Oláh Krisztina

Zenés-táncos agyzsibbasztás

Fura érzés volt öt hónap után visszaszokni a normál edzésekre. Első alkalommal jól el is késtem, mert a hosszú kihagyás alatt totál elfelejtettem, mivel jár ez: gyantázás, cicanaci, jógaszőnyeg (a vastagabb, nem az, amit a macska karomreszelőnek használ), dezodor, parkolóhely-keresés… Egyszóval mindaz, ami miatt szombat reggel kirúgdosod magad az ágyból, hogy a verőfényes lakásod egy sötét pincére meg a pilates nyújtotta hatvan percnyi szenvedésre cseréld.

Fura érzés volt lenyomni a kilincset, és a nappalim magánya helyett a tömött, tükörfalú teremben kiteríteni a szőnyeget, de még furább volt Anikó mosolygós arca helyett egy babakék körmű picsa undok képével szembe találni magam.

Anikóval a gondok akkor kezdődtek, mikor a kormány a koronavírus-járvány elleni védekezés jegyében bezáratta az összes edzőtermet és mi, sokezer (optimista becslések szerint sokszázezer) honfitársunkkal egyetemben otthoni testmozgásra ítéltettünk. A karantén azonban nem bizonyult minden szempontból akkora szívásnak, mint hittük, rengeteg új lehetőséget biztosított, hogy tágítsuk a horizontunk. Eleinte Anikó is baromi lelkesnek látszott. Minden héten új edzésvideót töltött fel, és heti háromszor tartott élő órát. A pilates meg a jóga mellé pedig hamar bekerültek olyan pörgősebb mozgásformák is a programba, mint a zsírégető aerobic, az ugrókötelezés vagy akár a zumba. Páran voltak is, akik emiatt otthagyták a csoportot, a legtöbben viszont üdvözöltük, hogy lesz mivel levezetni a bezártság okozta frusztrációt. De a legjobban Ani élvezte ezeket az újfajta edzéseket. Úgy tanulta őket, mint az orosztanárok az angolt a rendszerváltás hajnalán: előző este megnézett pár YouTube-videót és abból, amit ellesett, rakta össze a saját koreográfiáját.

Edzőnk egyébként kommunikáció szakon végzett az ELTE-n, de a gyerekei születése után már nem ment vissza dolgozni. Helyette megcsinált egy jógaoktató képzést, és ha a pandémia nem jön közbe, ma valószínűleg a saját stúdiójában oktatna. Így viszont maradtak az online edzések a Zoomon, amelyek egy igen érdekes hibrid műfajt hívtak életre: a stand-up comedy fitneszt.

Az egész meglehetősen ártatlanul indult. Ani bemelegítés közben vagy az ivószünetekben megosztotta velünk az apró-cseprő bosszúságait, amikkel nem mindig tudtunk azonosulni, de azért udvariasan végighallgattuk. Ilyen téma volt például a digitális oktatás. Merthogy hiába volt náluk otthon három eszköz is, az egyszerűen nem bizonyult elégnek. Az asztali gépet a home office-ban dolgozó férje használta, a laptopot meg a tabletet lemarta a két nagyobbik fia, úgyhogy az ikreknek, Álmosnak és Kisaninak muszáj volt pluszba venni még egy-egy iPadet. (Anikó meg jobb híján telóról nyomta az edzéseket.) Ani számára ez azért is volt tragikus, mert így neki kellett a kicsiket írni tanítani – mondván, nehogy már táblagépen találkozzanak először a betűkkel. (A mondván ez esetben a férje véleményére utalt, akinek a házitanítóskodás már jóval kevésbé feküdt, mint a hőbörgés.) Ennek a kivesézésére két óránk is ráment. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem idegesített, a második ugyanis pont egy jóga lett volna, aminek a húszperces – elméletben csendes – meditációja ment a kukába.

