Zahuczki Dorottya

Áldozati oltár Vosagus istenségnek

(Závada Péter: Gondoskodás, Jelenkor kiadó, 2021.)

Már tíz év eltelt azóta, hogy megjelent Závada Péter debütáló verseskötete, az Ahol megszakad (Libri Kiadó, 2012). Az életmű lírai darabjain végigtekintve kirajzolódik egy ív, a hang- és hangulatváltás íve: míg az első és a második könyv lapjain urbánus közegben jelent meg a lírai én, a harmadik, valamint a legfrissebb műben már a természetközeli látásmód dominál. Ezzel a közegváltással párhuzamosan a versnyelv is átalakult, számomra emlékezetesek voltak a zeneiséggel, ritmikusággal átitatott költemények a MÉSZ (Jelenkor Kiadó, 2015) és az Ahol megszakad lapjain a hangsúly inkább a prózaversbe hajló darabokra helyeződött. Az Ahol megszakadban és a MÉSZben a magánéleti tapasztalatok hangsúlyosabbak, a Roncs szélárnyékban (Jelenkor Kiadó, 2017) esetében a személyes élmények helyét lassan átveszi a természet rezdüléseinek megfigyelése, dokumentálása, míg a Gondoskodásban már az épített környezet és az érintetlen vadon szembeállítása jelenik meg.

Az ember életútja során időről időre indokoltnak érzi az önvizsgálatot. A Gondoskodás kezdő ciklusában ezt történelmi környezetben kapjuk meg, a középkori hangulatra utal a ciklus címe (Gótika) is. Závada nem véletlenül épít bele verseibe szenteket, és szintén okkal választ a költemények díszletéül középkori udvarokat, otthonosan mozog a kulturális és történelmi közegekben.

Az Erőd (8.) verscímként, metaforaként és szójátékként is megjelenik az első ciklusban, hiszen nemcsak valakinek az erejeként értelmezhető, hanem egy tornyos, bástyás kastélyként is. A kastély – mint a hatalom és a kisember egyenlőtlen, örökös küzdelmének kafkai jelképe – többször feltűnt már az életműben, például a tranzkaphka Kastély című mixtape-jén, de központi szerepet kap Závada legújabb színdarabjában, a térdrámaként definiált A zéplélekben is, amely többek között a hatalom és a művészet viszonyát vizsgálja. Az Erőd a Gondoskodásban is megkerülhetetlen helyet foglal el: „A szavak az erőd hírnökei. / Tudják mi zajlik a fejében. (9.) A versben a magánnyal való küzdelem, és ennek a tapasztalásnak az elmondhatósága kerül a középpontba. Erőteljes metaforákkal dolgozik, az éhség magány, az elhagyatottság érzése, az árnyék az örökös önvád, az erőd pedig maga a lírai én lelke, kiismerhetetlen szobákkal, áthatolhatatlan falakkal.  „Bár a kudarcnak tulajdonképpen semmi előjele, / a trónviszály lehetősége már maga a kudarc. (…) Hogy megelőzzem a trónviszályt, / ráhordtam több lapát földet, / de az árnyékát senki nem tudja elásni. (10.)

A második, Só és faggyú című ciklusban lágyan elegyedik a lemondó hangnem a létezésvággyal. A ciklusban található művek a gondolati líra hagyományába illeszkednek, lényegük egy-egy kimerevített pillanatba sűrűsödik. (Például a Miasszonyunk sárkányai című költeményben: „minden homlokzatról / letört gótikus kősárkányban / évekkel később is ott rezeg/ a hátrahagyott templomharang kongása.” [18.]) Annak ellenére, hogy a kijelentő mondatok ritmikusan kopognak az olvasó tudatában, mint az ablakra hulló esőcseppek, a gondosan felépített képek több versben is érthetetlenégbe hajlanak. Ezáltal öncélúnak hatnak, és a kontextusból kiragadva első olvasásra éppúgy nem tudja őket az ember hova tenni, mint versszakok által közrefogva. Jó példa erre a Costa Calma című vers: „A bokrok előnye egyszerre hátrányuk is: / beárnyékolják a beszédet arról, ami mögöttük zajlik. / A ferde térkövek más-más irányba szórják a fényt: / tükörcserepek egy szitakötő összetett szemében.” (22.) Érezni a sorokon, hogy mennyire gondosan vannak alakítva, faragva, csiszolgatva. De vajon mennyire lehet egy verset, egy műalkotást tökéletesre csiszolni?  Tökéletesíthető-e csupán oly módon, hogy a mindig leginkább odaillő természeti képet illeszti bele az ember a következő sorba? Ez egy örök kísérlet, melyre jó példa a Karavánok. (25.) A vers eltalált arányérzékkel forrasztja egymásba nagyvárosi létezés díszleteit, színtereit érintetlen élővilággal. A forrasztás mentén viszont mindig ott lesznek a feloldhatatlan ellentétek és ellentmondások rút jelei: soha nem lehet teljes az átjárás a két világ között, hiába csempésznek be orchideákat az irodákba, hiába minden igyekezet, hogy megszelídítsék a megszelídíthetetlent: csak az ember képes mindkét térben létezni, kiolthatatlanul hordozva magában az épített környezet mesterségességét: „Megteltem a várossal, visszavágyom / egy őszintébb pazarlásba (…) a magazinokban / termékminták, okos szénvegyületek (…) a történelem, / mint egy barokk allegória, a romokon kisarjad.” (26.) Képtelen a kényelemről lemondani immár évtizedek óta, de ott van benne az a belső iránytű, amely mindig érintetlen ligetekbe, völgyekbe húzza: „Az emlék közepe / hirtelen beroskad, fölcsavarodik körém a völgy.” (27.)

