Párhuzamos szerepek

Bodor Emese interjúja Kustos Júliával

Bodor Emese: Nemrégiben jelent meg az utolsó kritikád a Jelenkor folyóiratban Kereslet, kínálat címmel Lana Del Rey verseskötetéről, amelyben hivatalosan is bejelented, hogy elhagyod a kritikusi pályát. Mi vezetett ehhez a döntéshez?

Kustos Júlia: Nem volt olyan konkrét mozzanat, ami kereken levágta volna a múltbeli, kritikaíró énemet a jelenlegi, nem kritikus énemről; csak elkezdtem nagyobb tudatossággal figyelni arra, hogy engem boldoggá tesz-e valamilyen szinten az, hogy bizonyos terjedelmű szövegeket ad hoc határidőkkel adok le helyekre, ahol az NKA-támogatás függvényében vagy fizetnek vagy nem. Végig kellett gondolnom, lehetséges-e mindezt rutinszerű részévé tenni az életemnek, amire építkezni tudok. Magánjellegűbb szakmai kérdés volt, hogy ezen a pályán meddig látok el; intézményes szakmai kérdés, hogy az irodalomkritika vagy szimplán az irodalmi közeg – mint olyan – mennyi perspektívát tud nekem adni. Egyrészt arra jutottam, hogy nem igazán lehet ezt kiszámítható kereseti forrásnak nevezni, tehát ebben az értelemben nem tudom szakmai elfoglaltságnak megtenni az életemben; másrészt, hogy tulajdonképpen az irodalmi közeg sem tudja körüldefiniálni, meddig tud terjedni vagy építkezni egy kritikusi életpályamodell, annak milyen lépcsői lehetnek. A szakmai párbeszéd problematikus területeiről nem is beszélve: a kritikusi vitákat egy darabig nagyon jól tudták moderálni különböző szerkesztők, de egy idő után mégis belépett az irodalomkritikába a szerző válasza, ami vitatható, mennyire produktív lépés. Harmadrészt pedig, én hivatalos(abb) kritikusból és félhivatalos, kötet nélküli szerzőből lettem kötettel rendelkező szerző, és onnantól kezdve kialakult bennem egy identitáskonfliktus: ha szerző vagyok – márpedig szerző vagyok, és ezzel a kategóriával azonosítom a legszívesebben magamat –, ki vagyok ahhoz, hogy megmondjam pályatársaimnak, az ő köteteik milyenek, vagy hogyan illeszkednek valamibe, amit nevezzünk mondjuk kánonnak vagy adott kortárs irodalmi irányzatnak? Nem komfortos ilyesmit megfogalmaznom egy olyan szerepben, amivel már nem tudok azonosulni – és amiről alapból érzem, hogy problematikus, hiszen párhuzamosan létezik egy másik szereppel.

B.E.: Tavaly jelent meg az első köteted a Jelenkornál Hullámtörő címmel. Konfliktusba lép nálad a szépírói és a kritikusi hang? Mennyire válik el egymástól – nyelvi értelemben – ez a két regiszter?

K.J.: Konfliktusról nem annyira beszélnék, mivel számomra mindkettő kreatív szövegalkotásnak minősül. A regiszterek nálam nem annyira határolódnak el egymástól, ugyanakkor a kritikaírói munkásságomra volt némi ráhatása a szépírásnak: a kritikáimat mertem bátrabban, asszociatívabban írni. Kevésbé voltam szégyenlős azzal kapcsolatban, hogyan fogalmazzam meg a kritikákat, milyen nyelvi kreativitást vagy asszociációs láncokat engedhetek meg magamnak. Ha nem írnék szépirodalmat – amibe furcsa belegondolni, hiszen írok – akkor lehetséges, hogy vannak olyan megközelítési módok, amelyekre nem tudtam volna ráérezni, nem lettek volna egy-egy kritikám fókuszpontjában. Ez megfordítva ugyanúgy igaz: amikor megtanultam feszesen kritikát írni, a tárgyat több oldalról nézni, és úgy fogalmazni meg valamit, hogy a lehető legnagyobb körültekintéssel megyek bele annak részleteibe, onnantól a verseimmel kapcsolatban is velem maradt ez a gondolkodás. Bizonyos logikai szekvenciákat képes voltam problematizálni a saját szövegeimben: például, ha először leírom azt, hogy ketrec, és utána, hogy rács, annak van értelme; de ha először írom azt, hogy belülről a rácsok, és utána a ketrec, annak adott szöveglogika felől nincs. A művészi szabadság nem visz sehova, ha nincs mögötte elgondolás. Van egy mottóm, amit pár évvel ezelőtt tanultam meg – nehéz is volt eleinte elfogadnom –, hogy „az örökkévalóságnak dolgozunk”. Szerintem a szerzőnek nem árt, ha így gondolkodik egy picit: akkor talán elkerüli a rossz szerelmes verseket. Ugyanígy a kritikusnak sem árt, ha arra gondol, hogy az örökkévalóságnak dolgozik: akkor talán sikerül valami olyat megfogalmaznia, ami kevésbé személyeskedő és időben túlmutat önmagán.

