Fazekas Gyöngyvér

Utolsó rorate után

Kikocogtak az angyalok a hóra.

Gyűjtögetik a roppanást – szárnyukat merítik a ködben.

A lucskos ég felől jönnek, álmosak,

és lusta szemmel figyelnek a halálba.

Ők sosem fáznak.

Ők sosem fájnak.

Most emelik a verebem testét.

Reggel eshetett le a földre – vagy tán éjjel.

Pedig tegnap tenyerembe vettem,

tartogattam a kötött kabát alatt:

nagyon csendes volt,

csak a szíve vert hevesen,

meg a szeme várta, mikor csapok le rá.

Hát igaz, nagy lehet a verébszívnek a kabát.

Most meg itt ez a test – emelkedik a glóriás szavakra.

Nézem. Hunyorgok.

Már nem is. Ott sincsen.

Se glória, se szárnyak, se köd, se angyalok.

Pedig tegnap kirepült a kezemből.

December huszonnegyedike van.

Fazekas Gyöngyvér vagyok. Félénk rádióriporter, bibliomán sötét mezzo, rövidlátó éjjeli bagoly, szenvedélyes introvertált, rendszerető álmodozó, thalasszofil városlakó, szarkasztikus hedonista és csokoholista savanyúcukor-függő, ill. ezek tetszőleges keveréke. Más bűnömre nem emlékszem.