Farkas Arnold Levente

Minden alázat

A létező neve[1] nem létezik.

„Szentendre, tizenhat szeptember

tizenkilenc, hétfő.” Ha neve

nincs, ég és föld alapja, ha

neve van, arcát fedi csuklya.

Magányosan ül a gyermek

az iskolában. Magányos, mint

a teremtést megelőző csönd.

Szünetben lerajzolja a felnőttek

tévedéseit. Nálam a kopogós

rendszer működik. Ha egyet

kopogsz, beszélni akarsz, de

ha butaságot mondasz, akkor

legközelebb kétszer kell kopogj.

Idegen gyermek játszik

a testtel. „Szentendre,

tizenhat szeptember húsz,

kedd.” Kígyót rajzoltunk

a falra, hosszú volt a kígyó

farka. Nevetséges vagyok,

valahányszor szeretek.

Farkassá teszi őket az éhség.

Beiktatása előtt pisztrángot[2]

akart fogni az érsek.

Angyalszárny alá búttak

a hegyek. Halott vagy, mint

az istenek, nem tudják, hogy

már nincsenek. Álarcot öl.

Álarcot ölt a látszat.

„Pócsmegyer, tizenhat

szeptember huszonegy, szerda.”

Az álarc vére folyt.

A látszat arca sápad.

Az álarc[3] teste holt.

Lehettem volna misztikus,

nem átkozott hisztérikus,

lehettem volna majdnem az,

pogány telekre szent tavasz.

Az elmúlás árnyéka örök.

Az idő ellen összeesküvést

szövök. Szövetségeseim pusztulnak

szüntelen. Az árnyék értelem.

Nem mert gyümölcsöt enni.

„Szentendre, tizenhat

szeptember huszonkettő,

csütörtök.” Úgy döntött,

nem használ neveket. Volt

neki az az érdekes tulajdonsága,

hogy valahányszor gyümölcsöt

evett, megerjedt a gyümölcs

a gyomrában. Attól berúgott.

Egyszer kipróbálta fordítva is.

Egyszer egy őszi éjszakán

megivott egy egész vödör bort.

Esztétikai élmény az unalom.

A vers[4] utolsó sora ez.

Mindenen ott ül a látszat.

„Szentendre, tizenhat

szeptember huszonhárom,

péntek.” Nem tudok szabadulni

ettől a mondattól. Az év

utolsó napja súgta hajdanán.

Beültünk öcsémmel abba

a kocsmába, amit arról

az orosz[5] íróról neveztek el,

aki azzal a másik orosz

íróval barátkozott. Királyok

születtek ebben a házban.

Valamelyik mattot kapott.

A sötét vagy a világos.

Elégedetlen vagyok, mint

a meg nem teremtett

angyalok. „Pócsmegyer,

tizenhat szeptember

huszonnégy, szombat.”

Filozófusok hallgatnak

a játszótereken. Amikor

még dadaista voltam,

szavakat írtam egymás mellé

találomra, szó által[6] teremt

csöndet a teremtő, amióta

viszont klasszicizálódom,

kellene vennem egy töltőtollat.

Enyészet lakja gyomrunkat.

Hányingerem van a valóságtól,

valóságos hányingerem.

„Pócsmegyer, tizenhat

szeptember huszonöt, vasárnap.”

Az álom is valóság,

valóságos valóság. Ha

álom nem létezik,

a valóságnak nincs neve.

Ez a vers arról szól, hogy

teljességgel fölösleges[7]

az irodalom. Halott madár.

Ne a verset kárhoztasd,

inkább a kart, ami

a verset írja. Te se.

Nyugtalan vagyok, mint

a tévedés szaga. „Pócsmegyer,

tizenhat szeptember huszonöt,

vasárnap.” Félek. És már

tudom, hogy ezzel a verssel

is elégedetlen leszek.

Nyugalmam helyére nem

jutnak el. Találkoztunk.

