Böszörményi Márton
Részlet a barátom emlékirataiból, akit egy szál cigivel zártam be a szobámba
Egy vörösen izzó lámpát figyelek, ami az íróasztal fölött világít, ott, ahol az ablaknak kéne lennie. A kanapén ülök, jobb kezemben cigaretta, a bal egy plüssmacska fején pihen. A füst csípi a szememet, de megpróbálok nem pislogni. Olyan, mintha menne a tévé a hátam mögött, pedig tudom, hogy nincs ott semmi, csak az ajtó. Meg egy komód. Tőlem balra és jobbra könyvespolcok állnak végig a fal mentén. Azt gondolom, a lámpának villognia kéne. Ütemesen, akár egy metronóm. De a lámpa nem villog, csak ontja magából ezt a nyugtalanító vörös fényt. Honnan kapja egyáltalán az áramot? Ez hülyeség, a falak tele vannak vezetékekkel, nem ezt akartam kérdezni. Inkább azt, hogy hol van a kapcsolója? És ki kapcsolta be? Mert kapcsolónak lennie kell, nem igaz? Ránézek a cigimre, parázslik a vége. Hogyhogy nem égett még el? Már vagy egy órája tartom a jobb kezemben, és még mindig olyan, mintha csak most gyújtottam volna meg. Beleszívok, letüdőzöm a füstöt, kifújom. A gomolygó füst egy pillanatra elhomályosítja a lámpa vörös fényét. Mint egy világítótorony a ködben. Bal kezemmel simogatni kezdem a plüssmacskát. Kellemes, puha. Egyik kezemben a mozdulatlan nyugalom, másikban a tűz. Ez valahogy sántít, nem jó. A mondat nincs egyensúlyban. Körülnézek. Ez a szoba sincs egyensúlyban. A bal oldali polcok tele vannak könyvekkel, a jobb oldalon viszont vannak hézagok. Túl messze ülök a polcoktól, és nincs rajtam a szemüvegem, nem tudom leolvasni a címeket a könyvek gerincéről, de egyet-kettőt azért így is felismerek. Bal oldalon biztos, hogy van egy Baudelaire-kötet. Vagy Rimbaud? Vagy Verlaine? Melyik volt a gyerekzseni? Ki írt a részeg hajóról? Nem tudom, bassza meg, összekeveredik az egész. És ez a vörös lámpa egyáltalán nem segít a koncentrálásban. A jobb oldalon ott van Clive Barkertől a Korbács. De hogy kerül ide? Mit keres ez a könyv ebben a szobában? Újra beleszívok a cigibe. Nincs hamutál, úgyhogy a földre hamuzok. A padlóra. Úgy látom, hétköznapi hajópadló, nem túl régi, de nem is mostanában rakták le. Egyszer csináltam ilyet, én is raktam le hajópadlót. Még gimnazista voltam, nyáron elutaztam vidékre egy barátomhoz. Pár nap alatt elittuk az összes pénzünket, annyim se volt, hogy haza tudjak menni, így kapóra jött, hogy a haverom egy ház felújításán dolgozott a bátyjával. Egy napra én is beálltam, segítettem lerakni a hajópadlót, és kaptam érte annyit, hogy haza tudjak utazni. Mintha felerősödött volna a vörös fény sugárzása. Ez valami jel? Talán rosszra gondoltam? Valami másra kéne gondolnom? Hagyjuk a picsába az emlékeket, inkább találjak ki valami újat? Még egyszer beleszívok a cigibe, és most már égeti az ujjamat. Szóval ennyi. Ha nem szívok bele, akkor soha nem ég el, viszont, ha a számhoz emelem, akkor elég három slukk, és máris vége. Ez egy metafora akar lenni? A csikket a padlóra dobom, és eltaposom. Csak ekkor veszem észre, hogy mezítláb vagyok.
