Ivánovics Beatrix 

Suttognak a Nornák, felőrlődik a föld (regényrészlet)

Nem tudom, mi történhetett. Órákon át beszélgettünk, főként négyesben, de időről időre mások is hozzánk csapódtak. Mostanra jócskán elmúlt éjfél, Csongor úgy húsz perce hazaindult, nehogy megint a kelléktárban ébredjen, ahogy a múltkor. Balladani még tartja magát, igaz, több kávét fogyasztott, mint alkoholt. Kitti viszont elitta a mozgáskoordinációja nagyját, elesetten ténfereg a díszítők, TZ és az asztalunk között. Az üveg vodka is erősen megfogyatkozott, de ez alig látszik meg Brigin, sem a mozdulatai, sem a beszédkészsége nem árulkodik részegségről, csak kipirult és a szokottnál is hevesebb. Hevesen magyaráz, gúnyolódik, szikrázik a levegő körülötte. Nehezen viselem a sűrűsödő feszültséget, egy ideje azon tépelődöm, hogy talán jobb lenne asztalt bontani.

Mégsem mozdulok. Újra szóba kerül a DeusEx, és ezúttal nem állom meg, hogy helyre ne igazítsam az önfeledt áradozásunk által kialakított képet. Kifejtem hát Balladaninak, hogy azért ne valami kiemelkedő színházművészeti alkotásra gondoljon, mert akármilyen szuperlatívuszokban meséljünk róla, az előadásunkat inkább az ártatlan, ifjonti lelkesedésünk iránti nosztalgia, mintsem a valós értékei színezik különlegessé. Bármennyire fájt nekünk akkor, valójában Leventének volt igaza: az egész egy kedves és szerethető próbálkozás volt ugyan, de tagadhatatlanul amatőr próbálkozás.

– Levente, baszki! – csattan fel erre Brigi, én pedig majdnem összeroppantom a kezemben tartott borospoharat. – Ne gyere nekem Leventével, azzal az egoista kis ficsúrral! Puffogtatja az orbitális bölcsességeket, közben meg elmenekül az akadémiáról, csak mert nem bírja elviselni, hogy akadnak nála tehetségesebbek? Mert, hmm, hmm, hmm – utánozza Leventét, és úgy tesz, mintha karikákat fújna a füstből –, ha nem a legjobb vagy, hmm, hmm, hmm, semmit sem érsz. Posvány!

– Jó, tudom, hogy te soha nem kedvelted Leventét, de… – Már bánom, hogy megszólaltam.

– Hogy nem kedveltem? Jaj, persze, persze, igaz, el is felejtettem. Bezzeg te – mondja, és egy újabb adag vodkát tölt magának.

– Ő az a szubsztanciás srác? – szól közbe Balladani.

– Bezzeg én? Hogy érted ezt? Persze, kedveltem. Miért ne kedveltem volna? Művelt volt, és igenis tehetséges. És érdekes meglátásai voltak, ha néha furcsán is fejezte ki magát, csak neked nem volt elég türelmed odafigyelni rá.

Brigiből erre kirobban a gúnyos nevetés, jó, hogy szembe nem köp a vodkával.

– Tényleg? Tényleg? Tudod, miben volt igazán tehetséges? Elvenni az ember életkedvét, na abban aztán! Emlékszel rá, csak egy példa, hogy Dani is lássa, milyen fene érdekes meglátásokról beszélünk, mit mondott, amikor Mira megnyerte azt a tehetségkutató versenyt?

– Melyiket?

– Mert olyan sok versenyen indult, mi? Amit a kerületi művház írt ki.

– Azt tudom, csak…

– A Fülesben ünnepeltünk, amikor belibegett Levike, kipréselt magából egy gratulációt, aztán kiselőadást tartott arról, mennyire nem számítanak az ilyen-olyan díjak, nem az a tehetség fokmérője, nem attól lesz valódi művész valaki, hogy kitömködik díjakkal és körülugrálja a plebsz, nézzük csak meg a megasztáros felhozatalt.