Talán egy trafikban. Olyan

már nem létezik, kizárólag

a név illata az ég alatt.

Bementünk a könyvtárba.

A feleségem mondta, hogy

könyvek[8] vannak itt. Szavak.

Nyugalmam helyére nem

jutnak el. „Pócsmegyer,

tizenhat szeptember

huszonöt, vasárnap.” Meg

kellene mutatni a betűket

a gyermeknek. Egyre szűkebb

mondatokkal veszi magát

körül a teremtő. Kiáltás

hallik a pusztában, a csönd

siratja a némaságot, nem

akar vigasztalódni, nincsenek

többé. A játszótéri gyermek

homokba szórja a jeleket.

Minden alázat[9] megalkuvás.

Ha az á már bételt,

jó, ha van egy bé-terv,

ha á és cé közé

béköltözött a bé,

ha már minden csodás,

kandellábert lámp ás.

„Szentendre, tizenhat

szeptember huszonnyolc,

szerda.” Csúnya vagyok,

rossz is talán, ragyog

a nap reggel korán.

Elfeledlek. Mégse.

Bédőlök[10] a késbe.

Koravén karaván.

Az utolsó vers ugyanolyan

gyönge, mint a többi.

„Pócsmegyer, tizenhat október

egy, szombat.” Vannak

mítikus események, mítikus

terek. A városnak nevezett

városban például ott van

a halkút, egy harcsafej,

aminek a bajszából folyik

a hideg víz. Szabályok nélkül

nincs művészet, mondta

a költő, mielőtt felkötötte

magát. Az öngyilkosság[11]

pillanata mindig hideg.

[1] „Így hasznos a létező

és hasznot-adó a nemlétező.”

Lao-ce: Tao Te King (2001, 19), Weöres Sándor fordítása.

[2] „Nem érdekelte, hogy lenézik, elítélik, fenyegetik, egyetlen fontos dolog létezett számára: a pisztrángjai. Így nevezte önmaga előtt gondolatait, amelyek mindig tiszta vízre áhítoztak, és most sem hagyták nyugodni. Nagyon vigyázott rájuk, nehogy megfulladjanak a lelkiismeret zavaros állóvizének fekete mélységeiben.” Murányi Sándor Olivér: Pisztrángrebbenés (Medvenéző, 2017, 81).

[3] „Az álarc szó eredeti jelentése maszk, lárva – larva –, amivel valami archoz hasonlót jelölünk, valami arcszerűt, ami arcnak mutatja magát és annak is tekintik, holott belül üres, mind fizikai tárgyiságát, mind pedig metafizikai szubsztancialitását tekintve. Az arc egy bizonyos realitás megjelenése, és úgy értékeljük, mint ami közvetít a megismerő és a megismerendő között, mint ami feltárja látásunk és szellemi látásunk számára a megismerendő lényegét.”

Pavel Florenszkij: Az ikonosztáz (2005, 33-34), Kiss Ilona fordítása.

[4] „A gleccser alatti ötödik napon a pap aggódni kezdett elméje épsége felől; ezért azt cselekedte, ami a legtermészetesebb az izlandi embernek, ha szorultságba kerül. Mégpedig az, hogy verset mondjon, négysorosat meg hosszút is, hangosan és ékesen szavaljon saját magának, és ha már semmi sem segít, a zsoltárokat idézze. Régi tanács ez, de csalhatatlan, ha az ember meg kívánja őrizni ép eszét.”

Sjón: A macskaróka (2011, 100), Egyed Veronika fordítása.

[5] „Sztálin, vélekedett Alekszej, talán nem is tudja, hogy bevitték őket, lehet, hogy alsóbb szinten akarják őket kicsinálni, ilyen idők járják, a tehetségtelen senkik minden tehetséget megtámadnak. Ha nincs más mérce, csak a politikai megbízhatóság, akkor ez a természetes. A zenészeket talán ki lehet hozni, ha viszont megkísérli a lehetetlent, és a mérnököket próbálja megmenteni, a lehetségeset sem tudja elérni.

