Boros Petra Réka

Variációk egy valóságra: A Nagy Gatsby a Vígben

Még nem kapcsolják le a nézőtéri fényt, amikor elkezd gyülekezni a zenekar, de elsőnek a címszereplőt játszó Wunderlich József jelenik meg, és ül le az egyik szintetizátor mögé, az egyelőre sötét színpadon. Aztán a színpadon felkapcsolják a világítást. Majd berohan Adidas melegítőben és fehér trikóban Nick szerepében Ertl Zsombor. Lövés. A nézőtérifények is: még mindig égnek. A darab szépen, csendben és lassan felkúszott a színpadra, majd betört a nézőtérbe.

A megzenésített Nagy Gatsby-t Ifj. Vidnyászky Attila rendezésében láthatjuk a Vígszínházban, Vecsei H. Miklós szövegkönyvével, és Kovács Adrián zenei kompozíciójával.

Átírható és újra-játszható-e a múlt? Mi a következménye az ilyenfajta kísérleteknek és milyen valóság lehetséges így? Lehet-e alternatív valóságot gyártani és mihez lehet kezdeni a jelennel? Ilyen és hasonló kérdéseket boncolgat Ifj. Vidnyászky Attila zenés színpadi adaptációja, amelyekből csak párat emelek ki. A kérdések közé betagozódik, hogy a valós (vagy annak vélt) társadalomban eleve adott pozíciójukból eredendően ki látható és ki nem. Mindezt a kifutók csillámporos-konfettis-színesszagos környezetébe helyezi, s ezek mellett a néző jelenére is adaptálja kérdéseit- párhuzamosan boncolva az elbeszélt figurák jelenének aktualitásait és a mienket.

Múlt jelen, jövő kérdése és társadalmi pozícionáltság relevanciája már a darab nyitányban artikulálódnak. A narráció előre a gyilkosság perspektívájába helyezi az elbeszélést, ezzel egyféle visszaszámlálást idéz elő. Így eleve egy feszült időkeretben jelennek meg az igeidőkre és azokból fakadó valóságra irányuló kérdésfelvetések.

Másrészt, maga a narrátor, Nick első megjelenésétől reflektál saját pozíciójára és alapvető láthatatlanságára: le kellett adnia egy lövést előbb, hogy beszélnie lehessen, és az eredeti Fiztgerald idézetet parafrazálja: („Bocsánat, én csak ki akartam próbálni (…) de így jusson eszükbe, hogy a világon nincs mindenki olyan előnyös helyzetben, mint maguk…” ((közben a lövés leadása eleve előhívja a történet végén leadott lövést és összekapcsolódnak egy laza keretesszerkezetté). Mindez felveti a kérdést, hogy ki lehet beszélő, kinek hallható a hangja és kié az elbeszélés joga?

Gatsby kétsíkon láthatatlan: először is: a semmiből jött; a semmiből, származását tekintve. Másodszor- és itt lép elő a darab egyik fókuszpontja- a Daisiyvel (Waskovics Andrea) való múltját próbálja a jövőbe átültetni, mintha a két idő közt nem lett volna számottevő jelen, olyan valóság, aminek bármiféle következménye lehetne. A múlt átszervezése és jövővé-szövése egy olyan aktus, ami elrejti a cselekvőt. Hát nyilván.- jegyeznénk meg jogosan, mivel az estjein tudatosan nem akar látszani, pletykák és anekdoták mögül villan fel. De Gatsby sem az estjein, sem máshol nem látható, még Daisy számára sem. Ez többször is kifejeződik az adaptáció során: Gatsbynek nincs nagy entré: elsőnek ugyan, de a sötét színpadra sétál fel majdnemhogy észrevétlenül, az utána érkező zenészek előtt. Feltűnik és eltűnik. Ez az időzsonglőrködés nem csak abban kerül kifejezésre, ahogy a Daisyhez fűződő múltját jövővé szeretné alakítani, hanem abban is, ahogy a saját múltját igyekszik hamisítani és egy alternatív múltat gyárt helyette – ezzel pedig egy új valóság kreálására tesz kísérletet. De egy referencia nélküli múlt, hogy lehet a jelenben valósággá? „A Háború után Ő (Gatsby) volt az egyetlen ember, aki tudta, hogy a világ, amiben élünk, az nem a valóság.” Kérdés, hogy lehet-e egy olyan múltat átdolgozni, aminek része a háború? Vagy ezután csak remélni és tettetni lehet, hogy az nem valóság, ahol a háború ( és a háborúban foga fehérjét kivillantó emberiség) megtörténhet? És, ha megtörtént, utána mi következik, milyen valóság, abból milyen múlt lesz, milyen jelen és milyen jövő? Itt kapcsolódik erősen Nick, aki mindezekre reflektál. (Gatsby nem látható a jelenében, de akik láthatók, azok sem boldogok. Párhuzamos boldogtalanságok és bizonytalanságok élnek meg egymás mellett. Daisy, Gatsby bevonulása óta nem boldog, de sose szerette annyira hogy tudomást vegyen róla (olyannyira nem, hogy „még virágot se küldött a temetésére”)- Tom ( Brasch Bence/ Ember Márk) leginkább birtokolni szereti Daisyt, de Myrtle-t is csak annyira, vagyonával, származásával és presztízsével való közel megelégítő életével boldogtalan. E fellengzős és hisztérikus boldogtalankodások három halálos áldozattal járnak Gatsby, George és Myrtille személyében) Zene és koreográfia is támogatja a darab idő körül való forgolódását, egyrészt a forgószínpad gyakori használatával, másrészt bizonyos múltra utaló dalok vagy zenei elemek eposzi jellegű ismétlődésével, ezenkívül többször is megfigyelhető amolyan óraszerű, szaggatott mozgás mind a szereplők, mind a háttértáncosok színpadi jelenlétében.

