánkolni kezd a földön. Csiperke nénivel még mindig egymásra mosolygunk. Tizenhetedik jobbról, föntről ötödik a szembe falon. Mázli, hogy a többire nem emlékszem, kettőt lefelé hármat befelé, ajtót ne keress, liften lefelé koccig egyenes, a kurva életbe. Az ember ilyenkor vagy elmegy vagy megőrül, de már akarni is őrület. Megfordulok. Miről beszélek, évek óta már a nagypapával is ezt gyakoroltam, hogy egyből megtanuljak mindent, amit hallok. De sose figyeltem oda, a tévéről kérdeztem. Ha a nagyapa nem murdal meg, most tuti ki akarna menni, én meg egy nyálkás szaralak, nem csoda, hogy belefáradt a tanításomba. Van kijjebb! Már a lépcsőnél vagyok. A Séf ott legelteti a disznóját a linóleumon. Rám se néz, mondja nyertem egy fogadást, hogy téged látlak először a lépcsőnél. Hova a séta? Ezt is gyakoroltam: „Kettővel lejjebb.” Vigyorog: ha nincs ló, jó a szamár is, már nem undorodsz a panellányoktól? „Tüzet oltani a moslék is jó” mondom, röhögni kezd. Csak lesz belőled valaki, a Flórácskát meg majd én kifugázom helyetted is! Hányni akarok. „Adj neki, főnök!” Lemegyek kettőt. Ha emlékezne a Séf, hogy az út is erre van, nem csak a panellányok, de elfelejtette, nem bírja megjegyezni, pedig látom, magában mondogatja. Sose jártam itt, a nagyapa mesélni sem akart a panellányokról. Azt mondta, olyanok, mint az anyám, csak szexelni akarnak. Több se kellett, hogy soha ne jöjjek le ide. Ugyanolyan ez a folyosó, mint bármelyik, csak körömnyomok vannak a falakon, a padlón, néhol a plafonon is. Az egyik ajtón egy fatábla, kicsi művirágokkal: In this house we: LIVE, LAUGH, LOVE. Föl-le pattog, bentről irdatlan kefélés hangok, egy lány nyöszögése a sittes zsákon keresztül. Úgy tűnik meg is akarja tartani. Egy út vezet jobbra, egy balra, egy pedig befelé. Befelé mindig olyan, mintha sűrűbb lenne minden, vastagabb a pöttyözött linóleum, erősebbek az izzók. Arra megyek. Távolabb látok egy alakot. Vézna, a melltartója eláll a testétől, virágos farmergatyában van. Hosszú, szőkére festett a haja. Minden történet egyszerre jut eszembe ezekről. „A megalkuvás nagy úr, fiam. Azt hiszed, az ember képes maga dönteni, de meglátsz egy ilyet, és azt mondod: jó lesz nekem a langyos húgyban, végül is mi rossz van egy ilyenben? lesz mellettem valaki.” Én nem fogok senkit a mikróhoz kötni! Két blokkon túl vagyok, az utolsó nem lesz nehéz, egy ajtóhoz érek, amin ez áll: Don’t come in unless you have some COFFEE. Benyitok. A falnak támaszkodom az előszobában. A konyhába ne gyere, most mostam fel, nem fogod elhinni, de három napja nem szedtem be a fogamzásgátlót, érted három! „Amúgy se gyakran járok arra” mondom, „mármint a konyhába, milyen napod volt?” Leülök a tévé elé, és megfogom a távirányítót. Fogalmam nincs, hogy kell bekapcsolni, de ha tudnám, bekapcsoltam volna. Mit csinálok én itt, a blokkokba nem ajtó vezet, csak egyenesen kellett volna menni. Miért jöttem be? Áldalak, nagyapa! Mindig eltakarta a szemem, mikor apa a tévét kapcsolgatta. Sose tudtam meg, hogy működik. Csak anya kérlelő nyögéseit hallottam, mikor a krimihez ért. Nincs sok időm józanul, ezek erősebbek, mint hittem. Voltam valaha józan? a nagyapa tudott valamit, megfogom az összes kis szart, kulcsot meg mindent az asztalon, és beletömködöm a cipőmbe, a talpam alá. Ha rám mászik, vége van. Hát ezen pörögtünk a lányokkal egész nap, jön ki a nő, egész csinos, csak fogai nincsenek, hogy hogy lehet háromszor nem bevenni, annyira én vagyok, mondtam nekik, te; le se tagadhatnám, hogy ESFP vagyok. Ja, telóztunk a Pereszkével, meg írtam mindenkinek. Még a Gerebennel is beszéltem, azt mondja, nem vagyok százas, mondom, cimbi, sose voltam. Ja. „Mázli, hogy eszedbe jutott”. Ja, mondta ma is, hogy szívesen átjön, amíg nem vagy itthon, de mondom Geri, imádlak, szeretlek, de