A havi tárca szavai:

Tó, tél, jég, fém, köd

Biró Sára

Nem eszünk halat

Mióta nem beszélünk, köd van a lakásban. Megtapad a nyelőcsövemben, mintha felhő lenne a tüdőmben. A szavak még keresztüljutnak az ajkakon, de az első sima felület visszaveri őket. Még zuhanás közben megfagynak, szilánkokként hullanak a padlóra.

Ugyanazt álmodom. A tó, ahol még gyerekkoromban fürödtünk. Ahol a horog egyszer csontig belefúródott a lábfejembe. Gyalog megyek, átjár a hideg. A halak a kásásra fagyott iszapban telelnek. Anyagcserefolyamataik majdnem teljesen leállnak, csupán a szervrendszereik fenntartására van szükségük. Így vonszolom át magam a ködökön, napokig fekszem vetetlen ágyamban. Leköt saját levegővételeim tanulmányozása. Épp csak a tüdődig szívom le, a rekeszizomig már nem jut el. Időnként felülök, krákogok, felhőt köpök a tenyeredbe. Még nem vagyok hal, ez az egy emlékeztet.

Rátapasztom a homlokom a jégre. Sötétkék. Nyáron barna volt a víz. Mozgatom a szám, próbálok beszélni, hátha itt a szavak megolvasztják a jeget. Titokban reménykedem, hogy még maradt bennem annyi melegség, hogy odatapadjak a felszínhez. Talán ki tudnék olvasztani egy akkora léket, hogy elmerülhessek a vízbe. Nézném, ahogy a fejem fölött befagy a jég, és többé nem álmodnék tavakat. Hagynám, hogy áramlatok, hogy horgok vonszolják a testem. Valahol a tengerben ébrednék fel, sós és meleg vízben. Mint azok a halak, amikről a hentes azt mondta, leütötte őket, de azt hiszem neki, sem volt szíve hozzá, ahogy végül mi sem tudtuk a parkolóban agyonverni őket egy sörösüveggel. A végére már sírtál, hazafelé még ficánkoltak a csomagtartóban. Akkor is éltek még, amikor a fazékba dobtuk őket. A szomszéd macskájának adtuk, azóta nem eszünk halat.

Egy darabig az ujjammal piszkálgatom a buborékosra fagyott felszínt, aztán hanyatt fekszem, és felhőket beszélek a szürke égre. Most ez a csali. Úsznak, pont a házunk felé. Itt fekszem az apróra tört jégdarabok közt, mint a halak a szupermarketekben. Amikor embereket boncolnak, nagy fémtálcákra terítik ki a szerveiket. Legelőször mindig az agyat. A halaknak is először a koponyáját verik szét.

Stermeczky Zsolt Gábor

Labirinszki

A fémek kurva jó hővezetők, ezért lesz gyorsan meleg, mondja Labirinszki. Késő ötvenes férfi, nagyon hosszasan magyaráz, mert ő a legjobb szakember. Így hirdette magát a weboldalán is. A kiszállási díjon túl ingyenes konzultáció a legjobb szakembertől. A beszédkészségéből kiindulva már-már munkamániásnak mondanám, de ez tulajdonképpen nem baj, tekintve, hogy télvíz idején egyeztetni egy részben felújítandó vidéki lakás gázelvezetéséről nem tartozik a legkellemesebb feladatok közé. Labirinszki viszont szerencsére itt van. Jött volna ő gyorsabban is, de ebben a kurva nagy ködben csak lassan tudott haladni. Ezt ő mondja így, nem én. A példaértékű beszédkészséghez viszonylag szűkös szókincs társul: minden második mondatában szerepel egy „kurva” vagy egy „basszameg”. Szidja a kormányt is, továbbá így a beszerzési ár, meg úgy az áfák. Nem dolgozna ő magától ilyen árakon, víz-gáz-áram alapszükséglet, ő meg mélyszegénységből jött ember, eleve mindenkinek ingyen adná, de nem lehet, ez a kurva piac nem hagyja, neki is élni kell valamiből.