Az otthoni edzések hozadékaként előbb-utóbb Anikó családja is feltűnt a színen, ami néha zavaró volt, máskor viszont kifejezetten szórakoztató. Mondjuk, mikor az egyik edzést rajzfilmzenékre toltuk, hogy a gyerekeknek meglegyen a tesióra, merthogy a házimunka, a főzés és a tanítás mellett ez a feladat is Anira maradt. A férje, Győző, egy alattomos pöcs volt. Biztos vagyok benne, hogy pontosan tudta, mikor tart a felesége órákat, mégis úgy tett, mint akit felháborít, hogy húszan bámulják, ahogy zakóban és mackóalsóban keresztülgyalogol a nappalin. Ilyenkor persze mindig félbeszakadt az edzés, de cserébe olyan izgalmas intermezzóknak lehettünk tanúi, mint például ez:

– Ancsa, hova tetted a sárga nyakkendőm?

– A vasalón van.

– És ki is vasaltad?

– Ott lóg a vasalón, meg fogod látni.

– Ez a narancssárga, nem a sárga.

Vagy éppenséggel ez:

­– Milyen hús van itt?

– Marha. Az lesz az ebéd. Csinálok majd hozzá gyümölcsszószt meg grízt.

– Ne már. Most tényleg ilyen menzás kaját eszünk?

– A gyerekek kérték.

– Igen? Melyik hülye volt az?

És ha már a gyerekeknél tartunk... Szünet nélkül lehallatszott a dübörgésük, és ez még a jobbik eset volt, mert olyankor legalább elvoltak. Az összeveszéseik viszont olyan jeleneteket eredményeztek, hogy egy horrorfilmrendező megirigyelte volna. Az egész ház a fiúk ordítozásától zengett, Kisani meg úgy visított, mint akit nyúznak. Néha már kezdtem aggódni, mit művelhetnek vele, legtöbbször azonban valamelyik bátyja volt az, aki sírva jött le. De ha már egy megjelent, az rendszerint hozta magával a többit is, és a nyafogó etűdjeikből hamarjában fülsüketítő hangverseny lett:

– Anya, a Márk nem adja át az Xboxot, pedig már én jövök.

– Anya, éhes vagyok. Miért nincs itthon rudi?

– Nem megyek ki focizni. Mindig lerázol.

– Mikor te gyerek voltál, veled se foglalkozott a nagyi?

Miután Ani nagy nehezen kizavarta őket, sose kért tőlünk bocsánatot. Csak folytatta tovább, mintha mi sem történt volna. Pedig, ha úgy vesszük, ez mind a mi pénzünkből ment, mivel nem ingyen tartotta az órákat. Valaki egyszer vette a bátorságot és bekommentelt a közös Facebook-csoportba, hogy ez azért kicsit gáz, de senki nem reagált rá. A hónap végére a csapat fele lemorzsolódott, amit Anikó, ahogy az ilyenkor lenni szokott, a maradókon vert le. A jóga, amire eredetileg feliratkoztunk, lényegében megszűnt, és egy idő után már csak a zenés edzések maradtak. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy Ani azért részesíti ezeket előnyben, mert ilyenkor kedvére feltekerheti a hangerőt, és nem kell meghallania, ha Győző vagy a gyerekei hívják.

És itt kezdett a sztori egyre szürreálisabbá válni. Mert azáltal, hogy a családját sikerült immár átvitt és szó szoros értelemben is kizárnia, Aniból egyszer csak kibukott az államnő, és Nostradamusként kezdte ontani magából a hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb konteókat. Most már nem csak a vásárlási sávról vagy a fodrászok kivételezett helyzetéről értekezett, hanem arról, hogyan fogják a védőoltásokkal meddővé tenni a nőket, míg a végén már csak a brüsszeli genderbuzik maradnak, vagy hogy ha az Aranybulla lenne a Tízparancsolat, most nem volna tele az ország zsidókkal meg migránsokkal. Lassanként kiderült, hogy Anikónak mindenről van véleménye. Meg az is, hogy nagyjából úgy áll a tényekhez, mint a macskám a szobatisztasághoz. Amíg bele nem nyomod az orrát a saját pisájába, nem fogod tudni jobb belátásra bírni. Nem mintha erre képesek lettünk volna, mivel rendszerint épp kiköptük a tüdőnket. Anikó viszont a hörgő lihegésünket csendes egyetértésnek vette, és még jobban felbátorodott.