Egy vörösen izzó lámpát figyelek, ami az íróasztal fölött világít, ott, ahol az ablaknak kéne lennie. A kanapén ülök, jobb kezemben cigaretta, a bal egy plüssmacska fején pihen. A füst csípi a szememet, de megpróbálok nem pislogni. Olyan, mintha menne a tévé a hátam mögött, pedig tudom, hogy nincs ott semmi, csak az ajtó. Meg egy komód. Tőlem balra és jobbra könyvespolcok állnak végig a fal mentén. Papírokat látok az asztalon, arra gondolok, hogy az enyémek. Nem látom jól, mert nincs rajtam a szemüvegem, de úgy tűnik, hogy nem mindegyik üres. Én már írtam ezekre a lapokra. De mit? Mit írtam én mostanában? Valakinek az életéről? Igen, azt hiszem, írtam valamit valakinek az életéről. Nem tudok koncentrálni. Ránézek a cigimre, parázslik a vége. Hogyhogy nem égett még el? Már vagy egy órája tartom a jobb kezemben, és még mindig olyan, mintha csak most gyújtottam volna meg. Beleszívok, letüdőzöm a füstöt, kifújom. A gomolygó füst egy pillanatra elhomályosítja a lámpa vörös fényét. Mint egy világítótorony a ködben. Talán írtam valamit egy világítótoronyról. De ez annyira unalmasnak tűnik, hogy elvetem a lehetőséget. Megpaskolom a plüssmacska fejét. Szépen, nyugodtan, mozdulatlanul pihen a bal kezem alatt. Mennyire megnyugtató egy plüssmacska mozdulatlansága! Ez a kiszámíthatóság, ez a bizonyosság, hogy van valami a kezemben, amiről tudom, hogy minden körülmények között ugyanúgy fog viselkedni. Nem olyan, mint ez a vörös fényű lámpa, amiről semmit sem tudok. Hogy került ide? Ki kapcsolta fel? És hol van a kapcsolója? Beleszívnék a cigibe, de előtte inkább megvizsgálom a polcokat. Bal oldalon tele vannak könyvekkel, de a jobb oldal hiányos. Túl messze ülök a polcoktól, és nincs rajtam a szemüvegem, nem tudom leolvasni a címeket a könyvek gerincéről, de egyet-kettőt, azért így is felismerek. A bal oldalon látom a 2666-ot, ezt nem nehéz kiszúrni. Jó, hogy itt van, mert lehet róla gondolkodni, ha elfogyott a cigim. Ez a könyv tele van rejtélyekkel, méghozzá olyan rejtélyekkel, amik túlmutatnak a leírt szavakon. Olyan könyv, ami nem nyugszik meg az utolsó oldal után, nem szűnik meg azáltal, hogy az ember visszateszi a polcára. Kérlelhetetlenül dolgozik tovább, és ha valaki elolvasta, soha nem hagyja nyugodni többé. Mert ez az irodalom, és nem a kényelmes bölcsességek és jóleső tanulságok papírra vetése. Az asztalra nézek. Mintha több lenne a gépelt oldal, mint korábban. Beleszívok a cigibe. Most valahogy rossz íze van. A füstöt a plüssmacskára fújom, de az meg se rezzen. Egy barátomról írtam. Ez azért jutott eszembe, mert véletlenül belenéztem a vörös fénybe. Egy barátomról, aki vidéken lakott, de most már évek óta külföldön él. Igen, azt írtam meg, amikor tizenhárom éves korunkban elszívtuk az első szivarunkat. A kertjükben sátoroztunk, és éjjel kiszöktünk, hogy az iskola udvarán szívjuk el a szivart, amit kiloptunk az apja szekrényéből. Baromira izgultam, és emlékszem, hogy még abban sem voltam biztos, hogy én akarok-e egyáltalán szivarozni, de vitt magával a gyermeki lendület. Én sokat köhögtem, le is kellett feküdnöm a fűbe, mert rosszul lettem, de a haverom úgy szívta azt a szart, mintha nem lenne holnap. Addig szívta, pöfékelte, nyüstölte azt a szerencsétlen szivart, amíg fizikailag lehetett, a végén már csak valami kis parázsló csonkot tartott az ujjai között, de ő még azt is a végsőkig kihasználta, míg végül már csak a hamut söpörte le a szájáról. Aztán halkan visszamásztunk a kertbe, és befeküdtünk a sátorba. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy a barátom nyöszörögve feltápászkodik, és kiugrik a sátor elé. Felültem, és mielőtt bármit kérdezhettem volna, a barátom öklendezni kezdett. Soha nem felejtem el azt a képet. A nikotinsárga telihold pont fölötte lebegett, és a barátom összegörnyedve füstöt hányt. Sokkolóan ijesztő volt, és fantasztikusan gyönyörű. A vörös fény egyenesen a szemembe világít, mintha mondani akarna valamit. Ezek nem jó emlékek? Gondoljak valami másra? De mire? Mire gondoljak ebben a kibaszott szobában? Még egyszer beleszívok a cigibe, és most már égeti az ujjamat. Szóval ennyi. Ha nem szívok bele, akkor soha nem ég el, viszont, ha a számhoz emelem, akkor elég három slukk, és máris vége. Nagyszerű. A csikket a padlóra dobom, és eltaposom. Csak ekkor veszem észre, hogy mezítláb vagyok.
