Mosonyi Eszter

Polos

Volt, hogy napokat töltöttem el az előszobában anélkül, hogy észrevettek volna. Egy őszi napon kerültem be hozzájuk, eleve féltem, a magamfajtát nem szeretik kifejezetten. Aztán szinte ügyet sem vetve rám, végül beengedtek. Gondoltam, majd néha rám néznek, de nem vártam el nagy dolgokat. Azokat egyébként is, hogy lehet definiálni? Mindegy, gondoltam, ha más nem, egy darabig meghúzom itt magam, amíg szívesen látnak. Nyilván bíztam benne, hogy ők talán mások lesznek, ők majd felfigyelnek rám, szeretni fognak. Aztán egyik nap úgy határoztam, megnézném a konyhát is, de ők megijedtek tőlem. Az egyikük sivalkodva szaladt a másikért, hogy nézzen meg. Én nem is értettem az egészet, azért ezt nem mindenhol csinálják. Mindenesetre inkább elbújtam, féltem, hogy talán dühösek rám, amiért hangos voltam. De az egészben volt valami izgalmas, aminek örültem. Szóval így teltek a napok. Néha, ha úgy gondoltam, megnéznék egy másik helységet, út közben volt, hogy rám néztek ijedten, elhúzták a fejüket, de leginkább azt várták, hogy megtudják, ezúttal hol szeretnék aludni. Erre a célra igyekeztem mindig jól eldugott helyet választani, mert úgy nyugodtabban alszom. A kanapé alja, ablakpárkány, esetleg a szekrény teteje vagy a hűtő melletti rés. Esténként volt, hogy arra gondoltam, az előző családok, akiknél voltam, miért nem szerettek, miért utasítottak ki már az első alkalommal? Esélyt sem adtak. Belegondoltam, hogy jóformán semmit nem tettem, ami felbosszanthatta volna őket. Néha lehet, hangos voltam, de erről nem tehetek. Így hát általában ezek a gondolatban megfogalmazott kérdések megválaszolatlanok maradtak. Néha azért féltem, hogy ez az indokolatlan utálat olyasmihez vezet, aminek nem örülnék. A lényeg, hogy sokszor csak megfigyelőként vettem részt a családom életében. Ott voltam, ezt ők is tudták, mégsem vettek rólam tudomást. Ha egyszer-kétszer megtaláltak magányomban, volt, hogy kergetni kezdtek. Pár hét után inkább úgy döntöttem, tovább állok. Attól kezdve már nem tudtam, hogyan viselkednek nélkülem. Egy egyszerű ajtónyitáskor fogtam magam, és kirepültem.

Meg úgy egyébként is, mit…

Kint ültél a teraszon, vártál, hogy kivigyem a söröd, amit mérnöki pontossággal öntöttem ki egy nullaötös pohárba, ahogy szoktam, egy csepp sem megy mellé. Vártál, én meg siettem. Siettem, de egy csepp sem ment mellé. Büszke voltam. Kivittem a söröd, leültem veled szemben és ittam minden szavad, bármi is volt az, amiről beszéltél. Csak ültem, hallgattam, felváltva, egyidőben, és fáztam. Hallgattam, ahogy mesélsz egy sztorit, ami az egyetemen történt. Meséltél egy kolis ismerősről, aki Olaszba jár nyaralni a szüleivel, minden évben mennek, nekem meg eszembe jutott róla, hogy mekkora királyság egy világjáró családban felnőni. Csak meséltél, én meg hallgattam. A csaj a szüleivel mindig ugyanabba a nyaralóba megy, tervezik is pár éve, hogy megveszik a tulajtól. Így mesélted. Aztán beugrott, hogy évekkel ezelőtt anyum is mondta, hogy szívesen venne egy nyaralót a Balcsinál, hogy kiadja. És akkor azt mondtad, hát nem király? Mert mikor te is voltál keresztanyudékkal Horvátban, te is imádtad, és utána még évekig ugyanoda mentetek vissza nyaralni. Legszívesebben biztos te is vennél egy házat a tengernél. Végig vártam a történetet, aztán nem mondtam semmit. Csak azon gondolkoztam, hogy milyen jó lenne kint élni a tengernél vagy akárhol, veled, ahol ugyanezt csinálnánk mindig. Mesélnél jó történeteket, aztán ha elfogy a sör meg a beszélgetés, akkor elfogynak a ruhák is. Aztán nem csak a szavaidat iszom, hanem az illatod is. És hiába beszélsz az édes elragadásról, nem fogok hinni neked, mert tudom, hogy csak viccelsz és az még jó. Aztán visszarántott a valóságba a kérdésed, hogy nem fázol? Mire én azt mondtam, hogy persze, hogy fázom. Bementünk a teraszról, de előtte még megfogtam a karod, hogy magamhoz öleljelek. Meleg volt és kellett. Akkor fölemeltem a fejem a válladról, néztem a szemed és a szád. Nem tudtam, mit mondjak, ami nem úgy hangzik, mintha egy romantikus regényből idéztem volna. És akkor rájöttem, én vagyok az összes csaj – az összes romantikus regényből, amit eddig olvastam, – aki fürkésző szemekkel bámulja a csávót és nem tudja, mit mondjon, aztán idéz valamit. Így hát nem mondtam semmit. Csak megcsókoltalak.

Mosonyi Eszter vagyok, jelenleg magyar alapszakos, ezen belül kreatív írást tanulok. Pont beleszülettem a millenniumba, ez talán érdekes. Főként verseket és prózát írok szívvel-lélekkel, továbbá a Nincs interjú rovatát szerkesztem.