Seres Rebeka

Pont, pont, vesszőcske

Tamás Zsuzsa: Tövismozaik (Magvető, 2020.)

„Már nincs benned a régen/talpadba tört tövis.” – írja József Attila Amit szivedbe rejtesz c. versében, de ez az idézet akár Tamás Zsuzsa Tövismozaik regényében is szerepelhetne. A kötet ugyanis egy szabadulástörténet, amiben az elbeszélő elhunyt édesanyjával párbeszédet folytatva meséli el életének krízisekkel és változásokkal teli egy évét, tizenkét év távlatából. A gyermekkori traumáktól, az anya ellen folytatott harctól, a társadalmi elvárásoktól, az unalmas élettől, a kihűlt házasság béklyójától és a szédítő férfi iránti bűvölettől való szabadulás története Tamás Zsuzsa első regénye.

A kötet nyitómondatát olvasva azzal szembesülünk, hogy a szövegnek konkrét címzettje van, de hogy ez a megszólított nincs a megszólítóval egy dimenzióban, arra csupán később derül fény. Tamás Zsuzsa ezzel a narratológiai technikával bensőségessé teszi a szöveget, bevonja az olvasót ebbe az intim interakcióba, amitől először kicsit feszeng, majd az élőbeszéd ismerős fordulatainak köszönhetően könnyen feloldódik.

A kötet egy anya-lánya konfliktussal indul:

„Mi ütött beléd, kérdezted akkor. Én azonnal felháborodtam, szóhoz sem jutottam, vagy legalábbis eljátszottam, hogy szóhoz sem jutok, mert mindenképpen jelezni akartam, milyen érzéketlen vagy.” (5.)

A Tövismozaik első mondata tökéletesen reprezentálja a lány felmenőjéhez való viszonyát: az anya kifogásolja lánya életét, aki lázad és megpróbál vele ellentétesen cselekedni, de végül mindig visszatér hozzá. Ezzel a hirtelen felütéssel veszi kezdetét a főszereplő krízise, a vita tárgya ugyanis az, hogy lánya elhagyta a biztos megélhetést jelentő, unalmas férjét, Zoltánt, egy szeszélyes művészért, Jánosért. Az édesanya élete sosem rendezettségéről volt ismert, gyógyszerfüggő, depressziós, aki többször kísérelt meg öngyilkosságot. Lánya mindig is az anyai minta elkerülésére törekedett, aminek része volt a társadalmi elvárásoknak megfelelő házastársi kapcsolat, amit hirtelen egy másik férfi hatására felbont és beleveti magát az ismeretlenbe. Ez a dramaturgiailag már szinte közhelyesnek számító fordulat a lány életében sorsfordító aktusnak bizonyul, amelynek hatására végre önmaga lehet és kiteljesedhet, ugyanakkor ezzel az organizálatlan életvitellel édesanyjához válik hasonlóvá.

Tamás Zsuzsa az in medias res kezdéssel felkelti az olvasó érdeklődését és magához ragadja a figyelmét, de nem képes folyamatosan fenntartani, időnként ellaposodik és unalmassá válik a történet. Az elbeszélői pozíció következtében a főszereplő perspektívájából ismerjük meg a regényben konstruált világot és a szereplők közti viszonyokat, amik közül az új szerelmével, Jánossal és az édesanyjával való kapcsolata válik a legmeghatározóbbá saját fejlődése szempontjából. A zárt intervallumot felölelő mű a lány életének különböző meghatározó fázisain vezeti végig az olvasót (pl. műve kiállítása; Jánossal való se veled, se nélküled kapcsolata; édesanyja halála stb.), míg végül a történet egy cukormázas befejezésbe torkollik, ahol mindenki megkomolyodik, elnyeri a boldogságot és a szerelmet – akárcsak egy romantikus filmben. A retrospektív elbeszélői mód és az élőbeszéd sajátságainak következtében a történet ugrál az időben, de a főszereplőben végbemenő fejlődés így is jól nyomon követhető. Tamás Zsuzsa egy olyan őszinte, bensőséges hangot alkalmaz regényében, ami nagyon gördülékennyé teszi a textust, így könnyen magával tudja ragadni olvasóját, és mire feleszmél, már vége is van a zsebkönyv méretű regénynek.