– De…

– Azt ne mondd, hogy jó, jó, persze – utánoz ezúttal engem –, de azért van benne igazság. Igazság? Tudod, néha marhára nem az a lényeg, ki tud nagyobb igazságot előrántani a seggéből, és a földbe döngölni vele a másikat. Attól fogva Mira egyetlen versenyen sem indult, lemondott erről is, mint az akadémiáról. Csin-csin! – koccintja poharát a kiürült borospoharamhoz. – Éljenek a bazi nagy igazságok!

– Azért valamire csak jók voltak az igazságai – szállok vitába Brigivel. – Lehet, hogy néha megbántott vele másokat, de összességében meglett az eredménye. Tele van koncertekkel, felkérésekkel, saját YouTube-csatornát…

– Kicsoda? Levente?

– Igen, láttam a…

– Ugye nem a bejegyzéseit? És a dátumot nézted rajtuk? Az ég áldjon meg, Nóri, ideje lenne lejönnöd a Face-ről. Sehol sem kértek Levente művészetéből, egy nyavalyás multinál dolgozik ügyfélszolgálatosként.

– Honnan veszed?

– Beszéltem vele.

– Úgy érted, hogy bezzeg te beszéltél vele, ellentétben velem, aki csak a posztjait nézi?

– Nem, bogaram, egyszerűen úgy értem, hogy ma délelőtt beszéltem vele. Megzsaroltam a zenei vezetőnket, biztos ismer valakit, aki ismer valakit, szerezze meg a számát. Hátha így elérem Mirát.

Ezt hallva a megbántottságom azonnal átvált az ismerős aggodalomba.

– És elérted? – kérdezem.

– Nagyjából.

– Jól vannak?

– Tippelj. Úgy öt évvel ezelőtt Levente szépen összecsomagolta az érdekes meglátásait, és elköltözött Norvégiába. Át akart nyergelni Griegre, gondolom. Nehéz éveken van túl szegénykém, meg is ragadta az alkalmat, hogy elpanaszolja, mennyire kínkeserves volt a művészélet, meg külföldön boldogulni, huhh, én biztosan megértem. De azóta, halleluja, jóra fordultak a dolgok! Megnősült, született plusz két gyereke, két prüntyő ikerleányka, annyira cukik, hogy menten elolvad tőlük a jeges skandináv szív, még képet is küldött róluk. Érdekel? Megmutassam?

– És Mira?

– Ja, hogy Mira? Őt otthagyta egyedül Prágában a másfél éves gyerekkel. Ha valami nem működik, hát nem működik, mit csináljunk?

Hiába a két pokróc, amit előzőleg magamra terítettem, hiába a hősugárzó a fejem fölött, szinte reszketek. Nagy nehezen sikerül kiszednem Brigiből azt a keveset, amit Miráról megtudott. Hogy visszaköltözött Németországba, Tamaránál lakik valahol egy megjegyezhetetlen nevű városkában. Majd reggel ideadja a címet és a telefonszámot.

Ennyi volt tehát. A zene lényege, a nagy tervek, Dvořák-parafrázis, mind oda. Ezek szerint Levente is rossz irányba indult, akárcsak Mira. Akárcsak én. Nem lett volna szabad otthagynia a Zeneakadémiát. Mirának pedig újra meg kellett volna próbálnia. Bekerülni oda, vagy máshová. Talán inkább máshová, hogy legyen valami biztosabb a kezében, egy normális szakma, éppen azért, hogy kivergődjön a létbizonytalanságból.

Mehetett volna rajztanárnak, igaz?

Festőnek. Festőnek kellett volna mennem. Díszlettervezőnek. Mást, máshogy, máskor. Előttem állt az élet, és azt mondták, minden lehetséges. Azt nem mondták, hogy ez a minden napról napra zsugorodni fog, amíg végül csak egy aprócska jégtáblám marad. Azt mondták, rajtam múlik, akárhogy dönthetek, de azt nem mondták, hogy légy bölcsebb a szüleidnél, és lásd a jövőt. Nem mondták azt sem, hogy tizennyolc évesen, vakon kell ráböknöm egy útra, és onnantól nincs letérés, csupán sodródni azon tovább. Irány a végtelen, jeges-szürke óceán. Nem lehet, hogy ennyi volt, és nincs vissza, sem előre már. Még csak harmincnégy vagyok, még csak tizenöt felnőttév van mögöttem…

– Ó, ennyi idő alatt bőven el lehet baszni. Ekkor lehet igazán.

