Tárkányi Damján Péter

Szélcsend

Oianaki Divatos szokássá fajult sóhajtással húzta ki a hosszú szőröket fogai közül. Ki nem állhatta ezeket a kóciáni reggeleket. Nem elég, hogy szemtelenül 14 óránként érkeztek, zajosak és büdösek voltak. Ezért kár volt kifagyasztani. Valami gombaizének a micsodája - magyarázta neki mindig a sokkal jobban akklimatizálódott kollégája, Foyton Azujat, a hajdani tupé-sztár, akit a bömbölő likonyák, az idegesítően csöpögő szendvicsek, a tébolyítóan gőzölgő ruhák és a tortaképű, csikorgó helyiek szerfelett lenyűgöztek. Mint egy púderpamacs szedte fel ezeket az apró tényeket, csak hogy esténként Oianaki arcába nyomja vacsora közben, aki ezt jól nevelt manökenként hagyta némán, hátha az ismeret mutatható elfogadás mögé rejti undorát.

***

Oianaki zseni volt, az kétségtelen, és mint olyan, fölöttébb kényes, ahogy ez lenni szokott. Előző életében már serdülőként Forbes-különszámok, portréfilmek és a Metaverzum Virtuális Múzeumában egy állandó kiállítás tanúskodott ezred-ritka képességei mellett, nem beszélve arról, hogy a világcég kabalájának hivatalos stylistja volt annak fénykorában. Az ifjú Divatosnak mindez csak légy volt a tehénen, akár az öreg Divatos naxosi biogazdálkodásában. Oianakit csak a folytonosság érdekelte.

Szőrös feje alig bújt elő a napvilágra foggal előre, apja farmján már csodálattal vizsgálta a Kükládokat borító perjét egységben hajlongó karjaival és a zsenge füvön legelő tehén szőrét. Mindegyik szál csak egy lehelettel arrébb mutat a mellette lévőtől, mégis az összes együtt mindenféle kalandos útra hívta tekintetét, ahogy fújta a szél. Ekkor az ifjú vátesz úgy érezte, meglátta a láthatatlant. A szálak láthatóvá tették az őket ingató szellő titokzatos irányait. Mint aki már hiányolná az élményt, Oianaki másodszor megszületett. Követte a fűszálakat dombon fel és le, kanyarodva erre-arra, míg el nem vezették a szél nyomai a tiszta patakig. Folydogált mellette egészen az azúr partig. Egy halraj, mint megannyi apró nyíl surrant alatta a vízben, ahogy kisodorta őt a folyó a kék messzeségbe. Alámerült, és teljesen elborította őt a látatlan fodrozódó sorsa. Ahogy kidugta fejét a vízből, arcába ömlött hajkoronáján keresztül nézett vissza a hazájára. Ekkor megértette, hogy a szálak küldetésre hívják őt. Számára az élet egyetlen simán áramló folyam volt, amit szakadatlanul hajtottak láthatatlan, de annál valóságosabb szálak, egyik a másikhoz simulva, akár a haj. Egész életében követte az őt körülölelő folyamokat, melyek mindig eljuttatták oda, ahol lennie kellett.

A fiatal látnok csak ment és követte a szálakat, mit sem törődve a körülötte lévők szakadásaival és kusza irányaival. Nem sokáig tűrte a névtelenséget az, hogy minden reggel a főtérre állt, és az arra járókat csak átfésülés után engedte tovább. Hamar Dzsongunt megszégyenítő pompadúraránya lett a városnak, a helyi focicsapat szenzációként betört a prémium ligába, kétszereződött a természetes szaporulat. A divatdiktátornak térre volt szüksége. Amikor már név szerint ismerte a kerítésük előtt követelőző Burberry, Fendi és Dior ügynököket, megelégelte, és 2 hónap múlva előrukkolt az első világszámával, hogy békén hagyják. Az sem zavarta, hogy az egyetlen 40 kilométeres kifutópálya a görög-macedón vasfüggöny árkában fért el. A 22 ezer kükládi asszony önként jelentkezett, hogy a mester tervrajzai közül egyet-egyet a fején hordhasson, egy összefüggő láncot képezve az izzadó puskacsövek között. A dél-balkáni szerződés tizennyolc év fáradt ökölrázását nyitotta kézfogásra. Nem tudták hívni, de mindig sikeresebbek voltak a G5 gyűlések, ha Oianaki éppen felbukkant, fésűvel és géllel simítva az államfejeket.