Egy vörösen izzó lámpát figyelek, ami az íróasztal fölött világít, ott, ahol az ablaknak kéne lennie. Vagyis, azt gondolom, hogy ott egy ablaknak kéne lennie, pedig nem is ismerem ezt a szobát. Csak a korábbi tapasztalataim alapján gondolom azt, hogy az ablak helye az íróasztal fölött van. De ez így sehogy sem jó, mert én a szoba közepén ülök egy kanapén, mellettem mindkét oldalon könyvespolcok állnak a falak mentén, mögöttem meg csak egy ajtó van. Meg egy komód. Tehát ennek a szobának nincs ablaka. Csak ez a vörösen izzó lámpa, ami egy cseppet sem ablak. Jobb kezemben cigaretta, a bal egy plüssmacska fején pihen. A füst csípi a szememet, de megpróbálok nem pislogni. De nem tudom, miért. Nem akarom levenni a szememet a lámpáról? Nem akarom elszalasztani, amikor egy pillanatra lekapcsol? Mert ennek a lámpának villognia kéne. Tudom, ebben biztos vagyok, hogy ennek a lámpának ütemesen villognia kéne, mint egy metronómnak. De a szememet nem ezért nem akarom lehunyni. Hanem azért, mert félek, hogy megint elalszom. Ez mostanában gyakran megtörténik velem. Ülök a buszon, becsukom a szemem, és mire kinyitom, már egy másik városban vagyok egy olyan család asztalánál, akiket nem is ismerek. Vagy állok a boltban, válogatok a felvágottak között, a hentes kérdez valamit, én becsukom a szemem, és mire kinyitom, egy nemzetközi repülőtér mosdójában önkielégítek egy fehérneműreklám plakátjára. És most megint. Valahol becsuktam a szememet, és mire kinyitottam, egy szobában ülök, és egy vörösen izzó lámpát figyelek, ami az íróasztal fölött világít, ott, ahol az ablaknak kéne lennie. Ránézek a cigimre, és nem értem, hogy miért parázslik, mert egyáltalán nem emlékszem arra, hogy meggyújtottam. A plüssmacska, amit a másik kezemmel simogatok, na az meg aztán teljes homály. Megnézem a könyvespolcokat, de túl messze ülök, és nincs rajtam a szemüvegem, nem tudom leolvasni a címeket a könyvek gerincéről, de egyet-kettőt, azért így is felismerek. A bal oldalon látom Az eltűnt idő nyomábant, két kiadásban, de csak az első kötetet. Igen, eddig jutottam, soha nem olvastam a teljes művet. Fogalmam sincs, hogy hova tűnt az idő. Ez nem jó, ez nagyon rossz, ilyen mondatokat nem szabad kitalálni, ettől a fejem is megfájdul. És a lámpa, mintha ráérzett volna, most még erősebben sugároz. De nem érdekel, mert azon gondolkodom, hogy a jobb oldalon miért van hiány. Mit jelent ez az üresség? Talán segítene, ha kiszúrnék ott egy Rilke-kötetet, vagy egy Heideggert, de semmi, annak a polcrendszernek közük sincsen hozzájuk. Csak egy Vampire: The Masquerade szerepjátékos könyvet látok ott, amit először nem értek. Beleszívok a cigibe, és jó sokáig lent tartom a füstöt, mielőtt a vörös fény felé fújnám. Ettől úgy elhalványul, mint egy világítótorony lámpája a ködben. Aztán eszembe jut a barátom, aki vidéken lakott, de nyáron sokszor lógott nálunk, és gyerekkorunkban állandóan vámpíroztunk. Felváltva meséltünk egymásnak történeteket, hogy mindkettőnk karaktere isteni szintre fejlődjön. Közben