A harmadik ciklus címnélküli versei mintha a töredékességre és a szünetekre játszanának rá, ezekkel a nyelven túli eszközökkel érzékeltetik a kimondható dolgok mellkasra nehezedő súlyát. Már a cikluscím – Csendimitáció - is árulkodó, hiszen a csend nyelvi kifejezése szükségszerű paradoxont alkot. A „kisötétülő” utcában, (31.) a homokpadon szelíden megülő hófoltokban, a csónakház korhadó deszkái között mégis ott bujkál a mély hallgatás. Itt ismét megjelenik a korábban már említett probléma: a versek elején félkövérrel szedett szavak funkciójára sem lehet egyértelmű magyarázatot találni. Ezek lennének a művek címei? De ha címek, akkor miért nem kerültek a versek fölé? Az egyszerre címtelen és címmel rendelkező versek koncepcióját szintén nem mondanám elfogadható magyarázatnak, mert ez egy nagyon erős és céltalan ellentmondás. Esetleg, ha a félkövér mondatrészeket összeolvassuk, kapunk egy újabb verset? Megpróbáltam, de így sem találtam összefüggést közöttük. És vannak itt még furcsaságok. Például: milyenek azok az „alapvető fák” (32.)? Egy tölgy beleillhet ebbe a kategóriába, mert itt Európában jóval megszokottabb látvány, mint egy majomkenyérfa? Vagy ahhoz, hogy egy fa alapvetőnek minősülhessen nem kell más, csak annyi, hogy legyenek ágai és levelei?

Ugyanez a helyzet a negyedik, A könyörgéssel szemben című ciklusban fellelhető „koedukált barlanggal” (54.) Pedig milyen izgalmas megszemélyesítéssel indul a Gellért (54-56.) a most divatos ökolíra kereteibe simulva: „Csak a legvégét kaptam el annak, ahogy a lestrapált fődolomit / átkopogott, átkéredzkedett a pliocénból a pleisztocénbe, / betoppant zaklatottan, akkortájt keletkezett hegyeit / magával vitte, / átmentette a mostba.” (54.) Ebben a ciklusban tűnik fel a legtöbb bibliai utalás, itt sorakozik Jákób, Szent Gellért és St. Agnese; a Kálvária dombja párhuzamba kerül a matematikával; a Szentírás jelképei összekeverednek a valóság ridegségével és a transzcendens felfoghatatlanságával: „Kísértet siklik át az évfordulón, / a bordélyba visszalátogat. / Megáll az álom távolabbi végében. / Jeges hóna alatt a bárány forró teste.” (60.) A ciklust olvasva el tudom hinni, hogy semmi sem végérvényesen mulandó.

Az utolsó ciklus a Beporzás erős képekkel dolgozik. Van ebben a tájköltészetben valami ősi, valami olyan erő, amely rég halott isteneket támaszt fel, és úgy érzem, a kötet egyfajta áldozat, egy szavakból épített oltár, az oltárt megtartó kötőanyag pedig a szavak közötti elhallgatás. Főképp a kötet második felében sokszorozódnak meg azok a gondolatok, melyek – mint a hajdani áldozatok testéből égbe szökő füst, akár a természet istenéhez is szólhatnak, például a keltákéhoz, Vosagushoz, akinek nevét a mai napig őrzik a Vogézek. Múlt és jövő tánca ez a vers, a Mérőállomás a Vogézekben: „A csúcson kifakult betonbunker, / a bunkerben higgadt, henger alakú gép, / a képernyőn zöld vonalak változó vastagságban: / a garvitációs mezők hullámai. / Hallani az óceánt a Vogézekben.” (66.) A földtörténeti korok lenyomatait ráncokként viselő hegyláncok és a természet jeleit örökösen figyelő és elemző digitális műszerek összeszikrázásából bomlik ki az ember felelőssége és felelősségtudata. „Egy távoli felelősség lökései elérnek sorban.” (66.)

A kötet kőtömbszerűen tárgyilagos. Mindegyik vers egy kis emlékmű, valami olyanhoz, ami –bár első ránézésre nem tűnik mulandónak,  elfeledhetősége mégis sebezhetővé teszi. Ezek a versek arra törekszenek, hogy megőrizzék egy elaltatásra ítélt háziállat utolsó lélegzeteit (Grönland, 73-74.), és hangsúlyozzák, hogy egy rókalábnyom és egy műalkotás között nincs különbség (A műértelmezés szőre, 77-83.) És hisznek. Abban hisznek ezek a versek, hogy egy erdőre akkor is lehet majd emlékezni, ha már mindent felfaltak az istenséget játszó ember betonteremtményei. Nagy kár azért sok jelzős szerkezetért, idegennek ható versszakért, melyeket sem elképzelni, sem megérteni nem lehet.

Zahuczki Dorottya: Tizenkilenc éve születtem a nyóckerben és nagyon szeretem Diósgyőrt. Magyar szakra járok, az ELTE-re. Akkor vagyok boldog amikor írok, olvasok, vagy vezetek. És amikor meglátom a saját sorsomat valaki máséban.