Amikor már 5 hónapja tekerte körbe az Olümposzt fonállal, egy izraeli elitgimnázium áttervezte kirándulásukat a hegyhez. A diákok sorban legyezték a levegőt patinás vágómintáikkal díszített tábláikkal a vak és süket divatguru körül. Foyton Azujat megigazította szemüvegét, és elővett egy kartonlapot néhány grafikonnal, és egy pálcával irányította a mozdulatlan tekintetet a felcímkézett tervrajz vonalrengetegében. “Anti-tenziós tupé, vagy ATT. A fejfájásban szenvedő felhelyezi a megnyírt fejbőrére a sapkát, amely lágyan masszírozza a kijelölt helyeken és időkben. A krónikus fejfájás az egyik legkezeletlenebb betegsége modern társadalmainknak, a népesség 7-12%-át érinti. Mint látható, az Ön 3237-es mintája díszíti a prototípust, a híres bádog-őrlő…” “Ennél nagyobb marhaságot még életemben nem hallottam. Leválasztható haj?! Nevetséges! Botrányos! A folytonosságot nem szabad gyalázni efféle undormányokkal!” – szólott a próféta. Egy pillanatra úgy nézett ki, mintha a nagy oroszlán mindjárt nekiesne a fiatal gazellának. Foyton megigazította szemüvegét, és elbúcsúzott.

A szerzői jogok persze a Moet Hennessy Louis Vutton Burberry holdingot illették, így nem sokkal később meg is kötötték a szerződést a fiatal feltalálóval. Olajsejkek, oligarchák, adatmágnások, génmogulok és kvantumóriások ezreinek fejét koronázta a stresszoldó készülék, amely a fiatal Azuyat karrierjét konkrétan csillagászati magaslatokba repítette. Hamarosan a GFC-projekt vezető konzulensévé avanzsálódott, alig 70 éves volt, mikor kilőtték az első hűtőket az űrbe.

Divatos egy látszólag kifogyhatatlan gombolyaggal járta a világot, láthatóvá téve a láthatatlan útját, melyet a szálak mutattak neki. Maga sem tudta, hogy hol fog véget érni, talán nem is hitte, hogy valaha el fog fogyni, csak bogozta, bogozta, egyre egyensebbé téve a nagy gubancot. De kérem Divatos úr, ide nem lehet csak úgy. Minden elismerésem, de itt fontos tudományos kísérlet folyik. Valaki állítsa meg, teljesen tébolyodott. A “Gone For Cigarettes” csikorgós padlójú laborkomplexumában szélvészként suhant végig a maesztró, a veszettül tekerő karjai csak egyre engedték a fonalat maga mögött. Az őrök már-már feladták, hogy utolérjék, mikor az egyik teremben egyszer csak véget ért a csík. Oianaki megállt, és a fehér tartályokat látva, felhúzta a szemöldökét.

Lihegve törtek be utána a terembe, hogy lefogják, amikor az őszülő Azujat hangja csendült fel. “Mit zajonganak itt?” “Elnézést professzor úr, egy kis...” “Divatos úr, maga meg mit keres itt?” “Ide vezetett a szálam, itt ért véget. Mi ez a hely?” “Azonnal kikísérjük az urat, elnézést professz...” “Nem, várjanak. Hiszen Divatos úr már itt van, és ő maga is azok közé tartozik, akiket érdekelhet a projektünk. Maga a prototípusok termében van. Az ember életének egyszer csak vége szakad, ez elkerülhetetlen. Legalábbis itt nálunk, a Földön. De ki tudja, mi van odafent. Befagyasztjuk, és hátha valami idegen intelligencia megtalálja, aki tud segíteni magán. A csillagok között a halhatatlanság.” Oianaki lefordította szemét a földön árválkodó fércre. Nem is nagyon hallotta az egész szöveget, érezte, hogy be kell szállnia.

A fodrászcsoda volt az egyik első ember, akinek lefagyasztva konzerválták a testét egy kapszulában, rácsatolták egy rakétára, és útjára bocsátották jobb jövő reményében. Az erőforrás alapú világgazdaság krémje mint felelőtlen apa, úgymond “lement cigiért” a boltba, csak hogy magára hagyja gyámoltalan gyermekét, a fogyasztói társadalmat, és soha ne térjen vissza. Másokat, például Foyton Azujatot, persze pusztán tudományos kíváncsiság és altruista érdekek vezéreltek. Nem hagyhatta, hogy képességei csak úgy feloldódjanak a kozmosz csendjében.

