Zarka Áron - kezek

Karcagi Ágnes

A nagymamám kezei

Nézem a halottaimat önmagamban. Halott kezeik fonják bonyolult sorsomat és élnek bennem. A nagymamám keze még most is folyamatosan dolgozik.

Mindig féltem rájuk nézni. Csúnyák voltak, nagyon csúnyák. Óriási göcsörtökkel és berepedezett körmökkel. Olyan volt, mint ahogy a boszorkányoknak szokott lenni. Pedig a mama nem volt boszorkány, vagy legalábbis nem tudtam róla. Aztán egy idő múlva már nem voltam eszetlen kisgyerek, és elkezdtem jobban figyelni. Akárhányszor pucolta a krumplit, megvágta magát. Amikor sütött, megégett a keze. Többször el is törte. De mindig megjavult. Sokszor le kellett vágnom a körmeit, főleg az utolsó években. Fájt megfogni a kezét. Fájt megfogni 70 év terhét. Megfogni azt a kezet, ami először tartotta édesanyámat, azt a kezet, ami mindig remegett.

Van a szobámban egy kép, rajta mosolyognak a kezeid. Még csak húsz év rakódott rájuk. A karjaidban tartasz egy játékot, és anyám felé tartod. Pont úgy, ahogy ő tartotta felém 17 éve. Biztosan neki is ilyen lesz majd a keze. Meg majd nekem is. Aztán mindig annyi kézkrémet vettünk neked. Használt? Sosem tudjuk meg. Aztán jött a mosogatás, és olyan voltál, mint a mosónők. Korán haltál. Valahogy sosem tudtam segíteni, pedig próbálkoztam, nagyon is. Most itt állnak a polcomon a könyveid. Csúnyák, nagyon csúnyák. Ott figyeltek téged minden pillanatodban, és most rám is vigyáznak.

Emlékszel arra, amikor annyira boldog voltál? Én sem. Tudom, hogy nehéz volt. Tudom, hogy nem tudtál maradni. De amikor keddenként a kapuban vártál, majd almát pucoltál nekem, télen mindig narancsot, akkor széles mosolyod volt. Egy ideje minden gyümölcsön rajta marad a héja.

Nézlek önmagamban. Érzem a kezedet, ahogy belülről átölel, és folyamatosan dolgozik.

Beke Sára D.

sixtus

Nem akarták beengedni, nem tudja pontosan, miért. Nem beszél angolul, sem olaszul, egyedül a jegyszedő férfi gesztikulációjából értett, mintha nyolc karja lenne, de ez már nem tudta megállítani. Ha idáig eljutott már nem hátrál meg, a sáros hátizsákja zsebéből előkotorta az összes eurót, ami még nála volt. A férfi nyolc kezének egyikébe gyömöszölte őket, és határozottan továbbindult.

Lehet, hogy a pápával is találkozik, az anyja azt mondta, sokat jár ide. Vajon hogy hívhatják igazából? Majd megkérdezi. Csak ne lenne ilyen hosszú ez a folyosó. Anyuka hangja jut eszébe, ahogy visszaverik az otthoni templom falai a kegyes énekeket. Nem is templom az igazából, csak egy viskó, de ezt soha senki nem mondta ki hangosan. Ott lakik az Úristen, a lakcímkártyája viszont ide szól.

Talán Benedek. Mármint a pápa neve. Hogy fogja így megszólítani. Egyre hangosabban visszhangzanak a léptei a márványozott folyosón – érzi, hogy mindjárt belép. Most kezd félni. Visszanéz, figyeli a saras lábnyomait, összekulcsolja a kezét, ez egy szent hely, miatyánkakiamennyekbenvagy. Miatyánk, aki itt laksz a Sixtus-kápolnában, Laci vagyok Csongrádból, anyukával beszéltél már. Most eljöttem látogatóba, beengedsz?

Senki nem válaszol. Laci belép. Nem mer felfelé nézni. Énistenemjóistenem, hát én nem ismerek több imát. Most veszi észre, hogy tényleg egyedül van, senki nincs itt, csak a freskók. Végre felnéz. Még mindig össze van kulcsolva a keze, figyeli, ahogy az Úristen Ádám felé nyújtja az ujjait. Még mindig fél, de nem veszi le a szemét róluk. Más ez, mint az otthoni templom. Anyuka sírna. Laci meg csak áll, már nem kulcsolja imára a kezét. Már nem érdekli a pápa sem. Kinyújtja a könyökét, és megfogja Isten csuklóját.

Tóth Szilárd

Kezet rá, államtitkár úr!