Két nagymonológ között váratlanul egy kérdést intéz felém: réz- vagy vascsövet képzelek-e el. Melyik a jobb, kérdezek vissza. Vasat ma már csak néhány elvetemült használ, drágább is, meg gyengébb hővezető. Nem szeretem azokat a kérdéseket, amik eleve egy adott válasz felé terelnek. Ha előre tudják, melyik a jobb, miért kérdeznek? Van valami jó a vasban, kérdezem. Ha kicsit sérül, könnyebben eladható a feketepiacon. Ja, és persze kültérbe mindenképpen vas fog kelleni, a réz csak belső használatra jó. Szóval akkor kelleni fog mindkettő, kérdezem. Hát, hacsak nem házon belül akarja bekötni a meglévő hálózatba, mármint, hogy én, de azt ő nem javasolja, mert veszélyesebb, több a tragikus baleset, ha valami nem jó, akkor az garantált gázmérgezés, oda már a mentős is hiába jön, már ha egyáltalán kijut ide ebben a kurva nagy ködben, hogy az Isten baszná meg, aki kitalálta.

Fel kellene törni a jeget a kerti tóban, ezen gondolkodom, miközben Labirinszki az egészségügyet szidja, és a sógoráról beszél, hogy járt a törött lábával. Fel kellene törni, és kivenni a csobogót, ne álljon a fagyban, mert még tönkremegy. Már reggel is akartam, de Labirinszki hamarabb jött, mint ígérte. (Ha belegondolok, hogy állítása szerint jött volna ennél korábban is, minden elismerésem a munkatempójáé.) Kiesett az egyik kliense, telefonáltak, hogy inkább mégse jöjjön, megoldják mással. Neki mindegy, visszafelé majd beugrik a kiszállási díj feléért, ilyenkor ez a protokoll. Persze, ha lehet, inkább készpénzben, a kártyás megoldásra ráhúznak a kurva bankok, és akkor neki is emelnie kell, úgy meg ugye a kliens szív a végén.

Szóval akkor a végösszeg, mondja Labirinszki, miután kidühöngte magát az egészségügyön és a sógora törött lábán. Kézzel írt számla, rajta egy százassal. Ez hogy is jön ki, kérdezek vissza óvatosan. Hatvan volt a kiszállási díj, és még negyven a konzultációs. Én a weboldalon ötvenes kiszállásit láttam, konzultáció nélkül. Hú, basszameg, húzza fel a szemöldökét Labirinszki, akkor az a tökkelütött asszisztensem nem frissítette az árakat. Most elsejétől emeltünk, muszáj volt, mert ez a kurva kormány lófasszal se segíti a vállalkozókat. Ez most ennyi lesz, a Jóskát meg seggbe rúgom. Az is most csinált gyereket, pont ezekben a nehéz időkben kellett neki, de nem fog meghatni, ilyen munkamorállal lecserélem a picsába, az hétszentség. Tényleg, maga nem ért véletlenül ehhez a webes marketinges izéhez?

Nemmel felelek, és kifizetem. A kapu felé tartva azon gondolkodom, megértem az előző klienst, aki visszamondta. És még az is eszembe jut, hogy tulajdonképpen szerencse, hogy nem törtem még fel a jeget a kerti tóban. Ellenkező esetben már valószínűleg belefojtottam volna Labirinszkit.

Szijj Márton

Gyilkosok emlékműve

Tegnap éjjel megnéztem Ács Dániel és a 444 filmjét, A gyilkosok emlékművét. Aztán megnéztem rögtön még egyszer. Reggel hatig nem bírtam elaludni. Ma olvasom Rab László cikkét a Mozgó Világban, hallgatom a podcastet a filmről, és időnként rákeresek egy-egy, a filmben látható ember nevére a gépen vagy útközben, a buszon ülve. Otthon azóta is meg van nyitva a böngészőben, és ide-oda pörgetek a jelenetek között, újranézve belőle részleteket.

Most éppen Jankovics Róbertné arcánál állítom meg a felvételt, ötvenöt perc és negyvenhét másodpercnél, ahol a nő egyenesen a kamerába néz. Jankovics Róbertné, született Szabó Erzsébet abban a Maros utcai kórházban dolgozott ápolónőként, amelyben Kun András minorita szerzetespap parancsára a nyilasok több tucat embert végeztek ki. Az ápoló párttagként maga hívta rá a kivégzőosztagot az épületben kezelt betegekre és sérültekre, és ő maga dönthetett arról, ki zsidó, ki keresztény, ki hal meg és ki marad életben. Később még látható lesz, amint már a terrort követően, a kórház udvarán kihantolt testek fölött megtörténik a gyilkosok szembesítése saját cselekedeteikkel. Erzsi nővér ott van a felvételeken, ahogy a halottak között sétál, nézelődik és a körülötte állókkal beszélget, mintha csak piacon volna. Itt, a Maros utcai rendelőintézet udvarán valaki felismeri, és rögtön le is tartóztatják, azonban neve nem bukkan fel többé sem a népbíróság által elítéltek, sem a beidézett tanúk nevei között, sem bárhol másutt. Jankovics Róbertné, ahogy mondani szokás, köddé válik.