Pontosan 1347240 évet siklott a némaságban az emberi jégkocka, míg kiért a csillagközi térbe. A kóciániak rutinvizsgálatai hamar észrevették a szökötteket, élükön a nagy álmodozóval. Két térugrás, és már ott csikorogtak fölöttük a legjobb kriosebészek egy kóciáni kórházban.

Amikor meglátta az első kerek, szivacsos fejet a fölé hajoló kóciánin, Oianaki elhányta magát. Az sem vigasztalta, hogy a számukra ehetőnek bizonyuló egyetlen étel csöpögött, mint a ruhák, amik még ráadásul az arcába bocsátottak egy fehér felhőt, valahányszor megmozdult. Amikor meglátta, hogy az esténként szervezett díszvacsorákon ez a hajszakító Azujat tart neki előadásokat a helyi szokásokról, már meg sem lepődött. Nyomorúságos helyre vezették a szálak. Aztán meglátta, hogy miért van itt. Az egyik tortaképű vállán berregett egy kis szőrcsoda, teljesen összekuszált bozonttal. Miután csimbókoknak keresztelte őket, megrendelt annyit, amennyi csak elfér a szalonná rendezett szobájában. Meghirdettetett a nagy nap. Divatbemutatót szervez ezeknek a szivacszabálóknak, hogy lássák a folytonosság csodáját ezeken a kócos dögökön.

A csimbókok teste teljesen gömbölyű volt, teljes egészét szép hosszú sörény borította, és emellett lágyan berregtek, amikor dobálták őket.

*

Álmokkal teli fejéből lassan bújt elő egy szűnni nem akaró szál, mikor hirtelen csomóvá gabalyodott az álomtól még kissé lepedékes őrlői között. Beragadt, de elszakítani nem akarta.

Hiába hunyta le a szemét, próbált mindent hajszálpontosan elrendezni a fejen, most életében először valahogy nem ért látomása végére. Tudta, hogy a frizurának folynia kell, mint a méz, de ahogy ezeket a gömbölyű csöppségeket forgatta fejében, a szálak iránya szemtelenül kergetőzött a lelki szemével a gömbön. Vagy elkezdtek forogni egy forgó körül, vagy szétváltak egy választékban, vagy egy otromba tüskében égnek álltak a szőrök. Akárhogy kutatta a végét, a sima frizura képe valahogy rejtve maradt előtte. Röp-éjt röp-nappallá téve röpködtek a csimbókszálak a szalonban, ahonnan már egy röp-hónapja nem dugta ki az orrát még egy likonyaszidásra sem.

Foyton húzta ki a szobájából egy csimbókhalom alól, mert ha az újrahangolási esten nem jelenik meg vacsorára, akkor azután már soha ne is. “Tudod, hogy ez nevetséges” – csöpögött Foyton a vacsorazsákjában “ott rostokolsz bent a szőrcsomók alatt, és még egyetlen értelmes dizájn nem született? Mit művelsz?” Oianaki csak szótlanul bámult, ahogy a szendvicsek cseppjei lassan tócsává szövetkeznek az orra előtt és megvetően örvénylenek a zsák körkörös szövetmintája között. “Nem látom” – adta fel – “a végét… de muszáj, hogy ott legyen…” Elszabadult a remegő állkapcsa. “Megláttam ezeket a szőrcsodákat, simalibákat, hajbabákat, göncgombócokat, és mintha ide vezetett volna egész életem, hogy simára fésüljem ezeket a viselhetetlen kócokat úgy, hogy elfolyjon, aki ránéz, hogy csak szépen szakadatlanul egymásnak simuló szálakat lássanak mindenféle variációban, de… nem megy” Foyton Azujat megigazította a szemüvegét. “Persze, hogy nem megy, mert nem is lehet megfésülni ezeket a szőrös gömböket. A világegyetem nem engedi és kész, akárhogy próbálkozol. Ezt már réges-régen belátták. Van rá egy egész egyszerű bizonyítás, ami…” “Marhaság, nekem ne okoskodjanak szőrszálhasogatók. Főleg ne olyanok, akik szakítják a hajakat.” Éppen vastaps-szerűen csikorogtak az újrahangolódó tortafejek, amikor kiszinkópázott mérgesen a teremből. “Megtalálom a hibátlan sima frizurát, ha be is kell járjam az egész bolygót.”

