Seres Rebeka

Széljegyzetek a mindennapok margóján

(Fehér Boldizsár, Nem nagy ügy, Bp., Magvető, 2022.)

Intencionális lépés volt a részemről, hogy Fehér Boldizsár második kötetét választottam ki magamnak, nem csak azért, hogy elolvassam, hanem hogy írjak is róla. Nem ez az első FB olvasásélményem, hiszen évekkel ezelőtt azon a bizonyos Margó Irodalmi Fesztiválon, amelyen a Vak majom megnyerte a Margó-díjat, én is kíváncsisággal és lelkesedéssel távoztam ezzel a könyvvel a táskámban (természetesen kifizettem, nem csak úgy zsebre tettem). Egy sikeres és elismert első regény után nehéz belefogni a második kötetbe, hiszen nem csak nagyobb jelentőséggel bír, hanem ekkor az olvasónak is van már egy konkrét véleménye és elvárása a következő kötettel szemben, amit nem biztos, hogy végül sikerül felülmúlnia, talán ezért is kellett eltelnie négy évnek Fehér Boldizsár esetében a két megjelenés között. Nekem tetszett a Vak majom, de nem volt kiemelkedő olvasmány a számomra, ahogyan a Nem nagy ügy sem. Nevettem rajta, szórakoztatott, de ezenkívül nem tett hozzám semmit.

Ahogy a címe is árulkodik róla, Fehér Boldizsár novelláskötete a kis dolgokról szól, a „nem nagy ügyekről”. Véletlen találkozásokról, balul sikerült randikról, átejtésről, az éttermi rendelés szabályairól, illemről, ajándékozásról (vagy éppen nem ajándékozásról), állásinterjúról, adakozásról vagy éppen egy lyukas zokniról. Egy kulturálisan kívülálló személy feljegyzéseit olvassuk, aki belecsöppen a XXI. század kissé furcsa és kusza világába, az impresszióit pedig egy kötetbe gyűjti, ami egyfajta világi útikalauzként funkcionál az idetévedők számára. Mindebből is látszik, hogy korántsem monoton olvasásélmény, találkozunk homodiegetikus (A tartozás) és heterodiegetikus (A hívás) narrátorral is, egyaránt ugrál időben és térben – vagy inkább dimenzióban. Többször operál objektív, természettudományos nyelvvel, amivel egyfajta komikus hitelességet hoz létre az általa elmondottaknak (pl. Harmadik típusú találkozások), de találkozunk pszichológiai jegyzetekkel (A lelkesedés kóros állapotai), Wikipédiaszerű cikkel (Egy mozgalom születése) és drámai elbeszélésmóddal is (Az állásinterjú). Mindez jól mutatja, hogy a kötet mennyire sokszínű, pörgős: gyorsan változnak az események, a szereplők, a narrátor személye és elbeszélés módja, s a mindössze néhány oldalas írásokat a buszon, két megálló között is könnyen elolvashatjuk.

A nyitónovella (Harmadik típusú találkozások) jól megalapozza az egész kötet hangulatát már az első mondatával: „A modern csillagászati megfigyelések alapján a világegyetem véges, így aztán joggal számíthatunk rá, hogy előbb-utóbb belebotlunk valakibe, akit ismerünk” (5.) Áltudományos hangnem és irónia kellemes egyvelege az egész írás, ami a maga könnyedségével sodorja magával az olvasót és pontról pontra tárja fel, hogy a földi halandók rövid életében milyen véletlen találkozásokkal számolhatunk.

A Nem nagy ügyet olvasva sokszor az az érzésem volt, mintha egy Woody Allen filmet néznék, hiszen ironikus, szellemes és egyedi világszemléletű írásokat olvashatunk, amiben abszurdnál abszurdabb helyzetekbe csöppennek a szereplők. Ilyen volt például az az epizód, amikor Sztellának végre összejön egy randi egy normális, intelligens férfivel, egy bőrgyógyásszal, akit felvisz a lakására, ám amint eljön a pillanat és a lány leveti a ruháit, a férfi azonnal a bőrét kezdi vizsgálni, majd még kontrollra is elküldi, mert aggasztja az egyik hátán lévő anyajegy (Sztella a csillagfényben).

Máskor viszont úgy éreztem, mintha hirtelen a Brian életének egy jelentébe csöppentem volna, a Nátán, Súnemből egy Fehér Boldizsár által megalkotott profán biblia történet, amelyben Nátán, aki nem Súnemből, hanem Betániából származik, de mindenki úgy tudja, hogy Súnemből, elmegy Jézushoz, hogy gyógyítsa meg a betegségéből. Ő viszont nem vak, sánta vagy haldokló, az egyetlen baja az, hogy nem elégedett sem önmagával, sem az életével. Jézus viszont tehetetlenül áll az eset fölött, ő a testet gyógyítja, nem pedig a lelket, így nem tud segíteni neki abban, hogy csúnyának érzi magát és egy borzalmas, rosszul fizető munkát végez. A XXI. századi ember globális betegségében szenved, az örök elégedetlenségben, pesszimizmusban és kapuzárási pánikban.

„Többezer évnyi elmélyült gondolkodás, amely alatt a történelem legokosabb emberei az élet nagy kérdéseire keresték a választ, azt eredményezte, hogy az élet kisebb kérdéseiben is elbizonytalanodtak” (Nem elég ambíció egy napra?, 66.) Joggal nevezhető ez az idézet a kötet ars poéticájának is, a Nem nagy ügy novellái ugyanis a kis dolgokról szólnak, hiszen hogyan érthetnénk meg az egész világegyetemet, ha az őt felépítő apró részecskékkel sem vagyunk tisztában? Fehér Boldizsár azt a célt tűzi ki maga elé, hogy olyan dolgokról írjon, amelyeket az átlagember sem vesz feltétlenül észre, vagy ha igen, akkor éppúgy idegesíti őt is, mint a szereplőket. Ugyanakkor sokkal többek puszta dokumentációnál, társadalmunk és korunk karikatúrája, széljegyzetek összessége a mindennapok margóján.

Seres Rebeka: 1998-ban született Budapesten, a Károlin végzett magyar szakon és az ELTÉ-n Irodalom- és kultúratudomány mesterszakon, jelenleg pénzügyön dolgozik, mert szereti a szélsőséges dolgokat. Könyvelés közben igyekszik olvasni és írni. Mert a könyvek szórakoztatnak, elgondolkoztatnak, fejlesztenek és még önvédelemre is alkalmasak. Mindig lapul egy könyv a táskájában. Hisz az irodalom erejében.