A kimerevített képen ennek az asszonynak, az ápolónak a tekintetében azt látom, és csakis azt, hogy soha, sehol nem volt még ennél jobban tél. Hosszú másodpercekig tartom vele a farkasszemet, de aztán nem bírom, kénytelen vagyok félrenézni. Pedig nem lenne szabad. Elindítom újra a lejátszást. A gerincemen végigfut az ismert borzongás, de ahogy szemem a képről levéve az ablakon át megpillantom odakint a január végi fagyot, belém nyilall a kérdés, amire nem is tudom, szeretnék-e kapni bármikor is választ: ma, 2020. január 29-én, pénteken, mennyire lehet hideg?

Ács Dániel megfogalmazása szerint a film a hazugságról, a hazudozásról szól és a felelősségvállalás, a mi felelősségvállalásunk teljes hiányáról. Hogy lehet a vérengzések helyén a vérengzéseket elkövetők egyik jelképével megemlékezni a holokauszt eseményeire? Hogy lehet az, hogy mind a Rákosi- és a Kádár-rendszer, mind pedig a rendszerváltást követő hatalmak titokban tartották az emlékművön szereplő elesettek személyazonosságát – egészen addig, amíg Rab László írásában be nem bizonyítja az egyik gyilkosnak, Pokorni Józsefnek a kerület mostani polgármesteréhez, Pokorni Zoltánhoz fűződő rokoni viszonyát? Sorolhatnám még, de az olvasó is jobban jár, ha inkább saját magának teszi fel a további kérdéseket.

Mivel a kerületben a nyilas terror idején történt eseményekkel kapcsolatban jelentős kutatás csak felállítása után kezdődött és vezetett el a történtek napvilágra kerüléséhez, a turulszobor, annak e szituációban igen bizarrnak és zavarosnak ható jelképiségével és a rajta helyet kapott emberek neveivel – akik közül többen résztvevői, és nemcsak áldozatai voltak a bűncselekményeknek – végül is elérte, bár nem egészen az eredeti szándék szerinti célját: emlékeztet bennünket. Nemcsak az áldozatokra, hanem az elkövetőkre is, szomszédokra, ismerősökre, akiknek a magyar nemzet nevében és a turul jelképe alatt véghez vitt tetteiről az emlékmű hiányában ma nem lenne tudomásunk. Az a tény pedig, hogy a szobor továbbra is a jelenlegi helyén marad, ugyanarra a közönyre, gyávaságra, az elfojtott, majd féktelenül szabadjára engedett indulat tébolyára hívhatja fel a figyelmet, ami – legalábbis én magam számos dolog okán így érzem – a mai napon, 2020. január 29-én, pénteken is jelen és köztünk és bennünk lehet, ahogy 1944-45 telén is volt. Mihez akarunk ezzel kezdeni?

Többen is, akik a film készítésében közreműködtek, így Zoltán Gábor író és Ács Dániel, a rendező egyaránt azt mondja, nem tudja, nem érti, mi vezetett a kerületben történt tömeggyilkosságokhoz. A tanácstalanság teljes mértékben érthető, és én magam sem állítanám, hogy tiszta és világos magyarázatom van mindezekről, arról, hogy mit tettek ebben a történetben magyarok magyarokkal, mit tettünk mi egymással. Erre szokták azt mondani, ép ésszel felfoghatatlan. Nem szabad azonban elfeledni, hogy nemcsak a gyilkosok átlagos, hétköznapi magyar emberek, hanem azok is, akik most nyomába szegődtek az igazságnak, és feltárták az itt elkövetett bűnöket. Semmi sincs veszve. Veszélyes azonban beleragadni a nem-értésbe, és minden esetben szükségesnek tartom, hogy megtaláljuk a magunk teljes és érvényes válaszait, hiszen ha nem tudjuk, mi az, amit szeretnénk elkerülni, akkor mi akadályozza meg, hogy a jövőben újra belebotoljunk? És ami egyformán fontos: ha nem vagyunk képesek magyarázattal szolgálni saját tetteinkre és azok indíttatására, akkor ezt nincs többé jogunk elvárni másoktól sem.