Ennek az egyoldalú politikai vitaklubnak aztán az vetett véget, hogy a gyerekek és Győző felfedezték, hogy a nappali ajtaja kulcsra lett zárva. És mint a macskám – akit utoljára hozok fel –, ezek is kizárólag oda akartak menni, ahova nem lehetett. Valamilyen ürüggyel mindig bedörömböltek vagy bekiabáltak, Ani meg erre úgy reagált, hogy még jobban feltekerte a hangerőt. Most már szüneteket sem tartott az edzés közben, nehogy egy pillanatra is elhallgasson a zene, és eljusson a füléig a mondandójuk. Szerencséjére az új kedvence, az úgynevezett HIIT tréning erre tökéletesen alkalmas volt.

Mi már kevésbé voltunk oda érte. Csak emlékeztetőül: egy jógás csoportként indultunk, ahhoz képest most az üvöltő Bon Jovira kick-boxoltunk és Marvel filmbe illő kaszkadőrmutatványokat hajtottunk végre. Én már húsz perc után azt éreztem, hogy kihányom a belem, Orsi egy félrement rúgással felborította a ruhaszárítót, ami vitte magával a csetreszeket is a polcról, Tibi meg vagy ötször ráugrott a saját lábára. Még Ani sem úszta meg. Egyszer elcsúszott alatta a szőnyeg és lefejelte az asztalt, amitől dőlni kezdett az orra vére, ő viszont meg se rezzent. Hiába próbáltuk neki jelezni, hogy itt lenne az ideje egy pihenőnek, hogy csupa vér a fehér topja, vagy hogy Kisani már nagyon kitartóan veri az ajtót, ránk se hederített. Illetve annyit megtett, hogy a kamerát elfordította, és így már nem az előszobában zokogó kislányra, hanem a kertbe nyíló üvegajtóra láttunk rá. Azonban a keserves anya-anya kiáltásoknak még Bon Jovi életigenlését is sikerült túlharsogniuk.

A következő három szám alatt Ani továbbra is őrült tempót diktált, mi azonban eddigre rég feladtuk. Ám Anikót az sem izgatta, hogy mindenki a földön ül, és senki nem csinálja már vele a gyakorlatokat, ő azért csak ugrált és ütött és rúgott és fekvőtámaszozott tovább. Egyszer csak azt vettük észre, hogy a veszett táncának hátterében, az üvegajtón túl valami leesik és bezuhan a kertbe. Hallani a fülsüketítő zene miatt nem hallottunk semmit, de láttuk, hogy kisvártatva Győző, Álmos, majd a két nagyobbik fiú is felbukkan odakint. A kiesett valami fölé hajoltak, aztán mindannyian az üvegajtóhoz rohantak és egyszerre estek neki az öklükkel. Aninak mindebből semmi nem tűnt fel, Győző ezért nekünk kezdett el integetni. Nagy nehezen sikerült magunkra vonnunk a megszállott oktatónk figyelmét, aki végül kinyitotta az ajtót, a férje meg heves gesztusok kíséretében kirángatta a kertbe.

A zene még mindig teljes hangerővel szólt, senkinek nem jutott eszébe kikapcsolni. Most is előttem van a jelenet, ahogy a két mentős hordágyra rakja Kisanit, miközben Britney Spears arról énekel, hogy mennyivel erősebbnek érzi magát, mint tegnap, és hogy ő már aztán nem fog belepusztulni a magányba.

A kékkörmös picsa nem szokott leállni menet közben, hogy az életéről dumáljon. És a pilates nála tényleg pilates. Nem zumba vagy aerobic vagy TRX. Bevallom, gyakran unatkozom az óráin, ilyenkor visszasírom Anit meg a nappalimba beszivárgó tébolyát.

„Ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent." Szenvedélyem a szövegalkotás, legyen szó fordításról, tévésorozatról, újságírásról vagy az asztalfiókról.