nem csalok meg senkit, nálam ez szabály, én nem vagyok az olyan. Azt’ bekussolt, nem is beszéltünk többet. Te hallod, de ma bevettem. Ha hozol egy gumit a fiókból, akkor csinálhatjuk itt kint is. „Itt kint?” Ez tetszett. Fölálltam, hogy bemenjek a gumiért. Jól fog esni egy baszás, gondoltam. De ráléptem valami hegyesre a cipőmben. „Ki tette tele szarral a cipőmet, azt hiszed vicces vagy, vagy csak baszol takarítani?” De eszembe jutott. Nekem nem itt kéne lennem. Én sose jártam itt. Hátranézek a nőre, nem látszik az arca, csak egy festettszőke hajzuhatag és egy rúzsos piros száj, kék körmök, egy top, nincs bőre, elálló melltartó, nekiesek az ajtónak, rángatom, Micsinálsz, kérdi. „Elhagylak, te fogatlan kurva” Legalább a kulcsot fordítsd el akkor, te buta. Elfordítom a kulcsot, kirohanok a szobából. Visszafele hozz óvszert! kiáltja utánam. Itt a lift. Liften lefelé, koccig egyenes. Kinyílik. Két suhanc vihorászva kaparja le a betűket: Kiha--lni -es-élyes! „Geci vicces” mondom, és kihajítom őket. A Liften nincsenek gombok, csak belépek, és lemegy. Egy üzenet a falra firkálva. J17 F5. De szájbarágós, gondolom, de mosolygok, mert majdnem elfelejtettem. De valamit tényleg elfelejtettem. Vissza kell mennem kotont venni. Hülye barom, dehogy megyek. Egy üres folyosóra érek. Kihalt minden, sötét van. A csövesek még nem találták meg ezt a szintet. Nincs szarszag. Minden ajtó nyitva van. Ezek voltak az új lakások. Betonból van kiöntve az egész, a tévé, a konyha, a bútorok. A telefontöltő és az ágy is. Modern, a töltő az ágy közepéből jön ki. Csoszogás hallatszik az egyik szobából. Egy cigányárus kocsival. A mellei ide-oda lökdösnek egy ememdemzes dobozt. Az egész gurul, nem vett észre, motyog: cigarettát, parfümöt, E-cigarettát. Ahogy a papával gyakoroltuk, határozottan elindulok felé, észrevesz, kerülöm a szemkontaktust. „Olcsó parfüm, a hölgyek imádják, márkás pléd? Erpodz?” Hallgatok. A szemembe bámul. Pont elhaladnék mellette. Ijesztően közel van, hirtelen kinyújt egy kezet a mellei közül, és hasba vág egy fülhallgatóval. Torka szakadtából üvölteni kezd, VEGYE MEG, HA MEGFOGTA! Ijedtemben felrúgom a taligájával együtt, oldalra dől, beveri a fejét a betonfalba, és lassan lecsúszik a saját vérébe. Olcsó a parfüm, vegye meg, szépen kérem, buborékol ki belőle. Továbbmegyek. A fal ki van ütve, mögötte tűzlépcső. Hungarocelszigetelésen lépkedek. Panelprogram, mondom, aztán kilépek. Egy nyíl lefelé mutat a létra mellett. Elindulok rajta. A szemközti panel olyan közel van, hogy a hátamat súrolja. Fölöttem egy tető fejjel lefelé, olyan, mint amilyenen a papával voltunk. Lefele sötét. Nyitott ajtók vannak körülöttem, kék fénnyel világítanak. Bent emberek ülnek, fekszenek. Egyik sem tud mozogni. Pornófilmek és tiktokvideók szűrődnek ki mindenhonnan. Az egyik ajtóból egy férfi fuldoklása hallatszik a kanapé párnái közül, de a tévé még zengi, hogy rendeld meg, nem hallod? rendelj vagy megbánod! A nagyapa csak párnázatlan székre engedett ülni. Egy félholt fiatal alak jóganadrágban liheg a következő ajtónál, előtte laptop. Egy kedves hang mondogatja, na még kettőt, gyerünk! Izzadt. Hallom ahogy összeesik, nem mondtam, hogy abbahagyhatod. Leérek a földre. Fentről még hallatszik, hogyan legyünk fenntarthatóan nyomorúságosak, öt elképesztő tipp. Ágyban is végezhető tornagyakorlatok, hogy jól induljon a reggel. Jobbra, jobbra. Egy vécékagyló kiáll egy ikeás képből egy rizsföldről.  