Az elbeszélőben lezajló változás szimultán lekövethető édesanyjához fűződő viszonyában, amely a regény közepén annak halálával megszakad, így a megbocsátáshoz már egyedül kell eljutnia. Az anyával folytatott libikókaharc nem csak az elmesélt egy évet határozza meg, hanem a lány egész életét, és ennek végső pontja maga az elbeszélés ideje, amikor negyvenéves korában elmondja minden érzelmét és sérelmét vele kapcsolatban. Kezdetben ellenálló attitűdöt tanúsít irányába, amelynek egyik illusztris szimbóluma a cigaretta. A füstöt és az orrfacsaró bűzt édesanyja képtelen elviselni, vele ellentétben a nagymama, Nana mindig is cigarettázott, így a lány ezzel az aktussal egyúttal a vele való rokonszenvét is kifejezésre juttatja. A főszereplő bármennyire deklarálja édesanyjától való elhatárolódását, ezzel is csak hozzá való hasonlóságát fejezi ki, ugyanis míg anyja öngyilkossági kísérletekkel jut egyre közelebb a halálhoz, addig ő minden egyes szál cigarettával követi el ezeket a „kis halálokat”:

„Valahányszor rágyújtottam, eszembe jutott, hogy a cigaretta bárcsak valóban koporsószeg volna. Kívántam ezeket az ebéd utáni, lefekvés előtti, akármikori kis halálokat; a nagyhoz, az igazihoz nem volt bátorságom, de még az is lehet, hogy az öngyilkosságban is csupán a remény akadályozott meg: hátha mégis üzen vagy hív [János], milyen ostoba dolog volna elszalasztani csupán azért, mert meghalok.” (5-6.)

A családon belüli ellenszenv anyai ágon generációról generációra öröklődik, édesanyja ugyanúgy nem szerette Nanát, ahogyan ő sem szereti anyját, ugyanakkor a főszereplő az első láncszem ebben a gépezetben, aki potenciálisan megszakíthatja ezt a sort. Ennek a sorozatnak az elbeszélő testvére, Luca is szerves részét képezi, ámbár az ő felmenőihez való viszonyáról kevés szó esik a regényben, csupán annyit tudunk meg, hogy kamaszkorukban együtt cigarettáztak, és édesanyja halála teljesen kiborította. A Tövismozaik ebben a generációk közötti viszonyban a legizgalmasabb, jól adaptálja hogyan befolyásolják a személyiséget a gyermekkorban ért traumák, ezek hogyan öröklődnek generációkon át, milyen hatással van az ő életükre és saját gyermekeikkel való kapcsolatukra.

Az anya személye folyamatos hiányként manifesztálódik gyermeke számára, aki még életében sem képezte szerves részét mindennapjainak, állandóan beteg, begyógyszerezi magát és ágyban fekszik, nem érdekli őt a lánya, ahogyan a lányát sem ő: „nyilvánvaló volt, hogy bevettél egy rakás gyógyszert, és nem kelsz fel egy ideig. Nem hiányoztál” (36.). Az anya egy körvonal nélküli entitás, hiánytapasztalat: „valami ősrégi emlék, amiben anya nem is arc és nem is test, anya egy mondóka, hogy pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske” (39.).

A narrátor kapcsolatuk végérvényes megromlásának azt az ominózus pillanatot jelöli ki, amikor gyerekként minden vágya az volt, hogy fuvolázhasson, de megrettent a felvételt megelőző meghallgatástól, ezért inkább sírva könyörgött azért, hogy ne írassa be. Anyja erre csak annyit felelt, hogy „nem lehetsz ilyen hülye” (99.), ám ettől függetlenül nem íratta be, ami lánya számára korántsem volt győzelem: „Egyúttal a kapcsolatunk kudarca is volt ez, mert szerettem volna, ha tudsz a titkos vágyaimról, és ha valahogy mégis ráveszel, hogy jelentkezzünk a képzésre. A szorongásaim mélységéről nemigen lehettek fogalmaitok” (99.).

Az anyától való szeparáció enyhülése a annak halálával veszi kezdetét, amikor édesapja felhívja, hogy értesítse „Kicsikém”-nek nevezi, amit előtte nemigen tett, így ezzel rögtön elárulta, hogy valami baj történt, majd egyszerűen, érzelemmentesen közli vele, hogy „anya meghalt” (108.). A lány ösztönösen először testi reakciókkal reagált a hírre: „összerándult a gyomrom, száraz lett a szám, és más ritmusban kezdtem lélegezni”, majd „az agyam valamely rejtett zugában felzúgott egy cinikus gratulálok is” (108.). Először a megrendülés jelei mutatkoznak rajta, majd eddigi viszonyuk tükrében azonnal megjelenik a szarkazmus is, miszerint anyjának végre sikerült elérnie azt, amiért egész életében olyan sokat tett: a halált.

