Mondovics Mária Lujza

Talpalatnyi

S hogy akkor belül üres, kívül csíkos. Bebörtönzött Macska: Tigris. Árnyékos, sötétszürke; piros, sárga, benne kék is. Akkor kocogtak poharak, csirimpéltek, mint a madarak. Rab voltam, alaktalan, miközben hangok beszéltek. Szájak szavakat formáltak, megkérdőjelezve önnön magam, s akarva-akaratlan, olyan dolgokat, hogy a sav, hogy a sav, mindig mar? S a végtelen végletek mi van, ha végesek? Netalán tévesek?

Ego Sum… Qui Ego Sum? De mi is a test; csontok, melyeken holtak igáit hajtjuk, víz, amiből születtünk, s most is magunkban hordozzuk, vagy a szerelem bűvös pora, talán holmi elcsépelt kivetülés, egy posztmodern őskövület magánya.

Csillagok, együttállások, retrográdok, elnyomott vágyak, perverziók, halk kiáltások, nemtelen vagy nemből fakadó szenvedés, farkas ordítása, főnix könnyei, pillangó szépsége, benső állatok körkörös vívódása. A csalódások. Színes a paletta, olykor vidám, olykor komorabb, nagyon érdekes a sors humora; ne legyen predestináció, ne legyen determinizmus, legyen szabad akarat; győzzünk. Eldönteném akkor; végre valaki vagyok.

Nem vagyok az, ami vagyok, hiszen megint minden változik. Hogyan is lehet így hűnek lenni, s nem mindentől menekülni, elbújni, elkerülni. Eloszlik, csak hamu, por az élet; az ember is. Várat így felépíteni, mint sziklát görgetni a hegynek hasonló lehet. Mégis ez az abszurdum, amitől az ég lehet lila, én pedig kék, ez mitől macskák vagyunk. Csak mikor beszélnek, sokat, sokan, rab tigrissé változunk.

Mondovics Mária Lujza vagyok, elsőéves skandinavisztika hallgató az ELTE-n. Nemrég levágattam a hajam, hogy jobban hasonlítsak Judith Buttlerre. Nagy rajongója vagyok az absztrakcióknak, a furcsa ellentétes képeknek és a szavak kifacsarásának. Izgatottan várom a jövőt, ahol kiborgok írnak majd verseket.