B.E.: A kötet szelekciós folyamatában segített, hogy önmagaddal szemben is képes voltál a szigorúságra?

K.J.: Nagyon sokat. Utólag azt mondanám, talán picit túlságosan is. Sok ember úgy alkalmazza magára a „maximalista” jelzőt, mintha király dolog lenne. Nem mindig az. Az első kötetemen most sem változtatnék szinte semmit, hiszen azt az élethelyzetet és gondolkodásmódot, attitűdöt tükrözte, amiben akkor voltam. De ott van mellette a kérdés: ha nem akarok ennyire támadhatatlant, jót (vagy egészet) létrehozni, vajon nem sikerül-e személyesebbre? Amikor összeraktuk a kötetet, ez szinte szitokszavam volt: nem akartam, hogy mögüle kiolvassanak. Most már úgy gondolom, hogy furcsa indulás volt ez a részemről; legközelebb talán másképp csinálom.

B.E.: Amikor a kritikáról gondolkozom, szeretem párhuzamba vonni a házimunkával, hiszen nagy részét láthatatlan és fizetetlen munka teszi ki. Mit gondolsz erről? Lehet ez a fajta önkizsákmányolás katalizátora a pályaelhagyásnak?

K.J.: Ha magamból és a közvetlen környezetemből indulok ki, kezdetben ezt nem is nevezném önkizsákmányolásnak. Inkább egy édes kis trip, egy jó bicikliút, amire rá lehet térni és elindulni. Egy jó kis lejtővel indul, ami megadja a lendületet. Láthatatlan munkának azért nem számít (nálam), mert az egyetemre járva ezek a mindennapjaink: az ember olvas, gondolkodik, ír. Ez nagyon szép kezdeti stádium, tanulói állapot. Viszont sokszor belesétálunk abba az önbecsapásba – és zsákutcába – hogy mindenkinek ugyanannyira fontos társadalmilag az irodalomkritika, mint nekünk. Sajnos vagy nem sajnos: nem a bölcsészkar országában, Európájában és világában élünk. Fontos lenne persze, ha ez a fajta munkavégzés társadalmilag ugyanannyira megbecsült lenne, mint bármelyik másik foglalkozás, de nincs így. A kiindulópont – a bicikliút a tökéletes lendülettel – nagyon szép, de idealista azt hinni, hogy így marad. Az önkizsákmányolásba a kritikus masszívan belefut, ahogyan például a kiadóban dolgozók vagy akár a jól fizetett szoftverfejlesztők is – csak utóbbiak mondjuk nem anyagilag, hanem a kreativitás szempontjából ejtik csapdába magukat. Arról van itt szó elsősorban, hogy a buborék, amiben vagyunk – szerzők, kritikusok, újságírók, kulturális szakemberek – fojtogató tud lenni. Ugyanakkor ki lehet rajta látni, és a többi buborék felőlünk nézve másnak tűnik: mintha ott mindenkit megfizetnének, mintha csak a pénzen múlna minden. Fontos lenne ezen túltekinteni, távolabb lépni és belátni azt, hogy itt emberi életekről van szó. Pszichéről, egóról és kapitalizmusról egyaránt.

A szöveg a Nagyon Fáj - Kritika lapszámban jelent meg eredetileg.