Egy ország parlamenti felszólalásában olvastam, még hónapokkal ezelőtt: „Enyves kezek.” Tán csak nem? – bukott ki belőlem hangosan. Mint kiderült félreolvastam. Az államtitkár úr a következőket mondta: „Kedves leszek…”. Nomen est omen. Tudniillik csupán egy kéz volt, egy igen nagy tenyér. Ez gondot persze nem jelentett a munkavégzésében, de ez köztudott. Aláírni, integetni bravúrosan tudott, és egy kézzel tapsolni, bár nem egyszerű, nem is elsajátíthatatlan. Azok a frázisok, hogy „kezet rá!” „ütötte a markát” vagy „kezes bárány” már meg sem kottyantak neki. Humoros, sokoldalú, fess, mindig tiszta, még a körmei alatt is (hölgyismerősöm szerint reszeli, nem vágja, és hogy még lakk is csillan rajta, csak hab a tortán). Egyedüli gond vele csupán az volt, hogy mikor markolni kellett, alkatából adódóan többet bírt el. Ez bizony sokaknak szemet szúrt. Az államtitkár úr, lévén fülébe kerültek a pusmogások, igyekezett a lehető legszerényebb maradni (l. kedves leszek). Mindenkire barátságosan intett, korán érkezett, ajtót nyitott kollegáknak, mindenkinek a kedvében járt… de úgy tűnik a markolás, az mégis csak markolás, és az is marad. Finom kezdettel: szénsavas víz helyett csapvizet kapott a gyűléseken, a vállalati autója a szervizben felejtődött, az illatos kéztörlőét lecserélték kényelmetlenül kemény papírra. Addig addig, míg el nem bocsájtották a frakciójából. Az okok ismeretlenek.

Nem is olyan régen egy villamosról fényképezték le: az államtitkár úr, a nagy tenyér, egy téren áll, és ujjal mutogat az országház felé. Milyen gyorsan változik a világ.

Szabó Benedek

A munkálók

Az alkotás egy bizonyos fokát csak az ember képes elérni. Olvastam valahol, hogy a hollók is képesek eszközhasználatra. Egy kemény héjú termést fel tudnak törni úgy, hogy egy követ ejtenek rá. Ha ez nem sikerül elsőre, újra próbálják. Arról már nem olvastam, mikor vesztik el a hitüket a héj feltörésének lehetőségében, és mikor hagynak fel a próbálkozással.

Az ember munkál, falakat emel, földet művel, egyszóval alkot. A kognitív alkotás azért más, mint egy kemény héj feltörése vagy egy fal építése, mert másra irányul, így nem nevezhető gyakorlatiasnak. A célját úgy is eléri, ha nem valósul meg. Megmarad szelleminek, és anélkül is teljes értékű tud lenni, hogy ténylegesen testet öltene. A filozófiai és a teológiai gondolatok ilyenek, ezek lényege sokszor nem a gyakorlati alkalmazhatóságukban keresendő. A holló részéről a héj feltörésére alkalmas módszer kigondolása szellemi munkát feltételez, de ez az ötlet végső soron egy életszerű célra törekszik. Érvényességét onnan kapja, hogy gyakorlati hasznot hajt, amikor az eleség megszerzésére lehetőséget ad. Esetleg a holló képes lenne arra, hogy kigondolja a megfelelő módszert, de mégsem alkalmazza, mert valamilyen eszme, vagy meggyőződés visszatartja? Vannak emberi gondolatok, amik nem alkalmasak héjtörésre, nem hasznosíthatók semmilyen immanenciában. Ezek nem onnan kapnak érvényt, hogy a gyakorlatban milyen haszonnal szolgálnak. Így fölöslegesnek is tűnhetnek, de mintha pont ez az elméleti, szellemi munka mutatná meg azt az elkülönülést, ami ember és holló között feszül. A szellemi ötletelés érvényessége – úgy látszik – az alkalmazhatóságával kevéssé függ össze.

Horváth Florencia

Elengedni

Hatost dobok, így könnyű, így léphetek játékba, így én kezdhetem el a kört. Mérgelődnek, irigyek rám, persze nem komolyan, csak beleélik magukat a játékba. Én nem tudom. Nem érdekel. Nem értem, hogy képes megmozgatni ennyi embert az, hogy egy sík pályán körözzön egy élettelen bábuval. Még ha olyan, hogy kitalált szörnyek üldözik a játékosokat, vagy csapdából kell kiszabadulni, esetleg feladatokat kell megoldani a győzelemért, azt valamennyire elismerem, de mikor csak az a lényeg, ki ér célba előbb, azt nem tudom elviselni. Jobb kezes vagyok. Úgy szoktam megtanulni a dolgokat, hogy először az ügyesebb kezemmel érintem meg, rajzolom körbe, illesztem a helyére, aztán mikor már csak ritkán hibázom el, akkor ballal is próbálom elsajátítani. Tenyereimből kinő az élet, elbújik benne, és ha akarja, tovább adom. Próbálok nem megharagudni rá, amikor menni akar, próbálom elhinni, hogy máshol jobb lesz neki. A start-pozíciót ki kell érdemelni, ahhoz túl későn születtem, a cél pedig valami nálam magasztosabb. Köztes megálló vagyok, pihenőpont, adok szendvicset, teát, ásványvizet, letörlöm a futók izzadtságát, aztán még utánuk kiabálok, hogy szurkolok nekik, de ezt rendszerint nem hallják. A pálya adott, a helyem ki van jelölve, csak bele kell törődni, hogy nincsen szintugrás. Lépni képtelen vagyok, mindegy, hogy nyerek és mindegy, hogy vesztek, a kezemhez idomított bábumba mégis örökké kapaszkodom.