Meglehet, a film után eluralkodik rajtunk az érzés, hogy ezzel az egész történettel kapcsolatban több bennünk a kérdés, mint a válasz, én mégis úgy hiszem, többek lettünk, mert saját magunkat egy kicsit jobban megismertük. Ahogy fentebb is írom, nincsenek kész válaszaim A gyilkosok emlékművében látottakkal kapcsolatban, de két dologban már most biztos vagyok. Az első, hogy ma már nem a nyilasokat, nem a propagandát és nem is mást, hanem bennünket terhel felelősség. A másik, hogy én a télnél jobban szeretem a nyarat és a meleget, a ködnél pedig a napsütést.

Befejezésül pedig azt javasolnám mindenkinek, akár megnézte már, akár nem, hogy tekerjen most a filmben pontosan ötvenöt perc és negyvenhét másodperchez, és nézzen bele jó hosszan Jankovics Róbertné, született Szabó Erzsébet szemébe.

Szabolcsi Alexander

Hótakaró

Ezek a felhők mindig ugyanott koszosak. Rezgett alattam az autó, éreztem, hogy haladunk, de valahogy a fehér rét sosem tűnt el, fut mellettünk, mint egy lezuhant felhő vagy kiterített porcelán. A kocsi ablakából az a kis kosz mindig ugyanott esett rá. Próbáltam feljebb ülni, hogy akkor hátha közelebb esik a kosz a réten, de nem sikerült. Csak lehajolni tudtam, akkor viszont az égre esett, ott pedig ugyanolyannak láttam.

Apám hamuja száll el az ablak előtt, csak egy kis szürke pontot látok elrepülni a réten keresztül. Akár egy kicsi fekete bárány, valahol messze a porcelánmezőkön.

„Na hát csak felébredtél? Éhes vagy?”

Anyám a lába közötti szatyorban turkál, és egy nagy alumíniumgombócot ad hátra nekem. Nincs nagyon étvágyam, de bontogatni kezdem, és az alumínium alól előkerül lassan egy szalámis zsemle. Lassan enni kezdem, és visszatérek a porcelánmező bámuláshoz.

Nem emlékszem sokra a reggelből. Tegnap valami lövöldözős filmet néztünk a tévében, vagyis hát csak én néztem, mert anyám végig pakolta a csomagokat. Először megtömte a három bőröndöt, aztán kipakolta és átnézte, hogy mit rakott el, majd megint vissza, és így órákon keresztül. Olyan tizenegy körül aludhattam el, csak arra emlékszem, hogy ég a nagyvillany, anyám számol valamit, és a konyhából beszűrődik a rádió tompa zaja.

Anyám halkan odaszól apámnak, a kocsi zörgésétől alig hallani. „Mit akarsz velük csinálni? A határon mégse vihetjük át.” De apám erre csak motyog valamit, nem igazán hallom. Egy újabb cigire gyújt.

Hajnalban arra ébredek, hogy anyám simogatja az arcom, és szólítgat. Ahogy kinyitom a szemem egyből tudom, hogy indulni kell. Csak egy tompa zörgést érzek a gyomromban, ameddig átöltözöm, magamhoz veszem a bepakolt hátizsákom, és kimegyek a kocsihoz. Aztán pár perc alatt megint elalszom.

„Megállunk a határ előtt még.”

„A tónál?”

Apám sóhajt egyet, és bólint utána. Anyám kimeredt szemekkel bámulja őt. Éppen a szalámis szendvicsem végére érek, és összegyűröm az alumíniumot. Majd odanyújtom anyám felé.

„Anya”

Nem néz rám. Apám mozdulatlan arcát bámulja továbbra is. Kinyújtva tartom a kezem a két ülés között, majd egy kicsit megbököm a vállát a galacsinnal. Erre hirtelen hátrafordul, összehúzza a szemöldökét, és kikapja a kezemből a galacsint. A szatyorba dobja.

Emlékszem, hogy álmodtam valamit. De valahogy nem tudom összerakni. Olyan, mintha egy fehér szobában két ember suttogását hallottam volna. Aztán sok-sok macskát, ahogy futkároznak körülöttem. Valaki azt mondja a fehérségből, hogy „ennek is most kellett szülnie”. De nem értem, a többi zavaros. Aztán valahogy a macskák meg a hangok összekavarodtak, mintha a macskák beszéltek volna. Nem szeretem az ilyen utazás előtti estéket, mindig nyugtalan mindenki.