zenekart alapítottunk egy régi szintetizátorral és egy még régebbi négyhúros gitárral. Ez a barátom azóta már külföldre költözött, és csak nagyon ritkán tudunk találkozni. Ez a gondolat elszomorít, de csak egy pillanatra, mert az a kibaszott vörös fény olyan erővel világít a szemembe, hogy úgy érzem megvakulok. A gondolataimmal van baja? Irányítani akar? Még egyet szívok a cigiből, de már égeti az ujjamat, úgyhogy gyorsan eldobom, és rátaposok. Csak ekkor veszem észre, hogy mezítláb vagyok.
Egy vörösen izzó lámpát figyelek, ami az íróasztal fölött világít, ott, ahol az ablaknak kéne lennie. A kanapén ülök, jobb kezemben cigaretta, a bal egy plüssmacska fején pihen. A füst csípi a szememet, de megpróbálok nem pislogni. Olyan, mintha menne a tévé a hátam mögött, pedig tudom, hogy nincs ott semmi, csak az ajtó. Meg egy komód. Tudom, hogy nincs ott tévé, de mégis olyan, mintha valami adás menne mögöttem. Szinte látom a képernyő villogását a szemközti falon, ahol az a rohadt vörös lámpa világít. Még a hangokat is hallom. Bocsánat, hallani vélem. Ez egy főzőműsor. Nem! Nem, ez egy dokumentumfilm egy kis faluról. Egy olyan kis faluról, mint ahol az egyik barátom élt régebben. Nem! Ez egy akciófilm. Nem, bassza meg, nem! Videóklip? Nem. Kvízműsor? Nem. Egy valóságshow? Talán. Valami olyasmi. Csak éppen nem a valóságról szól. Vagyis, nem erről a valóságról. Egy alternatív valóságshow. Tizenkét férfi és tizenkét nő van bezárva egy mosogatógép-alkatrész gyárba. Tizenkét órát dolgoznak, két órát csöndben isznak, két órát ordibálnak, aztán két órát szexelnek, és végül hat órát alszanak. Aztán kezdődik elölről. Nincs kiszavazás, nincs győztes. Néha szóba kerül egy lény, ami a gyár alagsorában él, és friss húsra vágyik. Ezért esznek a játékosok romlott marhát és büdös, férgekkel teli disznóhúst. És az egyik lány szerelmes lesz. De nem valamelyik társába, hanem a hűtőszálakat gyártó gépszalagba. A műsor készítői nem tudják figyelmen kívül hagyni a kialakult helyzetet, egy rendkívüli adás keretein beül hivatalosan összeadják a lányt a több tonnás gépezettel, aztán nászútra küldik őket Máltára. Aztán minden megy tovább. Beleszívok a cigibe. A füst marja a torkomat. Olyan, mintha a dédnagyanyám szekrényéből került volna elő ez a szál. Megnézem, de a filter alapján nem tudom megállapítani, hogy milyen márka lehet. Nem is érdekes, mert nem érdekel, az sem, hogy marja a torkomat, mert igazából kurva jól esik. Hálás vagyok annak, aki a kezembe adta. Most először nézek körbe a szobában. Tőlem balra és jobbra könyvespolcok állnak végig a fal mentén. A talpam alatt hajópadló. És mezítláb vagyok. Nézem a polcokat, és valahogy nem szimmetrikus az egész. A bal oldalon több a könyv, a polcok tele vannak, a jobb oldalon viszont hiányos. Nincs ebben semmi különös, balról jobbra kezdték el feltölteni a könyveket. Nincs benne rendszer, csak megvoltak a polcok, aztán ahogy jöttek a könyvek, úgy pakolták őket sorban, egyik oldalról a másik felé haladva. Túl messze