Fúvós és vonós zenekarral, billentyűsökkel dolgozik a zenei rendezés, monumentális dalbetétekkel, és hozzájuk térben jól kivitelezett koreográfiákkal. E tudatos és sajátos giccsparádé a kor zenéjével operál, kölcsönvesz a korai tánctrendekből, ugyanakkor a színvilág emlékeztet minket bármelyik belvárosi szórakozóhelyre. Mindez funkciót tölt be, méghozzá egy ellentétes funkciót: villogás és fényűzés egyszerre rejti el és fedi fel Gatsby láthatatlanságát, nagyívű dalokat kap, többé kevésbé szürreális szövegekkel, amiben kifejeződik viszonya és illúziója a múlttal és jövővel, képzetei a valóságról, de amire ugyanakkor nem kap reflexiót senkitől. Azt hiszi, hogy csak az igazi múltját és személyazonosságát rejti ragtime mögé, de igazából elnarrálja saját magát a saját jelenéből, ergó a saját valóságából.

Hasonlóan a díszlet, a jelmezek és egyéb vizuális megoldások egy olyan kettős térbe helyezik a darabot, ami stílusában referenciális az elbeszélés idejének korára, de ugyanakkor utal a most néző jelenére. Mindezt azonban mégiscsak a szkepticizmus határáig feszegető módon. A fő játéktér egy kifutóba torkolló terem, ahol a darab elejétől felvonulnak a különböző szereplők, táncosok. Referenciáin túl összességében a színpadkép és a környezet irreális. Minden és mindenki nagyon szép. Egy vizuális túladagolás az egész. Ez a túladagolás pedig vizuálisan is kiemeli Gatsby valóságának bizonytalanságát. A legtöbb résztvevőre jellemző az erős arcfesték, erős színek, és egy általános modern extravagancia, csillámporköhögés, csillámporhányás, mintha porrá és dekorációvá darálták volna a H&M legújabb partikollekcióját, azt már meg sem említve, hogy az autóverseny jelenetnél az autókat két fiatal nő formájában jeleníti meg a rendező. ( Hogy ez az eljárás hány aktuális témára lehet utalás, arra nem elegendők a cikk adta keretek).

A színpad fölött látszólag valami csillár ( vagy diszkógömb?)- szerű objektum domborul, amit az utolsó jelentek előtt leengednek, és kiderül hogy az a Gatsby és George halálának helyszínéül szolgáló medence. A halál helyszíne végig ott lebegett a szereplők fölött. Az utolsó jelenetben pedig ott áll Daisy a leeresztett, medencének kinevezett kristályos domborulaton. Nem egészen tiszta, hogy akkor Daisy lenne-e az az idea, az az elképzelt valóság, ami végül Gatsby halálát okozta, vagy az, hogy Gatsby kiírta magát a jelenéből egy feltételezett valóságért, ezzel pedig predestinálta a saját halálát?

A Vígszínház megzenésített, színpadra adaptált Gatsbyje egy halom kérdéssel küldi haza a nézőt. Ha a múltat jövővé ültetni nem lehet, vagy ha lehetne is: eltűnünk egy alternatív valóság gyártása közben, mit lehet kezdeni (a végtelen térrel, ami munkára hív) a jelennel? Tudunk-e reflektálni a mi valóságunkra? Vagy pontosabban: Mi a narratívánk a valóságról?

Boros Petra Réka a nevem ( csak mostanában figyeltem fel a nevem szimmetriájára). Honnan-jövésem tekintve kétlaki fóti és újpesti lakos volnék, egy generációk óta református családból, 1999 óta. Foglalkozásomat tekintve enyhén imposztorszindrómás magyar alapszakos egyetemista vagyok, már harmadik éve. Érdeklődésemet tekintve nem tudnék semmi átfogót, vagy egységeset mondani, de azt tudom, hogy irodalom-és kultúratudomány a szakirányom, benne vagyok a tiszavasvári szociolingvisztikai kutatócsoportban, alkalomadtán szeretek színházat csinálni és színházcsinálást nézni. Amúgy klasszikus zenével is foglalkozom, kb. 14 éve.