Innentől kezdve édesanyja személyével szorosan összefonódik a fehér szín, amely köztudottan a tisztaság és a kezdet szimbóluma: az elbeszélő vasalja ki azt a fehér lepedőt, amiben később elhamvasztották édesanyját, a temetésen is egy fehér rózsát tesz a sírjára – aminek jelentésmezőjében a szeretet is szerepel, ezzel is utalva a köztük lévő megváltozott viszonyra –, és később is esküvői ruhájában próbálja lefesteni őt, de bármennyire igyekszik, nem tudja hűen ábrázolni a benne élő múltbeli és jelenlegi kép heterogenitásának következtében. Édesanyja vonásainak nagy jelentősége van a vele való megbékélés folyamatában, ugyanis míg kezdetben protestálja, hogy bárminemű hasonlóság tetten érhető legyen rajta, a kötet végéhez közeledve már ezt a megállapítást teszi: „Negyvenéves leszek, a vonásaim lefelé gravitálnak, és már látom az apám családjára jellemző kutyapofát: kutyapofám lesz nekem is. És hiányozni fog az arcomról az arcod. Látni fogom, hogy te voltál bennem a szép” (148.).

Ez a reveláció zárja le az anyához fűződő viszony metamorfózisát, saját külsőjének más aspektusból való szemlélése pedig belső érzéseire is hatással van: végleg megszűnik az iránta tanúsított ellenszenv és helyette a szépséget látja tőle örökölt ismertetőjegyeiben. Az anya hiányként való megnyilvánulása is más értelmet nyer, fizikai jelenléte megszűnésével az elbeszélő vonásaiban él tovább, s ezek eltűnésével kapcsolatban már egy szomorú, szeretetteljes hiánnyá lesz.

Tamás Zsuzsa jól mozgósítja a különféle szimbólumokat a regényben, minden egyes aprósághoz külön jelentésmezőt kapcsol, ami alól a kötet címe sem kivétel, a Tövismozaik jelentése is kettős: egyrészt van egy szó szerinti értelme, a lány ugyanis készít Jánosról egy tövismozaikot – ez egy valóban létező műalkotás, Tamás Zsuzsa ugyanis Mátrai Erik 2000-ben készített Tövismozaik c. alkotását emelte be a regénybe –, másrészt metaforikusan olvasva ez az egy szó tökéletesen összefoglalja a lány életét, amelyben minden sérelem egyfajta tövisként van jelen.

Megkerülhetetlen ugyanakkor a krisztusi allúziója ennek a kifejezésnek, a regényben is kiemelkedő szerep jut a húsvétnak, a Passió című filmnek és a naplóírásnak, amelyben írását jobban szemügyre véve a „t” betűk sokaságukban keresztekként tűnnek fel, és a kötet is voltaképpen a lány „feltámadásának” történetét meséli el, a változásét és az újrakezdését. A tövismozaik elkészítése volt a főszereplő böjtje és egyben áldozata, minden egyes tüske sebet ejtett a kezén, s ez az aszkétikus gyakorlat kellett ahhoz, hogy végül lelki sebei begyógyuljanak.

A Jánosról készített tövismozaik a férfi okozta fájdalom szublimációját szolgálja, édesanyjával való viszonyának elmesélése pedig az iránta érzett harag és gyász elmúlását szorgalmazza. A borító is magában egyesíti a sérelmeket és azok elengedését, a festett tövisek ugyanis egy másik perspektívából szemlélve gyufáknak tűnhetnek, amik segítségével az elbeszélő felégette a lelkében lévő tövismozaikot azzal, hogy elmesélte és ezzel lezárta életének ezt a viszontagságokkal teli időszakát.

Seres Rebeka vagyok, Budapesten születtem 1998-ban, jelenleg az ELTE Irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója vagyok. Az olvasás és az írás gyerekkorom óta szerves részét képezi az életemnek. A könyvek szórakoztatnak, elgondolkoztatnak, fejlesztenek és még önvédelemre is alkalmasak. Mindig lapul egy könyv a táskámban. Hiszek az irodalom erejében.