Szabolcsi Alexander

Régen minden most volt

(Vida Kamilla: Konstruktív bizalmatlansági indítvány, Magvető Kiadó, 2021)

Majka, Gyurcsány és Esterházy besétál a kocsmába… Így kezdődik a vicc, amit mind hallottunk már, mégis mindig meglepődünk rajta. Vannak viccek, amiket el lehet mesélni egy kocsmában, amit a rádióban is leadnak, ami az utolsó oldalon Garfield alatt is elfér. És vannak az olyan viccek – mint a fenti –, amire néma hallgatás a válasz. Értjük a viccet, de nevetni senki sem mer.

A mindenkori közéletről nehéz úgy beszélni, hogy az ne politikai sérelmek boncolgatása, mások ócsárlása vagy veszekedések melegágya legyen. A közéletiség címszó alatt is elsősorban azt a törekvést kell értenünk, amely a mindennapok problémáit helyezi a diskurzus középpontjába, sokszor társadalmi, politikai vagy gazdasági szempontból. Attól függően, hogy kit kérdezünk meg, ez lehet az irodalom kötelessége vagy mostohája, de azt látnunk kell, hogy egészen más, amikor Térey János („Kőbe vésett alkotmány a jutalmad! / Fék: nem bilincs. Otthonos lett a káosz” – Magyar Közöny), és amikor Erdős Virág („miattuk van minden bajom / élek sovány tejen vajon” – Márciusi kesergő) beszél a közéleti költészet témáján belül. A jó példák ellenére ez mégiscsak egy olyan tematika, ahol nagyon könnyű a spektrum széleire sodródni, azaz a didaktikus próféta vagy a kesergő történelem tanár szerepét felvenni. Vida Kamilla kötete szerencsére egyik kategóriába sem esik, tökéletesen ötvözi a közéletiséget és a személyességet.

A kötetben megszólaló hang sokkal összetettebb, mint ahogy az elsőre tűnik. Egyszerre képes patetikus, (önkényesen) dilettáns, cinikus és abszurd lenni, viszont a többszólamúság ellenére sosem zavart vagy hiányos. Az adott vers fókusza szerint változik a hangnem, máshogy szólal meg a Fájlcsere lehangolt cinizmusa („Kutatjuk a régi reflexeket, / a humorunk nem javult, csúnyán öregszünk, / nem ismerjük egymást, / nosztalgiázunk, mert baszni szeretnénk” [27.]), a Móricz Zsigmond iróniája („Ez nem egy vers, csak ha már / szóba hoztam az ösztöndíjkérdést, / akkor logikusabb ezt egy helyen megbeszélni.” [33.]) vagy a Palkóavar középiskolai magyar órát idéző dilettáns hangja („Nem hasonlítottunk, és el sem érhettük egymást, / az okos lány és a rossz fiú, / a gesztenyefa törzse és levele.” [22.]). A versek mégsem széttartóak, ezt két tényező biztosítja. Elsősorban a lírai én folyamatos önreflexiója miatt – ami az esetek többségében öniróniába fordul át – sosem válik prófétikussá, túlzóvá vagy súlytalanná a hang, ugyanis a megszólaló mindig érzékelteti, hogy a saját szemszögéből lát és láttat, sosem keresi a külső hitelesítést vagy a kibúvót. A másik fontos jelentésképző elem ebből a szempontból a szabadverses forma, amely biztosítja ezt a hangnembeli csapongást egyes szövegeken belül és között is, mert a jelenetező, elsősorban rövid és cselekvésközpontú mondatok a gondolatritmust idézve egységes olvasatot társítanak a hangnemhez.

A versekben átfogóan két fontos központi elem tűnik fel: az idegenség és a tehetetlenség megélése. Az első ciklusban főleg, de a kötet egészében a lírai én sokszor idézi meg múltbeli énjét – gyerekkorát –, ahol is a múlt mindig valamilyen fel nem dolgozott traumaként jelenik meg, ami folyamatosan a reflexió fókuszában van tartva. A lírai én múltbeli megidézése egyfajta idegenséget hoz létre, azaz a felidézés a jelenben jön létre, de az elbeszélt én már nem egyezik a vers beszélőjével, mivel időben távol vannak egymástól. Ez az idegenség a kötet során kitágul a nemiség, a család, a társadalom és főleg a konvencionális múlt értelmezések (ld. ’56) területeire is. A másik központi elem éppen ebből az idegenségből ered. A lírai én a cinizmus és közöny felé fordul, mivel alapvetően tehetetlen, nem képes sem feloldani az idegenséget, sem elfordulni tőle, tehát a folyamatos megszólalás/észlelés kényszerében az egyetlen lehetősége ennek az ambivalenciának a megélése. Ezt a tehetetlenséget főképp a versnyelv tükrözi, mivel a cinikus, közönyös hangvételhez javarészt cselekvések, jelenetezés, soronkénti éles váltások párosulnak, amivel folyamatos dinamizmust, mozgást mutatnak.