     Alekszej a moszkvai Kis Színházban vette Sztálin szavát, hogy kiengedi Golovanovot. Sztálin vagy sose hallotta ezt a nevet, vagy úgy tett, nem lehetett megállapítani. Jó színész, mondta Alekszej, és nagy baj, hogy nem színész lett.”

Spiró György: Diavolina (2015, 110).

[6] „Isten csodálatos verseket költ.”

Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk (2018, 175), Patat Bence fordítása.

[7] „Az esztétikai gondolkodás is a huszadik század elején jön zavarba, amikor kitágul a világ térben és időben, s a modern művészetben a térben távoli és az időben régmúlt ösztönzések jelentős tényezővé válnak.”

Görömbei András: Nagy László költészete (2005, 236).

[8] „HAMLET Dánia börtön.

ROSENCRANTZ Úgy az egész világ is az.

HAMLET De még milyen! Mennyi rekesz, őrhely és dutyi van benne! S Dánia egyik legcudarabb.

ROSENCRANTZ Mi nem úgy gondolkozunk, fönség.

HAMLET Nektek hát nem az; mert nincs a világon se jó, se rossz: gondolkodás teszi azzá. Nekem börtön.

ROSENCRANTZ Úgy fenséged nagyravágyása teszi azzá; szűk a szellemének.”

William Shakespeare: Hamlet (William Shakespeare: Hamlet – Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott, 50), Arany János fordítása.

[9] „Végre is az alázatosság diadalmaskodott: Szent Ferencben annyiban, hogy nem akart első lenni, Szent Domonkosban pedig annyiban, hogy alázatosan engedelmeskedett az elsőnek való szólás parancsának.”

Celanói Tamás: Szent Ferenc második éltrajza (Celanói Tamás éltrajzai Szent Ferencről, 1996, 265), Balanyi György fordítása.

[10] „Előadás után Tamási Áron és Illyés Gyula jöttek fel hozzánk vacsorázni. Hosszan elvitáztunk a magyar jövendőről. Naivak ezek az írók, de jóhiszeműek. Segítenének is a maguk módján.”

Zsindely Ferenc Naplója (Miniszter a frontvonalban, 2021, 274).

[11] „Kafka gondolataiba mélyedve az utazásra készült. Az Aranycsinálók utcájából ereszkedett le a Hradzsin felől, és miközben áthaladt a hídon, nézte a vizet. Átfutott gondolatai között, hogy ez a víz akár vele futhatna tova, ha átvetné magát a híd korlátain, és rábízná magát erre a folyóra, a csendes és szerény Moldvára, amelyet már gyerekkora óta ismer. De vajon a folyó ismeri-e őt, rémlett fel benne. Talán a folyó mégis valóságos isten, valami szellem, amely éppúgy létezik és emlékezik, mint minden dolog, amely változik az időben. Elképzelte, hogy a Moldva sodorná magával ezt a nevetséges testet, amely az övé, és megszűnne minden gondja, amely épp abból adódik, hogy nem tud megbékélni ezzel a testtel, amely épp arra szolgál, hogy mások számára láthatóvá tegye önmagát, aki a teste nélkül felfoghatatlan volna.”

Borbély Szilárd: Kafka fia (2021, 144).

Farkas Arnold Levente vagyok. Ezerkilencszázhetvenkilenc január harmincadikán születtem Nagyváradon. Gyermekeimmel és feleségemmel a Szentendrei-szigeten élek. Gyermeket még szeretnék, feleséget már nem. Nem tudok sem írni, sem olvasni, de szoktam. Tollforgatónak rossz vagyok, ám szerfölött tehetséges. Álmomban többször jártam a Hóvirágok terén, a valóságban csak háromszor. Szeretek eljutni a mondatkezdő nagy betűtől a mondatzáró írásjelig. Néha sikerül, máskor azonban másra gondolok. Most elviselhető.