Bartók Kinga

Szólj

(György Alida: Hármasszabály, Erdélyi Híradó Kiadó, 2021)

Mire elég alig száz oldal egy író számára? Azt gondoltam, ahhoz, hogy velős tartalommal töltse meg, nem túl sokra. Milyen nagy tévedés!

György Alida Hármasszabály című prózakötete olyan élményt nyújt az olvasó számára, ami a maga módján utánozhatatlan: hangulatot teremt, mely rögtön visszaröpíti gyerekkorába az olvasót. A mű rövidebb terjedelme már eleve feltételezi, hogy nem megszakítás nélküli történetet olvashatunk, hanem apró fejezetekből álló elbeszéléseket, melyek mozaikdarabkái egy székely faluban felnövő kislány életének. Bizonyos szempontból logikus választás lett volna az összefüggő szövegkoncepció, mintha csupán egy pillanatnyi „múltbarévedés” tárulna fel szemünk előtt, ám ebben az esetben minden bizonnyal kimaradtak volna a novellákat jellemző váratlan lezárások. A történetek nemcsak mozaikdarabok, hanem emlékek is, olykor olyan rövidek, hogy inkább csak emlékképek, s kizárólag a kislány szemszögéből lehetünk az események tanúi. A koncepció tehát nem bonyolult, az olvasó hamar bele tud helyezkedni a váltakozó történetek világának hangulatába, amelyek igencsak változatosak, mégis illeszkednek a felnőtté válás folyamatának kötelező eseményeihez (kistestvér születése, gyerekkori barátságok, első menstruáció, első szerelem stb.).

Elsőre elcsépeltnek tűnő témák lehetnek ezek, hiszen napjainkban végtelen mennyiségű könyvre bukkanhatunk a válásról, agresszivitásról, emberek/népcsoportok közötti viszályról, melyek ráadásul sokkal terjedelmesebbek vagy átfogóbbnak tűnő munkák. György Alida könyve azonban merőben eltér mindezektől. Erőssége egyben a gyengesége is: rengeteget bíz az olvasó képzeletére és értelmezésére. A mű egy gyerek nézőpontján keresztül villant fel témákat, melyeket szemernyit sem magyaráz túl, a fejezeteket mintegy pofonkét lezáró mondatok berekesztik az eseménysort, s mi olvasók ott maradunk „egyedül”, várva a folytatást, amit már csak magunknak adhatunk meg. Tökéletesen illeszkedik ez tehát a műfaji sajátosságokhoz: hiányérzet egyáltalán nem merül fel, csupán nyitva hagy bizonyos kérdéseket, mely egy jó novellának tulajdonképpen kötelessége.

„Csongi nem jött többet iskolába. Sem hozzánk, sem más osztályba. A Tanítónéni megint gyűjtést szervezett neki. Ezúttal nem műtétre, hanem koszorúra.” (25.)

„Akkor jöttem rá, hogy Tata mekkora áldozatot hozott. Megölte az egyetlent, akit magához tudott édesgetni, hogy megvédje a többi madarat Mama haragjától. S ez az áldozat sokkal nagyobb volt, mert Tatának nem volt hatalma a feltámasztáshoz.” (29.)

„Szerbusz kedves kislányom. Remélem, te jobb anya leszel, mint én.” (60.)

Különleges és kiemelt a szülő-gyermek kapcsolat megjelenése a műben. Az anya megítélése a könyv egésze alatt hullámzó. Az elbeszélő kezdetben megértőnek láttatja, olyan szülőnek, aki nem haragszik igazából Ágnesre, mikor elfelejt dolgokat, de az apa megjelenésével megváltozik az anya viselkedése is – ezen a ponton emelhető ki a kötet kompozíciója, melyet főleg a sorrendiség alakít. Az idővezetés lineáris, tökéletes időrendben következnek egymás után az események, csomópontok, ezáltal követhető minden szereplő reakciójának és cselekvésének miértje – az anyának vélhetően csalódottsága vetül ki a gyerekekre, sokkal inkább Ágnesre, bátyja keveset érez az anyai szigorból. Nem derül ki, hogy pontosan mikor és hol játszódik mindez, az azonban igen, hogy a fiúk kiváltságosabb helyzetben vannak, mint a lányok. Ágnesre hárul minden munka a ház körül, mert édesanyjuk rengeteget dolgozik, hogy egyedül el tudja tartani a családot, hiszen az apa a családtól távol végzi munkáját. Ágnes kapcsolata elfajulni látszik édesanyjával, mikor az anya elkezdi elolvasni lánya naplóját, ezáltal legbensőségesebb gondolatait, melyet Ágnes azért vet papírra, mert mással nem tudja megbeszélni őket, s végtelenül kiábrándító, hogy anyja megpróbálja „meghamisítani” a lány emlékeit, amikor a naplóba ír, csupán önös érdekből. Ez egy nagyon fontos pszichológiai csomópontja a kötetnek: az anya azért teszi mindezt, mert képtelen elviselni, hogy lánya szemében rossz édesanyának tűnik, s bár kifejezetten érezhető, hogy ez bántja és változni szeretne, a körülmények nem teszik ezt egyszerűvé. Az anya változó megítélésével szemben az apáé szinte száz százalékosan negatív. Kezdetben fizikailag épphogy jelen van, mert távol dolgozik, ám az anya unszolására hazaköltözik. Eleinte rosszul esik neki, hogy a gyerekek kihagyják őt a közös ebédből, az is csupán azért történik mert megszokottá vált számukra, hogy apjuk nincs a családdal. A kissé szánakozó hozzáállás rögvest megváltozik, mikor olyan részeg, hogy majdnem megöli Ágnest.

„Ismét lenyomta a fejem a víz alá. Már nem volt erőm kapálózni. Aztán egyszer csak a földre estem. Fulladoztam.” (68.)

A történetek között felbukkan nagyon óvatosan az öngyilkosság, az önbántalmazás témaköre is, melynek gondolatához és majdnem komoly tettlegességéhez az ítélkezés, a hazugság, elferdítés, gőg és hiúság vezeti el Ágnest, akit tizenévesen kirekeszt egy közösség, sőt, saját családjának egy része is a szegregált falusi környezet attitűdje miatt.

A fontos témák megpendítése történetről történetre a könyv egy kiemelkedően fontos tulajdonsága, azonban nem ezek kifejtésére helyeződik a fókusz, hanem arra, milyen szinte ártatlannak tűnő félmondatok azok, melyek személyiségünk gyökereit képezik. Az olvasó bepillantást kap a felnőtt Ágnes világába is az utolsó fejezet által. Konkrétumokkal nem kapunk kielégítést kíváncsiságunkra, de voltaképpen ezek az információk a történetek koherenciája felől olvasva lényegtelenek is volnának. Egy lélekállapotnak lehetünk szemtanúi, melynek előzményét a korábbi fejezetekben olvashattuk.

Ágnes gyermekkorától kezdve három nagyon fontos szabályt tanult az édesanyjától: nem láttál semmit, nem hallottál semmit, nem mondasz semmit. Eleinte nem könnyű összekapcsolna a címet a történet egészével, aztán egyszer csak kattan a villany. Az egész könyvet átszövi ez a hármasság. Ágnesben is kicsi kora óta bennragad a szó, közegében azt tanulta, hogy bizonyos dolgokról nem szabad beszélni, mert ezt látták a legbiztonságosabbnak, de vajon hová vezet az, ha örökké csak hallgatunk?