A heti tárca témája az ünnepi lapszám tematikája is egyben.

Schillinger Gyöngyvér

Húszas az mennyi

Zoli hunyorogva nézi a lámpát az esőn át, hátha zöldre vált, mielőtt a láthatósági mellényes férfi a kocsinkhoz érne. Nem vált zöldre. Ázott homlokát az ablakra tapasztja, tartja a kezét, Zoli idegesen turkál a pohártartóban valami leejtett apró után. Van egy százasom? Nincs, nem hordok magammal készpénzt. Elhúzunk, jön a következő lámpa, tudom, hogy most majd mindjárt az mondja, hogy egyébként is, ennyi erővel dolgozhatna is, és nem az ő felelőssége.

A kocsi fűtött, hátradőlök, ne jussanak eszembe azok a régi dolgok. Babfőzelék rántás nélkül, meg hogy bámulom a jól öltözött embereket. Ez egy másik élet, tehát fűtött kocsi, két bankkártya, csippantjuk le számolatlanul. Ezek mind alkoholisták, nem, mondja Zoli, nem válaszolok. Lisztből és vízből sült lepény. Boros flakon áll a konyhaasztalon, akkor is, ha nincs pénz. Igen, mind alkoholisták, mondom mégis, és arra gondolok, hogy a következő lámpánál kihajítom Zolit az esőbe.

Rohadt ablaktörlő, mondja Zoli, nyikorog, ez egy szar. Ki kell cserélni. Ja és a műszaki is lejár. Súlyadó a kocsira, azt befizetted? Nem is kaptam a NAV-tól levelet, mondom. Kinézek az ablakon, nincs több hajléktalan, megkönnyebbülés. Aztán mégis, jönnek a képek, viaszosvászon, borospohár, várjuk az utalványt vagy mit, a pénzt, így mondjuk, hogy mikor jön meg a pénz. Segély vagy mi volt az, családi pótlék. Várakozás a szociális irodán.

Zoli behajt a benzinkútra. Hozzak neked valamit? Víz, csoki? Nem kérek, mondom, és ebben a pillanatban észreveszem, hogy Zoli feje milyen nagy, kabátban van sál nélkül, és vékony a nyaka, vagy legalábbis valami nem stimmel. Nem passzolnak a dolgok. Nem azért, mert nincs százasom vagy húszasom legalább. Húszas az mennyi, úristen. Zoli teletölti a tankot, bemegy, csippant, fizet.

Még mindig esik, az ablaktörlő nyikorog, szerintem inkább megnyugtató, ütemes hang, bámulok ki az ablakon, az utcát esőcsíkok szabdalják, és Zoli végül hozott kávét, meleg. Papírpohár. Figyelmeztetés a poháron, hot contents, még jó. Zolira nézek, mosolyog, bekapcsolja a rádiót, kortyot kér a kávémból, egy kézzel vezet. Lassan neked is kell jogsi, mondja. Jó, persze, persze. Nem is olyan nagy a feje.

Kihajtunk a benzinkútról, a kijáratnál egy sárga mellényes alak. Gyorsan elfordulunk, mintha nem is vennénk észre.

Szabó Benedek

A szegénységábrázolással csak óvatosan!

Úgy érzem, hogy a szegénységábrázolás kapcsán óvatosnak kell lennem. Írói minőségemben is, de még inkább fotográfusi minőségemben. Írni lehet szépen a szegénységről, lehet művészi módon ábrázolni és bemutatni a témát. A fotó esetében ez jóval nehezebb dolog, a feladat csak keveseknek sikerült, például Korniss Péternek, aki a képein méltó módon tudta megjeleníteni a nyomort.

A szociofotó műfaja majdhogynem a szegénységábrázolásra lett kitalálva. A szociofotós olyan témákat fényképez le, amiket a szociális érzékenysége miatt fontosnak tart. A gond nem itt van, de itt kezdődik, ugyanis a leexponált fotók sokszor két súlyos tévedést mutatnak. Az egyik az, hogy a fotó célja a szánakoztatás lesz. Vagy tudunk máshogy nézni az aluljáróban fekvő üszkös lábú hajléktalanra, mint szánalommal? Empátiával, persze, ha tudunk empátiát tanúsítani egy számunkra idegen, külsőleg visszataszító ember irányába, aki a fotón csak még szánalmasabbnak látszik. Egy másik tévedést mutat az az eset, amikor a fotó esztétizálja a nyomort. Mert milyen megindító, ahogy a fekete-fehér képen megjelenik a kontrasztos égbolt előtt a cigányputri és annak lakói! Csak éppen ez a szociofotó nem teljesíti a műfaja által támasztott elvárásokat, tételesen azt, hogy figyelmet irányít egy fontos jelenségre. Már tudtunk a problémáról, találkozunk fekete-fehér művészfotó nélkül is cigányputrival, amiben emberek élnek, és a városban láttunk már aluljáróban fekvő üszkös lábú hajléktalant. Legfeljebb eddig nem szörnyülködtünk rajta, de az egészen biztos, hogy korábban nem is gyönyörködtünk benne. A jó szociofotónak pont abban rejlik a nagysága, hogy képes empátiával fordulni a témájához. Nem kíván szánakoztatni, sem gyönyörködtetni. Ezzel válik lehetségessé az, hogy a kép szemlélője akár az idegen, fekélyes lábú hajléktalannal is együtt tud érezni. A szegénységábrázolás egyik csúcsa, ha ez a művelet sikerül.

Szerzőink

Schillinger Gyöngyvér: jogász és író

Szabó Benedek: Szabó Benedek vagyok, első generációs erzsébetvárosi, most éppen egyetemista. Leginkább a mélységeket és a magasságokat keresem, és ha megtalálom, akkor ezt próbálom továbbadni fotóimon és írásaimon keresztül.