A fentebb említett közéleti tematikát a kötet több szempontból is körbejárja, ami egyben biztosítja a téma árnyaltságát, továbbá egyfajta hitelesítő funkciója is van a kötet választott pozíciójára és hangnemére nézve. A közéletiség kérdése felmerül mint a hazai irodalom, a szakma kritikája (A gép pihen, Móricz Zsigmond, Megszűnt a József Attila Kör, Ez a kiadó társadalmi szerepet vállal,), mint a kiüresedettség megélésének lehetősége (Csigaház, Lázadok), mint az abszurd valóság (Szem és Jáfet, Utópia és uzsonna…), vagy akár mint a társadalmi kényszerek tere (Valahol Európában, Férfi még, Mielőtt idomítanál). Ám ennél még több rétegét fel lehetne fejteni a kötetnek, ami nem csak az értelmezés nyitottságának szempontjából erény, hanem hogy képes ezt a sok szempontot egyensúlyban és érvényben is tartani a mű egészében.

Egy verset külön ki is szeretnék emelni a kötetből, ez az Utópia és uzsonna egy kertben, mely a versailles-i kastély kertjének pontos mása (49.). Ebben a versben ugyanis tökéletesen összeérnek azok a tendenciák, amiket a választott megszólaló pozíció kiemel, egyszerre halljuk ki belőle Radnóti Töredékét és Erdős Virág Na most akkor…-ját, a hagyomány visszhangját és a slam poetry utórengéseit, a megszólalás nyomasztó elfojtottságát és egyben leküzdhetetlen szükségét. Mindezt pedig olyan abszurd és ironikus stílusban, amely csak még jobban felerősíti ennek a megszólalásnak a kiszorítottságát és határlétét. Azt a határlétet, ahonnan a mai „értelmiség” (mindenki olyan inget vegyen, amit elbír) képes vagy képes lenne megszólalni. „Ha zavarban vagyok, a szüleimet utánzom, ők is állnak, / ezrek bámulnak egyenes háttal / egy szabadon választott pontra Tihany és Füred között, / és némán hallgatják a hamis popfeldolgozást.” (Zamárdi 56.)

A kötettel kapcsolatban csak két problémát tudnék kiemelni. Az első, hogy a ciklusokra való bontás nem feltétlenül indokolt, azonos tematikájú versek a különböző ciklusokban is megtalálhatóak, a versek inkább egy közös irányba mutatnak és kevésbé bomlanak kisebb ciklusszerű részekre. Továbbá egy-két vers ki is lóg ebből a kötetből, például a Rebeca testvérei, amely a kötet többi versével ellentétben egy sokkal elvontabb, szorongóbb és töredékesebb hangot képvisel. Ugyanakkor ezek a kisebb eltérések, ütközések szinte jelentéktelenek egy ilyen erős első kötet esetében – mint tűzijáték közben a szálló porról panaszkodni. A második probléma, amit igazán nem ezen a köteten kell számonkérni, de mégis felmerül, hogy a „közéletiség irodalmáról” hogyan is kell beszélni. A kortárs irodalmi közegbe rekedve nem csak az értelmiség pusztába kiáltott szava volna? Lángoszlop vagy elefántcsonttorony? A Konstruktív bizalmatlansági indítvány pont az előbbi dichotómia feloldásával kapcsolatban tesz előrelépést – vagyis képes az elmúlt évtizedekben kialakult szakmai bezártságot megszüntetni és társadalmilag relevánsan megszólalni, amelyre a magyar irodalmi és közéleti szférának már egyre égetőbb szüksége volt. Ennek ellenére ez a hangnem lehet, hogy egy másfajta befogadói réteg számára hiteltelennek tűnhet, főleg cinikus és ironikus hangvétele miatt.

A kötet legnagyobb erénye, hogy minden eszköze és megnyilatkozása azonos képet mutat, ahol a különböző részek nem fedik, hanem kiegészítik egymást. Bár ez a kritika is a közéletiség problémájával kezdődik, ez a kötet sokkal több, mint egy kortárs közéleti anekdota gyűjtemény. Természetesen a közéletiség, a politika és a társadalmi frusztráció központi elemei a kötetnek, de olyan jól ötvözve a lírai én személyes (szubjektív) traumáival, hogy sosem érződik ez a közéleti líra egy „xy jobb volt” mondatnak.

Mindemellett találunk még ebben a kötetben egy felnövekedéstörténetet is, a család és a nőiség kérdéseit, szerelmet és szerelmi csalódást, kiábrándultságot, lázadó spleent, hagyományt és újítást, múltat és jövőt. Vida Kamilla első kötete egy igazán ígéretes, hangos és sokszínű debütkötet, és ha egy fél mondatot még megengedhetek magamnak, megszerettette velem a közéleti költészetet.