ülök a polcoktól, és nincs rajtam a szemüvegem, nem tudom leolvasni a címeket a könyvek gerincéről, de egyet-kettőt, azért így is felismerek. Az egyik oldalon biztos, hogy láttam egy régi Eronim Mox albumot. Igen, azt a kiadást, amiben a festő képei mellett a receptjei is szerepelnek. Végy egy birkanyájat, s válassz egyet közülük. Imádom. A vörös fény most valahogy fenyegetően világít a szemembe. Mintha mondani akarna valamit, vagy mintha rá akarna venni valamire. Egykedvűen, szinte flegmán szívok bele a cigibe, és farkasszemet nézek ezzel az undorító fényességgel. Nem fog ez rávenni engem semmire. Azt csinálok, amit akarok, arra gondolok, amire akarok. Csak ez a sípolás ne lenne. Eddig fel se tűnt, de most már egyre erősebben hallom. Mint egy tücsök ciripelésének egyetlen magas hangja kiemelve és végtelenítve. Iszonyatosan idegesítő. Nem bírom tovább, szívok még egy a cigiből, aztán a padlóra hajítom a csikket, és a meztelen talpammal rátaposok.
Egy vörösen izzó lámpát figyelek, ami az íróasztal fölött világít, ott, ahol az ablaknak kéne lennie. A kanapén ülök, jobb kezemben cigaretta, a bal egy plüssmacska fején pihen. A füst csípi a szememet, de megpróbálok nem pislogni. Olyan, mintha menne a tévé a hátam mögött, pedig tudom, hogy nincs ott semmi, csak az ajtó. Meg egy komód. Tőlem balra és jobbra könyvespolcok állnak végig a fal mentén. De mi van a komódban? Mármint a könyvespolcokat megértem, az íróasztalt megértem, még a vörös lámpán sem csodálkozom annyira, bár szerintem villognia kéne, de a komód, miért van itt? Mi a szerepe? Miféle komód ez egyáltalán? Régi, alacsony, olyan semmitmondó világosbarna, fogalmam sincs, milyen fából készülhetett, és van két fiókja. A tetején nincsen semmi. Nem IKEA-szabvány, ahhoz túl egyenetlen, túl görbe. Nem tudom, honnan van, talán egy nagymamától. Mármint egy nagyszülőtől, nem tudom, miért pont a nagymama jutott először eszembe. Pedig valószínűleg egy nagypapa vette, csak egy nagymama használta. És akkor az már az övé. Érdekes ez a dolog a tárgyakkal, mármint ez a birtoklás. Meg úgy általában a tárgyakhoz fűződő viszonya az embernek. Ott van Kierkegaard íróasztala, mint a rejtett tudás szimbóluma. Vagy apu sövényvágója, amit csak ő használhat. A mesék mágikus tárgyai és a hétköznapok tiltott eszközei. Érdekes a gesztus, a folyamat, ahogy az ember szakrálissá tud tenni valamit, ami teljesen profán. Csak az a kibaszott vörös fény ne lenne, és akkor még tovább tudnék gondolkodni ezen a dolgon. Ehelyett inkább beleszívok a cigibe. Letüdőzöm, kifújom a füstöt. A vörös fény egy pillanatra elhalványul a füst homályában. Mint egy világítótorony a ködben. Megfogom a plüssmacska fejét. Megszorítom. Érzem a fémvázat a puha felszín alatt. Ez valami olcsó, vásári játék lehet. Nekem semmit nem jelent, de ha egy kislány kapja meg, akinek ezt lőtte az apukája a vurstliban, akkor neki akár a kedvenc kis alvóállatkája is lehetne. Én most lefújom füsttel, és később nem is fogok rá emlékezni, ő viszont évekig hurcolhatná