A távolban balra egy tó töri meg a fehér pusztát. Nem tűnik olyan nagynak, az egyik oldalán egy csatornakivezetés van. De most az egész be van fagyva, kékes üvegé változik a víz télen. Apám balra húzza a kormányt, és letér az útról. Látom ahogy egyre többet tölt be az ablakból a tó képe. Most már arra is rávetül a kosz. Koszos a tó is.

Felhangosítja a rádiót, és nagy lendülettel kiszáll az autóból. Közben anyám hátranéz, követi ahogy apám a csomagtartóhoz lépdel, és kivesz egy nagy zsákot. Érzem, ahogy megremeg a kocsi, mikor lecsapja a csomagtartót. Apám nagy léptekkel a tó felé indul. Nézem a kezében a zsákot, néhány helyen dudorok vannak rajta, és mintha láttam volna, hogy az egyik dudor megmozdul. Közben anyám is gyorsan kiszáll a kocsiból és apám után szalad.

Tompa zajként hallom ahogy vitatkoznak, közben apám tarthatatlanul menetel a tó felé. Anyám utána, ordibálva. Most éppen rájuk esik a kosz, most ők koszosak.

Apám megáll a tó szélénél. Anyám úgy néz ki elhallgat, hátralép pár lépést, és apámat figyeli. Hátralendül a zsák, és magasan repül a tó felett a levegőben. A kocsiból nézve pontosan eléri a pontot, ahol a porcelán rét és az ég találkozik. Majd a tóba csapódik. Betörik alatta a jég, és egy kis lyukat hagy maga után a kék tükrön.

Anyámék egy percig még bámulják a tavat. Apám aztán megfordul, és a kocsi felé kezd sétálni, anyám követi, de vissza-vissza néz folyamatosan a tóra. Mindketten beszállnak a kocsiba.

„Na már csak fél óra, és átérünk a határon.”

László István

Dupla Rittberger

Szóval a fémeknek is rácsos szerkezetük van, akárcsak a kristályoknak, de határozott különbséget kell tennünk a két anyag, illetve az amorf anyagok jellegei között, mert az amorfok teljesen mások, nem is kívánok részletesen belemenni ezekbe a dolgokba, nem is tudnék igazán, hiszen én a fémekkel foglalkozom, ahogy az előbb már említettem, és nem lennék hiteles, ha ennek ellenére elkezdenék az amorf anyagokról beszélni, különben is a fémek szerkezete sokkal érdekesebb, tudniillik azok rácsos szerkezetében, mármint a fémekében, ugye, atomok lakoznak, igen, ez evidencia, és ezek a rácsok különböző geometriai formákat vesznek fel, és minden csúcspontban egy-egy atom lakozik, és az atomok közötti kapcsolatok az élek mentén alakulnak ki, illetve a modellek így szemléltetik, és az a nagyon érdekes, hogy ugye, ahogy az előbb mondtam, a fémek rácsos szerkezetei geometriai formáknak felelnek meg, és minden csúcs tartalmaz egy atomot, viszont megtörténik, és igazából ez a természetes állapot, hogy egy-egy csúcs nem tartalmaz atomokat, ez egy hiba tulajdonképpen, egy teljesen természetes hiba, és minél több olyan atom hiányzik, amelynek nem kellene hiányoznia, az anyag annál puhább lesz, minél tökéletesebb a szerkezet, értelemszerűen, annál keményebb és strapabíróbb lesz a fém, illetve a belőle készült anyag, na most felmerül a kérdés, hogy vajon lehet-e ezeket az atomokat befolyásolni úgy, hogy eltűnjenek vagy megjelenjenek, inkább úgy kellene mondanom, hogy rá szeretnék jönni, vajon képesek vagyunk-e kívülről befolyásolni a fémek szilárdságát azáltal, hogy mesterségesen belehelyezünk atomokat az üres csúcsokba, esetleg kiszakítunk atomokat a feltöltött csúcsokból, márpedig szerintem ez egy teljesen releváns kérdés a szakmában, és nemigen fogalakozott eddig vele senki, sem itthon, sem a külföldi kutatószférába, Ádám, igen, egy perc, mindjárt befejezem, szóval egészen forradalmi ötlet, és a kivitelezéstől már csak egy hajszálra, Ádám, csak egyetlen pillanat, tehát a kivitelezéstől hajszálnyira vagyunk, Ádám, mindjárt, mindjárt befejezem, és ha sikerülne végre belevágni a kutatásba, ami biztos sikert hozna, Ádám, akkor forradalmasítani tudnánk az egész fémipart, és megjósolhatatlan, Ádám, fejleményekhez vezetne mindez, Ádám, mi lennénk a fizika császárai, Ádám, legfelsőbb emberei, érted, Ádám, Ádám, fejezd most már be, de hát nem érted, hogy ennek a kutatásnak el kell kezdődnie, Ádám, itt van a doktornő, fejezd be!

