Hartay Csaba

Nem lesz kinek fújnom a sípomat

A tornateremben sorra pattannak fel a neonfények, a fiúk körül medicinlabdák, zsámolyok és ugrókötelek. Cipőik gumitalpa nyikorog a műanyag padlón, ahogy óvatosan lépkednek. Nyílik az ajtó, belép egy kopasz, melegítős alak, nyakában síp. Megfújja. Megint megfújja. Zeng a tornaterem a füttyszótól, visszhangzik az éles, ismétlődő síphang. Joe és Jen összenéznek, megvonják a vállukat.

- Leülhettek – mondja a tornatanár.

- Hová, ide a földre?

- Akár. Vagy a medicinlabdákra. Joe és Jen, ugye?

- Igen, mi vagyunk azok. Hadd kérdezzek már valamit. Az hogy lehet, hogy mindenki tudja, mi kik vagyunk, de nekünk valahogy mintha semmi közünk se lenne ezekhez a helyszínekhez, rendőrökhöz, sofőrökhöz és tanárokhoz? – fordul Jen a tornatanár felé.

- Miért, azt tudod, pontosan honnan érkeznek a befizetendő csekkek? Vagy a frontok, a viharok? Mind megáll a házad felett, és ömlik rád a hideg eső. És elveszik a pénzedet és elkérik az adataidat, honnan jönnek ezek a támadások? Tudják a pontos címet, mindig elérnek téged, akárhová is menekülsz. A napos idő miért mindig hétvége előtt unja meg? Na, ugye, gyerekek. Nagyon sok embert nem ismernek a földön, de ti kiváltságosak vagytok.

A tornatanár lerántja a lepedőt a sarokpolcon elhelyezett Junoszty kistévéről, és bekapcsolja. Látjátok, ti vagytok adásban, ahogy itt ültök. Ne gyertek közelebb, mert nem lesz elég éles a kép. A kép mindig akkor a legélesebb, ha kellő távolságban álltok. Megöltem egy diáklányt. És a mai napig nem derült ki. Joe, megtisztelnél annyival, ha addig nem másznál fel a kötélen, amíg elmesélem nektek, hogyan történt, ülj vissza, köszönöm.

Hetedikes volt, neki volt a legjobb teste az osztályban. Kerek, feszes mellek, vékony derék, hosszú, izmos combok. Fekete, Kleopátra haj. És szép arc, most is látom az arcát. Nem akartam megölni, de nagyon hangos volt. És egy tornaterem felnagyítja a hangokat. Talán nem is volt hangos, csak féltem, hogy az lehet. Egy tornateremben nem megszokott a halálfélelemből fakadó, keserves sírás. Megkértem, hogy ne sírjon, szeressen, mert én szeretem őt, de nem akart engedelmeskedni. Elkezdtem fújni a sípot, miközben szeretkeztem vele. Hogy ne sírjon olyan hangosan, hogy érezze, most megint én parancsolok. Szeretkeztünk, még ha ő nem is így gondolta. Én csak segíteni akartam neki, hiszen vérzett. Miért kellett annyira szeretnem, hogy úgy érezze, ez már erőszak? Ha ellazult volna, ha engedett volna a vágyainak. Mert tudom, hogy ő is hasonlóképp érzett irántam, szeretett engem, felnézett rám. Amikor megfújtam a sípot, mindig ő fordult felém elsőnek, és mélyen a szemembe nézett, miért adott ennyi jelet, miért vezetett félre? Leéltem volna vele az életemet, igaz, hogy bezárva tartottam volna egy pincében évekig, mert ez volt a tervem. De tettem volna neki bordásfalat és medicinlabdákat is, hogy meglegyen a mozgás öröme számára. Mert a mozgás nagyon fontos, még egy zárt pincében is, higgyétek el, fiúk. És nehogy azt higgyétek, hogy bennem van a hiba, én nagyon jó ember vagyok, szeretem, tisztelem a nőket, a fiatal lányokat meg egyenesen imádom, de Zita úgy lett örökre az enyém, hogy szerelmesen segítettem őt át a túlvilágra. Ő már nem csal meg engem, fiúk, higgyétek el, ő már örökre az én Zitám marad. és tudom, hogy szeretett, de annyira nem, hogy meghalt volna értem. Hát én bebizonyítottam, hogy de, igenis meg fogsz értem halni, kicsim, akár tetszik, akár nem, egy párkapcsolatban kell áldozatokat is hozni, igaz, fiúk?

- Hol a holtteste? – Kérdi Jen.

- Volt itt egy terembővítés pár éve, Zita benne van az alapban, éjjel elástam a kicsikémet, másnap meg jött rá a beton. Nincs több császkálás, az tuti.