magával, hogy később egy dobozba kerüljön a padláson, ahol majd megtalálja a lánya, hogy aztán az ő kedvenc plüsspajtása legyen. Egyetlen ilyen tárgy volt életemben, amihez tényleg kötődtem. Egy cigarettatárca, amit egy barátommal vettem, aki vidéken lakott, de sokszor mentünk együtt ide-oda az országban. Tizennégy-tizenöt évesek voltunk, és a Balaton mellett nyaraltunk a szüleinkkel. Sokszor ellógtunk, vettünk sört meg cigit, próbáltunk elszabadulni. Valami utcai árusnál láttam meg ezt a fekete, bőrbevonatú tárcát, amibe azonnal beleszerettem. A barátom beszélt rá, hogy vegyem meg. Egyszer élünk, ha ennyire tetszik, akkor ne hagyd itt, valami ilyesmiket mondott. Nagyjából tíz évig hordtam a zsebemben azt a cigitárcát, gyakorlatilag hozzám nőtt az évek során. Aztán ugyanezzel a barátommal poénból összeverekedtünk egy hasonló balatoni nyaraláson, és a tárca kiesett a zsebemből. Mintha a vörös fény pislákolna. Vagy csak a szemem káprázik. Már nem tudom, mert olyan régóta meredek bele, hogy gyakorlatilag már semmit se látok. Vakon szívok bele a cigibe, ami megégeti az ujjamat. Eldobom a csikket, és rátaposok. Megégeti a talpam, mert csak ekkor jövök rá, hogy mezítláb vagyok.
Egy vörösen izzó lámpát figyelek, ami az íróasztal fölött világít, ott, ahol az ablaknak kéne lennie. A kanapén ülök, jobb kezemben cigaretta, a bal egy plüssmacska fején pihen. A füst csípi a szememet, de megpróbálok nem pislogni. Olyan, mintha menne a tévé a hátam mögött, pedig tudom, hogy nincs ott semmi, csak az ajtó. Meg egy komód. Tőlem balra és jobbra könyvespolcok állnak végig a fal mentén. A lámpa idegesít, és aggaszt, hogy vörös a színe. Az ablak hiányával nem törődöm, megszoktam, hogy nincsenek körülöttem ablakok. A kanapé büdös, a plüssmacska gyanús. Az előbb mintha megmozdult volna, de nem merek ránézni. A cigit valószínűleg én gyújtottam, legalábbis az biztos, hogy rá akartam gyújtani. A füst nem zavar annyira, mint ez a kibaszott lámpa a vörös fényével. A polcok messze vannak, és szemüveg sincs rajtam, úgyhogy a könyvek címet se tudom leolvasni a gerincükről, de tudom, hogy mindegyiket olvastam, különben nem lennének itt. A komód üres, és tényleg nincsen tévé a hátam mögött, csak az ajtó mögül, a folyosóról beszűrődő hangokat hallom. Csak pár órát kell még kibírnom. Elszívom ezt a cigit, aztán felkelek, és leülök az asztalhoz. Tele van üres lapokkal, és látok ott egy tollat is. Itt vannak a könyveim is, látok egy Shakespeare-t. Az mindig jó, mindig jól jön, abból lehet ihletet meríteni. A vörös fény meg majdnem olyan, mint egy ablak. Talpam alatt hajópadló, felettem van plafon, és hallom, hogy járkálnak. Nem a semmiben vagyok. Hanem valahol. És mindenem megvan. Úgyhogy bele is szívok ebbe a cigibe. Aztán majd eldobom, hogy a meztelen talpammal eltaposhassam.
Dunaújvárosban született, jelenleg Budapesten él feleségével és kisfiával. Első regénye, a Meixner Józsefné apoteózisa 2020-ban jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában.
Comments