Bokor Judit

Mire megszárad a hajunk

Éjszaka el akartunk menni

a meztelen Tiszához,

egy csapat idióta.

Útközben hullócsillagokat láttam,

de az is lehet, hogy csak dohányparázs volt.

Feleslegesen mostuk le a port,

napégette hátunk táblaként villogott,

azt hitték, stoppolni próbálunk,

kukoricaföldek mellett,

amik pont olyanok voltak, mint otthon,

és az üres nyaralók mentén

autóversenyzőkről beszéltünk,

kiszabadult függönyök integettek,

én erre a versre gondoltam,

meg arra, hogy muszáj

mozgásban maradnunk,

mert utolér a jövő és a szúnyogok,

kiderül, hogy a hullócsillagok

csak kőből és parázsból állnak,

majd megszárad a hajunk, elfogyunk,

és nem érünk el a folyóhoz soha.

A fiú, aki meg akar halni, a bicikli és a fák

Már éppen összemosódott

az ég és a mező,

hogy hol állok én és hol te,

azt mondtad, meg akarsz halni,

nem tudtam, mit kéne tennem,

sosem láttalak sírni.

Így álltam tovább, bámultak a fák,

a földre dobott bicikli, a megbotránkozott békák,

mintha guillotine köré gyűltek volna.

Arról beszéltem, hogy bennünk kések laknak,

zsebkendőt kerestem, elegem volt,

hogy nem léphetek sehová,

míg el nem hagyok valamit.

Minden összeért, a rét és a csapás,

hogy honnan indultunk és hol állunk,

a tizenhat és tizenhét.

Háromszor hajoltam rá a pokolra,

mégsem találtam semmit,

te azóta is élsz, én írok,

mint akiknek muszáj.

Bokor Judit 2003-ban született Debrecenben. A Debreceni Egyetem anglisztika szakos hallgatója, a Hajdúböszörményi Írótábor és helyi versműhelyek rendszeres résztvevője. Versei a Szkholionban, KULTer.hu-n és az Irodalmi Szemlén jelentek meg.