- És ha azt mondom, hogy maga egy aberrált barom, és ha akarjuk, Jennel Zita után küldjük secperc alatt? Eljár ám a kezünk, olyant csapunk, hogy megfekszik! Mit pofázik maga ilyen beteges baromságokat? Hát mink is öltünk már embert, de igazándiból nem akartuk megölni egyiket sem, csak így sikerült, maga meg élvezettel mondogassa itt nekünk, hogy a kicsije így meg úgy, meg mifaszom, hát szórakozzon a jó édes anyjával, gyere, Jen, húzzunk innét a büdös picsába, de vihargyorsan!

A tesitanár összeroskad, és könnyes szemekkel elkezdi fújkálni a sípját. Ne menjetek, fiúk, még nem is kosaraztunk! Kiütő? Lenne kedvetek kiütőzni? Akár medicinlabdával is, hogy jobban fájjon. Fiúk, ne menjetek, még nem is játszottunk, még meg sem aláztalak benneteket, hogy gyenge szarok vagytok, ahogy itt görbe háttal, pipaszár lábakon álltok előttem atlétában, kisgatyában, én meg részegen fújom a sípot, bele a pofátokba. Hát így nem hagyhattok itt engem, pókjárás, békaügetés, hat kör, gyerünk, gyerekek, annyira szép lenne edzett férfiakat nevelni belőletek, mert nekem ez a hivatásom, hogy megerősödjetek, hogy dobjátok keresztül a tornatermet medicinlabdával, az a cél, hogy legyőzzük a nehézségeket, még ha néha az egy tinilány képében kerül is elénk, nem igaz fiúk? Nem hagyhattok így itt engem. Ne menjetek, a Junoszty tévében most kezdődik egy orosz mese, és jön Szergej, a bohóc is, szeretitek a bohócokat? Miközben kiütőzünk, szívesen bohóckodom nektek, csak ne hagyjatok itt, mert nem lesz kinek fújnom a sípomat.

- Maga a gyenge szar, hát nézzen már magára. Egy alkoholista senki, húgyszagú melegítőben állandóan. Tesitanár ekkora pocakkal? Hát röhögnöm kell, ha magára nézek. Vagy inkább sírnom. Meg mit jön mindig ezekkel a rohadt medicinlabdákkal? Maga a tárgyakhoz is betegesen vonzódik, nem csak a tinilányok kínzásához, erőszakolgatásához? – fordul vissza Jen a tornaterem ajtajából.

- Jen, te olyan érzékeny, értelmes fiú vagy. A medicinlabda a maradásomat jelképezi, az én megnagyobbodott szívemet, hogy ez a terem, ami a második otthonom, tele van ilyen nagy, lomha labdákkal, amikkel kín és fájdalom a játék. Mert a szerelem is fájdalom és gyötrődés, és az ilyen játék is az. Nekem a párnám is medicinlabda, higgyétek el, azért nehezednek őszinte mellkasomra az erőszakos álmaim. Ne menjetek, sokkal részletesebben szeretném elmesélni, hogy az én Zitukám hogyan búcsúzott el tőlem örökre, hogyan költözött le ide a terem alá, hallgassatok végig, olyan jót tenne a lelkemnek, sípolok is nektek időnként, meg ordítozom is, hogy gyerünk, gyorsabban, szarházi kis taknyok, különben kitaposom a beleteket!

- Nem kérjük, köszönjük.

Hosszan visszhangzó döngéssel csapódik be a tornaterem ajtaja a fiúk mögött. Távolodva még hallják, ahogy a tornatanár utoljára megfújja a sípját.

- Nem mentek innen sehová. Az iskola bezárta kapuit. Hiába néztek rám, itt maradtok, tessék elfoglalni magatokat, vannak szertáraink, tematikus termeink, oktatás nélkül, találjátok fel magatokat. Ma este diszkó lesz a tornateremben, be még engedek pár embert, de ti innen sehová nem mehettek, nem kell megbarátkoznotok a gondolattal, haragudhattok is rá, csak úgy sokkal gyötrelmesebb lesz – a portás kilép a fülkéjéből, és az aulában fújja a füstöt.

- Maga nem tudja, hogy hívnak bennünket? – Kérdi Jen.

- Kicsikém, hogyne tudnám, ezért nem engedlek tovább benneteket. Leszóltak telefonon a központból, hogy itt vagytok. Ez nem kínzás, csak egy vizsga, felelni fogtok, a neonok már égnek a kettes teremben, és zúg az írásvetítő is. Margit néni most helyezi rá a fólián grafikonokat. Levezeti az eddigi működéseteket. Paralelogrammák vagytok, térben meg csonka gúlák.

- Ez nem áll össze, portás bácsi, ennyire nem vagyunk hülyék – mondja Joe.