Oláh Péter

kéz

Futok, kopik a térdem, futok, nézem a fagyos földet, futok, cseppbarlang orr, futok, ősz hajszálú füvek, futok, futok és futok, mindjárt ott vagyok még egy méter, futok, futok és futok, megbotlok, elkapta a lábam, szorít, futnék, nem hagy, futnék, már csak egy centi, futnék, elragad, véres a bokám, futnék, de kapar, futnék és futnék, de elkapar, futnék, kiáltom, futnék, kiáltja utánam az erdő, futnék, nincs mozgás, futnék, de nem jön senki, futnék, benne vagyok, futnék, a gödörben tátogok, futnék, még a buborékokat is látom, futnék, felettem barna járólapok, futnék, mocsár alatt lehet ilyen, futnék, futnék és futnék, itt csak úszni, úszni szoktak, mondja a mély, futnék és futnék, futnék, lebegek a szorításától, de én futnék, nem hallod, futnék és futnék, futnék.

Szerzőink

Horváth Florencia: 2002-ben született Celldömölkön. Az ELTE elsőéves hallgatója magyar alapszakon. Verseket, slam poetry-szövegeket és prózát ír. Publicisztikai munkájáért Aranytoll-kitüntetésben részesült. Számos írótáborban és pályázaton vett részt és nyert díjat. Verseit eddig az Alföld, a Pannon Tükör, a KULTer, az Irodalmi Szemle, a Contextus, a Magyar Napló, A Vörös Postakocsi és a Nincs közölték, valamint megjelent a Szóvarázs és a Tükörben című antológiákban is. Kritikái a Bárka Online oldalán jelennek meg, cikkeket ír az ELTE Online, a prae.hu és a KULTer.hu oldalára.

Oláh Péter: (1999), a Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakos hallgatója, szövegeit többek között a KULTer, Irodalmi Szemle Online, tiszatájonline, kolozsvári Helikon, Pannon Tükör közölte. Első kötete a FISZ-nél jelenik meg, A delfinek nem alszanak címmel.

Karcagi Ágnes: hívnak, jelenleg végzős diákja vagyok a győri bencés gimnáziumnak. Iskolámnak köszönhettem többek között egy kötetet, melyet sokadmagammal készítettünk "Ez most az a csönd" címmel. A jövőmben szeretnék irodalommal foglalkozni és őszintén remélem, hogy ez így is fog történni.

Tóth Szilárd: 2002-ben születtem, Szabadkán, ahol Kosztolányi. Egyelőre Zenta (Bolyai TGK – képzőművészet szak) és Szabadka között minduntlan ingázó… és vajdasági. Szabad olyat mondani, hogy prózában utazom? Verseket én már nem írok, az másoknak jobban megy, csupán prózát. Ja, jut eszembe, újságírással is. Jelentek meg novelláim erre-arra, hamarosan a HÍD-ban. Az ember életében csakis a könyvek az állandók. Elképzeléseim szerint egy napon majd elméleti nyelvész leszek (mondjuk fonológus).

Szabó Benedek: Szabó Benedek vagyok, első generációs erzsébetvárosi, most éppen egyetemista. Leginkább a mélységeket és a magasságokat keresem, és ha megtalálom, akkor ezt próbálom továbbadni fotóimon és írásaimon keresztül.

Beke Sára D.: 2003-ban született, Piliscsabán él és ír, esetenként bejár iskolába is, mielőtt még leérettségizne. Háromszor hívták meg a sárvári irodalmi táborba. 13 éves kora óta ír verseket. Szövegeit a Pannon Tükör, KULTer a Műút portál és az Új Forrás publikálta.

Alkotó

Zarka Áron: 1999-ben születtem Budapest szélére. Jelenleg matematikus hallgató vagyok az ELTE-n. A világ rendetlensége elől a Lebesgue-mértékben, a matematika rendje elől pedig az alkotásban keresek menedéket. Kiskoromtól kezdve mindig is rajzoltam, de csak kamaszkoromra tudatosodott, hogy ez több mint egy hobbi, akkor kezdtem el az úgynevezett "vak-egyvonalas alakjaimat" és álomképeimet megrajzolni, azóta ezek mellett egyre jobban foglalkoztat az illusztráció, fókuszában pályaelhagyó példaképemmel, Esterházy Péterrel, továbbá József Attilával és Kertész Imrével. Meghatározó eszközöm a tus és a tinta papíron, időnként kísérletezem színekkel, újabban kollázsokkal is. Úgy gondolom a képeim középpontjában a természet, az ember és ezek érzetei állnak.