Itt nőttek össze a panelok, látszik, két ajtó egymásbaforrva, ölelkeznek, harapnak, mellettük egy nő segge lóg ki a forrasztásból. Biztosan aludt és nem vette észre. Rácsapok, mondom „ma te, holnap én”. És itt vagyok, a téglás szobában. Fekete folyadék csöpög a forrasztásokból, mintha élne. Emészt. Mindjárt vége ennek a mocsoknak, de még nem undorodhatok tőle, mert meghalok, mint a nagyapa, nem miattam halt meg, hanem mert azt hitte, menthetetlen vagyok, úgy beszélek, mint a többiek, de tudd meg, papa ugyanúgy gyűlölök itt mindent, mint te, de nem gondolhatom, hogy van más, na hol az a tégla, tizenhét hat, ugye, elkezdem vizsgálni a falat. Tizenhét, tizenhét, tizenhét, háromszor újraszámolom, de remeg a kezem. Jobbról, ez biztos. Tizenhét. Fentről hat. egy kettő három, nem, egy kettő három négy öt hat. Ez az. Nem mozdul, mit kell ezzel csinálni, na még egyszer, tizenhét, hat. Jobbról. Basszus. Nem mozdul. Mi van itt. Hátralépek. A szembe fal kell, te hülye barom, végig rosszal próbálkoztam, visszamehetnél ennyierővel a panelcsajhoz, jó, hogy eszembe jut, kotont kell vennem, ha kiértem. Na. Tizenhét. Tizenhét. Hat. Ez sem mozdul, ne csináld, megőrülök. Teli erőből elkezdem ütni a falat, rábaszok a felette lévőre, az megmozdul. Tizenhét öt? Létezik, hogy öt volt. Kiemelem. Benne van egy kulcscsomó. Legalább húsz kulccsal. De csak egy ajtó van itt, melyik az, próbálgatom, ez sem az, ez sem az, ez sem az, csak ne felejtsek el kotont venni, nagyapa most segíts. A Séf biztos vár fent a disznójával, az feleség, bár nekem is lenne, ez sem az, ez sem az, le is megyek, legközelebb keresek magamnak egyet, a nagyapa tudott valamit, Ez az. Benyitok. Még egy ajtó. Gondoltam. Ez nem az, ez sem az, ez sem az. Ez az! Még egy ajtó. A nagyapa mindent tudott, ha egyszer kijutok innen, viszlát kurva panellakás, még hallom, ahogy itt mászkál mögöttem. A nagyapa mesélt róla, a postát keresi, itt a Taplóbácsi, itt kísért. Mindenhova követni fog minket. A családot végig követte, apámat is csak akkor hagyta békén, amikor elvette anyámat, a nagyapa miatta járt élete végéig egy ajtókitámasztóval a zsebében. „Beleállítom a szemébe és elfutok, mondta”, de tudta, hogyha megtalálja, úgyis megbénítja a félelem. Ez sem az, ez sem az. Ez az. Lassú hörgő hang, csak ne felejtsem el a kotont, mert kint a nappaliban még nem csináltuk. Ez az! Ez bitang jó lenne. A hörgés közeledik, ez sem az, hol vagy? a nevemen szólít, nem dobták be hozzád egy levelemet? Ez az. Már csak két kulcsot nem használtam föl, nyilván baszd meg, hogy pont nem azt próbáltam először, ha kijutok, mindent megkérdezek. Hogy mért vagyunk itt, és hogy hol kezdődött, már emlékszem, a nagyapa mondta, csak mindig röhögtem, tudott valamit, mondta is, de nem értettem, a fővárosban kezdődött minden, ott már sokan megfulladtak bennük, de senki nem csinált semmit, amíg a bazilikát be nem építettek, panelprogram, mondták, lakóhelyteremtés. Akkor sokan kimentek tüntetni, csak nem látszottak a paneloktól, fasza mondtam a nagyapának, mesélj a panellányokról. Mindig mondtam, hogy ijesztőek, azért szeretnék hallani róluk, de igazából azt akartam álmodni, hogy velük vagyok, egyszer majdnem le is mentem hozzájuk, de a nagyapa odarángatott apám elé, és azt mondta, kérdezzem meg, kérdezzem csak meg, hogy megérte-e. Nem kell kotonért mennem, ki kell jutnom, az utolsó ajtó, biztos nem láttad a leveleket? Apám fejét sose felejtem el, nem szóltunk egy szót se, de látszott, hogy valaha még ő is tudta, a nagyapa neki is mondta, kis sárga csekk volt, fontos lenne, mert különben kikapcsolják a tévét „Hülye fasz” mondom, ordítom hátra „harminc éve kísértesz minket, már rég kikapcsolták”, és kirántom az utolsó ajtót, ha kijutok, mindent megkérdezek! Napot akarok látni! Ha kijutok, mindent megkérdezek!

Garamhegyi Gellért: Amikor pincékben, elhagyott épületekben vagy más erős atmoszférájú helyeken vagyok, olyan mintha a szemem visszaugrana a fejem hátuljába, és onnan látnék ki. Az írásban a légkörök érdekelnek. Amúgy hittan-magyar szakon végeztem.

A szöveg eredetileg az Újpogányság (2024/2) lapszámban jelent meg.