- Nem, ti ennél sokkal hülyébbek vagytok. Évek alatt fogják itt bebizonyítani, hogy mennyire nem értek semmit. Oroszul el kell mondanotok az életrajzotokat.

- És akkor kimehetünk? Mi ez az örökös vizsgáztatás? Az iskola nem lehet börtön, mi onnan szabadultunk, a tornateremből is sikerült kimenekülnünk. Hány év vár ránk ebben az épületben? Mink nem akarunk tanulni, mindent tudunk a bezártságról, miért nem engednek ki bennünket, hogy megtanuljuk a szabadságot? – Joe közelebb lép a portáshoz.

- Hátrébb, gyilkoskám, két lépést vissza! Mit mondott nektek a tesitanár?

- Hát, hogy Zitát megölte. De hogy ez véletlen volt. Meg nem is minősül ölésnek, mert szerette. Ha valakit úgy ölsz meg, hogy szereted, az szeretkezésnek hat – szerinte – mondja Joe.

- Hagyd, mindent tudnak ezek, ez egy megszervezett oktatás, aminek már mi is részesei vagyunk – tartja vissza Joet Jen.

- Így van, kicsikéim, részesei vagytok. Milyen volt ölni? Azt hittétek, hogy bármelyik épületből a szabadságba vezet az út? Naivak vagytok. Ha kitárnám a kapukat, visszavágynátok. Ezt intézményfüggőségnek nevezik. A tesitanár pedig egy nagyon pedáns ember. Példakép itt sok gyereknek, nebulónak. Megmutatta a hasizmát?

- Dehogy mutatta, de kivehető volt a bezipzárazott melegítő alatt, hogy pocakja van. Ez is egy hazugság. Ölni milyen? Akkor mintha disznótorban lenne az ember, és nincs részvét, csak a gőzölgő seb. Ami nekünk nem fáj, arról nehéz leszokni. Ha háború van, akkor milyen ölni? Nincs más választása a katonának. És utána kitüntetést kap. Meg vérpecsétes térképet, hogy merre járt. Ha a frontra lehet levelet küldeni, ide is érkezhetnek képeslapok. Nincs postánk, nem jött semmi? – kérdi Jen.

- Tessék – a portás átnyújt egy gyűrött képeslapot.

Kedves Joe és Jen, tanuljatok sokat, mert rátok fér, vizsgázzatok le, öltsetek iskolaköpenyt, hegyezzétek ki a ceruzáitokat, és minden űrlapot töltsetek ki. Mi Pécsett kirándulunk, integetünk nektek a TV-toronyból, sok puszi.

- Ki írta? Nincs ráírva, hogy ki küldte – mondja Joe.

- Azért, mert ez rendszerüzenet. Fent, a központban törődnek veletek, üdvözleteket küldenek, jeleket a TV-toronyból. A portás résre kinyitja a kaput, és kipöcköli a csikket. Meg ne próbáljátok, hiába is mozdulnátok rá, a szabadság nektek csak az iskola marad. Negyvennégy évesen jöttök majd rá, hogy ebben az intézményben voltatok a legszabadabbak.

- Negyvennégy évesnek tetszik lenni? – kérdi Joe.

- Annyi. De nem tetszik. Az évek elkezdtek sorakozni, mint a kapualjban az egyforma diákok. Állandóan jön a karácsony és a május elseje. Amúgy meg örökké hétköznap van. Itt töltöm az életemet, ebben a fülkében, és még ti panaszkodtok a bezártság miatt? Hát mit képzeltek ti magatokról? Becsület, gyerekek, és hűség az összes intézményhez, amiben valaha megfordultatok. Mindenki menekül irodaházakból, folyosókon kopognak magas sarkú cipők, mert ha elintézték a dolgukat, haza kell menni, magukra zárják az ajtót, és otthon maszturbálnak, a nők is. Higgyétek el, mindenki magához nyúl időnként. Fintorogsz, szerinted ez undorító? Az az undorító, ahogy menekültök az intézményekből. Miért nem lehet egy épületben tovább időzni? Miért kell elhagyni emeleteket, szárnyakat és melléképületeket? Ha ezeket a központokat azért hozták létre, hogy elintézzünk bennük valamit, akkor ennyi a hűség, ha megvannak a papírok, akkor máris rohanunk tovább? Ezen most változtatni fogunk, nem mentek innen sehová. Van viszont egy kalandparkunk. Lehet, hogy nem tudjátok, de ez az Egyes Számú Általános Iskola. Van egy átvezető kert a Hármas Számú Általános Iskolába. Csak azt felgyújtotta pár éve néhány hűtlen diák.

Hartay Csaba (1977) Szarvason él, több verseskötet és regény szerzője. 1996 óta publikál. Legutóbbi kötete: Átkiáltani az őszbe, versek, Scolar