– Mennyi idő alatt vitte fűtött helyiségbe?

– Körülbelül egy óra alatt.

– Engedett neki forró vizes fürdőt?

– Nem bírtam felemelni, a szobába is alig tudtam bevonszolni.

– Tessék, itt a korcsolyája.

– Ne adja ide, nem szeretném látni.

– Zsebkendőt?

– Köszönöm.

– Negyedfokú fagyási sérülés. Részleges agykárosodás. Többé nem fog tudni érdemi szellemi munkát végezni. A végtagok üszkösödése már megindult, egy órán belül amputálni kell mindet. Írja alá!

Kérlek, mondd meg nekem, ki ez az idegen a lakásunkban, tényleg nem értem, én, nekem, szóval meg kell értened, hogy nagyon fontos ez a kutatás, és nagyon sok esélyt látok arra, hogy megnyerjük a pályázatot, és akkor jó sok pénzt fogunk kapni, amiből egy kicsit magunkra is szánhatunk, érted, utazni fogunk majd, télen Afrikába, nyáron meg az északi sarkra, képzelheted, ott milyen jó lesz majd korcsolyázni, ez, ez az itthoni tavacska az ottani jégtáblákhoz képest semmi, és csinálhatunk majd gyereket is, az egyik igluban vagy egy afrikai kis viskóban, majd kitaláljuk, pompás lesz, nem?

– Itt egy névjegykártya, rehabilitációs központ.

Még mindig nem értem, miért van itt ez az ismeretlen.

Szerzőink

Biró Sára: 2001-ben született Marosvásárhelyen. Jelenleg végzős, jövőre az ELTE BTK-n tervez továbbtanulni. Versei eddig a Műút-portálon,a KULTer.hu-n és a SZIFONline-on jelentek meg.

Stermeczky Zsolt Gábor: (1992, Budapest) költő, kritikus, hobbizenész. 2017 elején alapfokú diplomát szerzett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészettudományi karán, szabad bölcsészként, esztétika szakiránnyal. Azóta dolgozott – az írás mellett - különböző könyváruházak raktáraiban és színházi kávézóban is, jelenleg színházi ügyelő. Első kötetét a Scolar Kiadó jelentette meg 2018-ban, Tévedések tárgya címmel. Folyamatosan aktív a közösségi médiában: magyar dalszövegeket helyez egymással új kontextusba Könnyűzenei párbeszédek címmel, illetve Nézelődési gyakorlatok néven folytat szerelmi, erotikus, és testköltészetet.

Szijj Márton: 1995-ben született Szombathelyen. Jelenleg a Károli BTK-n tanul Vallástudományt és Nemzetközi kommunikációt. Főleg prózát és verset ír.

Szabolcsi Alexander: vagyok, magyar szakos hallgató. Kényszeres olvasó, alkotó, irodalmár. Szeretek hatásvadász lenni és eltévedni, félmondatokban gondolkozom. Ha keresnél, ez a pár sor az otthonom.

László István: vagyok, 2001-ben születtem Nagykárolyban. Jelenleg az ELTE BTK magyar szakos hallgatója vagyok, minorom pedig az olasz lesz. Gyűlölöm és szeretem az irodalmat. Tulajdonképpen azért foglalkozom vele, mert mérhetetlenül kíváncsi vagyok, van-e egyáltalán értelme, ha igen, micsoda, ha nem, miért nem. Prózát és drámát írok leginkább. 2020 májusában megnyertem a Magyarság Háza meghívásos drámapályázatát Lépjen, kérem! című egyfelvonásosommal—egyelőre ezzel az egy dologgal tudok flexelni. Prózáimat még nem publikálták folyóiratok, a Nincs teszi meg ezt először, amiért hatalmas hálát érzek.