Követte, amerre a büdös szél vezette őt, hegygerincen kapaszkodva, dombokon bukdácsolva, síkságon cammogva, lesve a végtelen szálak végét. Még pont utolérte Foyton, mielőtt a tébolyodott egy hurrikánba sétált volna. A jármű lassan kapaszkodott fémes karmaival a sziklákon, mint anyaoroszlán a kölykét mentve az elragadó orvvadász elől. Azujat vezetőfülkéből kinyúló karjai megragadták az elrepülni készülő Divatos törzsét, és már a szerető állkapocs biztonságában volt az elveszett fiú. Az ordítás még a hurrikán mellett is hallható volt. “Nekem követnem kell a szelet!” és Divatos, mint egy szélkakas követte a járművön átsuhanó vihar irányát, arra fordítva egész testét, hogy a hátán érezze a nyomást. Megkerülték a fémketreccel kúszva a völgy közepén örvénylő tornyot, és közben Oianaki végig kissé a kör közepe felé tartotta karjaival átfont törzsét. "Na, ne duzzogj már. Egy, megmentettem az életedet. Kettő, mondom, hogy nem lehet kifésülni a gömböcskéidet, és ezt a drágalátos szeled is meg fogja mondani. Ha már itt vagyunk, tegyünk még egy kört." Azujat megigazította a szemüvegét, amit a hurrikán kissé elmozdított. "Látom, most is a szeleket követed, azért vagy így görcsbe merevedve. Amikor az előbb megkerültük az orkánt, akkor nem kellett megfordulnod, hanem ezzel a tragaccsal együtt durcáskodtál mozdulatlanul. Na, most tegyünk itt egy kis kört a völgy mellett, ahol nincs semmi turpisság." Egy kiváltképp közönséges katlanban körözött kettőt a karmos ketrec két kutatójával. Oianaki, mivel ebben a katlanban mindenhol egy irányba fújt a szél, forgolódott kettőt a tengelye körül. "Azért forgolódsz, mert nincs a kör közepén az orkánnak a szeme, ahol szélcsend van. Amikor a völgyben kerültük meg a tölcsért, akkor velünk együtt fordult a szél iránya, ezért nem piruetteztél a fülkében. Amikor szélcsend körül forgunk, akkor a szél iránya velünk együtt forog." Ázottan, megkékült ajakkal és kócosan szólalt meg döcögve. "Hidegen hagy az okoskodás… én megtalálom a sima utat." "Nem érted meg, ha egy gömb két féltekén nincs szélcsend, akkor ha a peremén végigmész…" Szánalomba fulladt az okfejtése, mert Divatos könnycsatornái irgalmatlanul eleredtek. Foyton levette szemüvegét. "Gondold végig, eddig egész életedben csak a saját fejed után mentél. Nem vagy egyedül. Hallgasd meg a jóindulatú tanácsot. Tudod mi van holnap? 3 éve fagyasztottak ki. Emlékezz mit éltél végig." De a szipogó művész már mélyen aludt.

Tizenhét óra múlva már kissé otthonosan bűzölgött a szalonszoba slampec spóráktól súlyos levegője. Körülbelül az ajtó nyílásakor született rés a szemein, amin keresztül meglepetés sugarai suhantak befelé. A doboz kissé mocorgott. Beemelte a küszöbről, és az ágya szélén fürkészte a barátságosan rátűzött kártyát. "Próbáld ezzel!" Lassan felemelkedett a fedél, és egy bolyhos gyűrű dugta ki a gerincét, rögtön ott berregett Divatos karjaiban.

A kártyában ez állt: "Génmódosított rempesz-csempesz, vagy fánk-csimbók, a Te kedvedért. (Az előadás előtt áztasd be őket klampet fürdőben, azt szeretik)". Aranyosan tekergett a fánk a nyakában, és érezte, ahogy a sima szőr szakadatlanul végigsimítja tarkóját. Nem sok kellett, míg Divatos úgy megolvadt, hogy már áradtak is belőle élete legszebb mintái.

1999-ben születtem, az ELTE matematikus mesterszakos hallgatója vagyok. Szeretem a furcsa meg a szép dolgokat.