Mit mondtam? Semmit sem akartam mondani, ezek a gondolatok jó helyen voltak a fejemben.

– De előttem legalább harminc. Az nem lehet, hogy az egészet stilizált Vénuszok és Mona Lisák között kell eltöltenem. Vagy egy multinál? Nem lehet, hogy egy elszúrt pályaválasztás végérvényesen tönkretegyen mindent. Hiszen szinte gyerekek voltunk!

– Ne hülyíts, Nóri, te tényleg azt hiszed, hogy ha festőnek mentél volna, akkor most más lenne? Haverok, buli, Fanta, vagy mi?

– Akkor sikerült volna.

– Mi sikerült volna?

– Az élet.

– Nézz már rám, szerinted nekem sikerült? Vagy Balladaninak? Kittinek? Kricseknek talán, a színjeles diplomájával meg Jászai-díjával? Hogy a tavalyi évadzáró bulin azt mondja nekem, már rég abbahagyta volna, de semmi máshoz nem ért? Hol az istenben éltél eddig? Azt hiszed, azért lettünk színészek, hogy középszerű kabarékban bohóckodjunk? A jobb előadásokból meg lenyomjunk tízet-tizenötöt, aztán épphogy összeérne, mehet is a kukába, ha kifújt a bérlet, mert a kutya se kíváncsi rá? Kinek sikerült? Mi sikerült? Mondj már valakit, akinek sikerült, megyek és leszopom!

– Máténak sikerült.

– Add a számát!

Nevetni kellene. Most kellene nevetni. Visszatalálni a kedélyes csevegéshez, ártatlan élcelődéshez, sztorizgatáshoz. Feloldódni a kocsmafényben, és összekacsintani. Együtt röhögni ki a világot. Ehelyett a novemberi éjszaka és Brigi, a mindig vicces és mindig jókedvű Brigi kegyetlen csöndje vesz körül. Kitti eltűnt, talán a mosdóban van. Balladani a pipáját piszkálgatja, kiütögeti belőle a hamut, betömködi a friss dohányt, nem néz ránk. Vajon tudja, hogy Brigivel nem érdemes vitába szállni, vagy csak nem akar beleszólni a kettőnk dolgába, az évtizedes sérelmek, a soha ki nem beszélt fájdalmak és csalódások összecsapásába? Igazuk van, most csöndben kell maradni. Hagyni, hogy elüljön a hullám, kisimuljon a felszín, ráfeszüljön újra a víztükör a felkavart mocsokra, mielőtt a háborgó veszedelem kirántja alólam még azt a nyomorult jégtáblát is.

– De te ennek ellenére színész lettél – mondom ehelyett. – Megtehetted, hogy művészi pályát válassz. Megtehetted, hogy kövesd az álmaid, hogy ne törődj senkivel és semmivel. Én sem számítottam neked. Mira sem. Csak mentél a saját fejed után, amerre akartál, nyugodtan építhetted a karriered, tudva, hogy ha baj van, ott a védőháló. Vár a gyerekszobád meg a szülői fészek.

Brigi elsápad, az izzósorok sárgás, halovány fényében is látni, arca sápad, szürkül, teste mozdulatlanná dermed. Halkan válaszol, lassan és tagoltan, hangja idegen, jéghideg:

– A rokkant anyámra gondolsz? Vagy az apámra, aki a cipőgyárban robotolt, amíg volt egyáltalán cipőgyár, aztán maradt a segély meg az alkalmi munkák? Nem, édes babám, a különbség köztünk nem a védőháló volt, hanem a gyávaság. Gyáva voltál – sziszegi, mintha meg akarna fojtani a szavaival. – Kis gyáva sunnyogó, aki mindent bezár, bezárja életét is, mint a boltot, mert félti kincsét, a sok cifra foltot. Hányingerem van tőletek.

Ivánovics Beatrix 1985-ben született Nagyváradon, élete jelentős részét Budapesten töltötte. Idén jelenik meg az első regénye.