Beke Sára D.

Nem csak Leli élete

Szaniszló Judit: Leli élete (Magvető, 2020)

Élni. Ezzel kezdődik minden, és persze emiatt egy kissé közhelyes is erről beszélni, de mi más lenne a művészet feladata, mint megmutatni, milyen az élet. Milyen itt és milyen máshol. Milyen felnőni, megöregedni, figyelni mások felnövését és megöregedését. Ez a körforgás vesz körbe minket: maga az élet. Talán emiatt szeretünk családregényeket olvasni. Hiszen van mihez, kihez kötni a szereplőket, elsőkézből van referenciánk a valóságból.

Az érzelmi és intellektuális kötődés fontosságát itt Közép-Kelet-Európában gyakran tapasztaljuk mint egzisztenciális fogalom. Az alapvető történelmi, szociális ismeretek megalapozzák tudásunkat „a magyar valóságról”, melyet a posztkádárizmus, a hétköznapi ellenszenv, a krumpli, a pálinka és a gyárak képeznek. Nem szeretjük, de hát a miénk, és ha nyugatabbra utazunk, Brüsszel utcáin, Berlin terein, francia kávézókban, valahol belül, titokban nagyon is büszkék vagyunk arra (akár helyes vagy nem), hogy bezzeg mi. Mi itt egész Keleten megjártuk a poklot.

Szaniszló Judit regénye az ízig-vérig magyar valóságot ábrázolja. Olyannyira, hogy az olvasó úgy érzi, ez a sok anekdota, történet, emlékfoszlány, fénykép és kitaláció mind létezhetne az ő családjában is. Talán ott is vannak a fiókban, az emlékek között, a családi ház udvarán. A generációs traumák, tragédiák és szorongások minden vezetéknév mögött ott lapulnak.

Ezzel a kötődéssel mi is bevonódunk a már felnőtt Leli életébe. Szinte intim közelségből láthatunk mindent, ami az elmúlt körülbelül nyolcvan évben megtörtént vagy megtörténhetett volna a családban. Talán ezért tűnik szokatlanul kicsinek és szűkösnek a főszereplő és az olvasó közti távolság: mert ezek a történetek nem feltétlenül valósak. Ezek Leli emlékei, kitalációi, visszaemlékezések hiányos részleteinek fantáziával való kitömködése, a múlt felélesztése. Mindezek közben párhuzamosan pedig Leli is él.

Mintha ezeken a visszaemlékezés-töredékeken keresztül életre kelne a múlt is. Az elkülönülő részek mind jelen időben íródtak és mellőzik a kronológiát. Egy hálózatot alkotnak, egymásnak feszülve tartják fent egymást, utalnak egymásra, összekötődnek a regény folyamatában. Így rajzolódik ki Leli családjának története, ezáltal identitása is. A szereplők gyakran összemosódnak, és csak a karakterek attribútumai segítenek az eligazodásban. Ez a – valószínűleg szándékos – zavar a szereplők és anekdoták között, illetve a rendszer hiánya sokszor az értelmezés elé állít nehézségeket. Az olvasás közben gyakran belezavarodunk, hogy mi a valóság, mi a fikció, mi a jelen és mi a múlt.

Azonban ha az ember elfogadja a szöveg önálló fikciós terének törvényeit, értelmezési szándékával nem próbálja meg kontrollálni a szöveget, elengedi „olvasói kötelezettségeit”, és egyszerűen csak hagyja, hogy csupán megfigyelőjévé váljon Leli elméjének, rájön, hogy itt nem a megértés a lényeg, sokkal inkább az átélés. Ugyanannyira nem tudjuk, mi valóság és mi csak emlék, mint amennyire ő is el van veszve a családi emlékek örökségei között, ahogy a nagyszülei fotóit vagy az anyja rajzait nézi. Vajon létezett-e ezek közül bármi is?

Szaniszló Judit kifejezetten bravúrosan teszi életszerűvé történeteit és szereplőit. A könyv online bemutatóján készült interjúban a szerző sokat beszélt arról, hogy ennek a „valóságszagú” regényvilágnak az oka a sok különböző családi emlék a saját életéből, melyet felhasznált a regény írásához, azonban – mint ahogy ezt már korábban említettem – maga a szöveg is elhatárolódik az egzakt valóságtól, és már az első pár bekezdésben utal arra, hogy semmi sem igazolja az esetek valódiságát. Sőt, az írónő kifejezetten hangsúlyozta, hogy ő és Leli egyetlen pontban kapcsolódnak: mégpedig abban, hogy Lelit ő találta ki.

És Leli továbbra is él, talán mindannyiunkban ott van egy Leli, aki a hátán viszi, magában hordozza szülei, nagyszülei, rokonai, testvérei szorongásait. Minden családban vannak történetek. Traumák, amikről senki nem beszél, hallgatások, amik mögött senki nem tudja, mi lapul. Nagymamák zsúrkeksszel teli zsebű otthonkában, nagymamák, akik egész életükben kilenc ismeretlen szovjet katonát akarnak elfelejteni, halkan tönkrement házasságok, gyermek nélküli házasságok, a kórházakban és intézetekben eltöltött gyerekkorok, betegségek és szekrények és családi autók és bútorok és bútorok repedéseibe tömködött, titkolt csikkek és titkok, titkok, titkok.

2003-ban született, Piliscsabán él és ír, esetenként bejár iskolába is, mielőtt még leérettségizne. Háromszor hívták meg a sárvári irodalmi táborba. Szövegeit a Pannon Tükör, a KULTer. az Új Forrás és a Műút felületein közölte. Megjelenés előtt áll a Tiszatáj és a Prae folyóiratokban.