Panajotidisz Szofi

Merre tart a lendület?

Recenzió Seregi Tamás Jövőbe szédülő lendülettel, Az avantgárd és a kultúra című kötetéről

Seregi Tamás Jövőbe szédülő lendülettel című kötete alaposan és kíméletlenül szedi össze mindazokat az ellentmondásos gócpontokat, amelyek termékeny viták talaját képezhetik, ha a kultúra és a művészet kapcsolatát napjainkban mélyrehatóbban kívánjuk vizsgálni. A szerző maga is kijelenti, hogy nem átfogó elmélet kidolgozása volt a célja a kötet megírása során, hanem sokkal inkább bemutatni szándékozik a modernművészet kulturális beágyazódásának problémáit. Ez a törekvés kétségkívül megvalósul, és a mű remekül használható báminemű diskurzus indítására a témában.

Szerkezetileg két egymástól elhatárolható, és mégis szorosan összefüggő részből áll a kötet. Az első, Avantgárd címűben, a szerző hat korábbi tanulmányát olvashatjuk a magyar avantgárd művészek jeles képviselőiről, amelyek összességében átfogó képet adnak, nemcsak a hazai avantgárd mozgalmak mechanikájáról, de az aktuálisan az avantgárdra irányuló irodalomtudományi kutatások kérdéseiről is. Amellett, hogy ezt az igen jól árnyalt képet a tanulmányok együttesen festik az olvasó elé, biztos talajt is építenek a következő, Kultúra című rész értelmezéséhez, amelyben a modernművészetek elméleti hátterének működése fontos szempont lesz.

Az avantgárd mozgalmak mögött húzódó masszív elméleti háttér és a gyakorlatban megvalósuló, vagy egyáltalán megvalósítható művek előbb-utóbb szinte mindig paradox kapcsolatba kerülnek egymással.

A szerző tanulmányaiban bemutatott életművek is követik ezt a sablont, amely általánosan a művész valamilyen nemű paradigmaváltásához vezettek. E folyamat kapcsán nem kiüresedésről van azonban szó, hanem inkább a különböző művészetekről és az alkotásról kreált elméletek formálódásáról. Ahogyan azok például egy kiáltvány soraiból a való életbe kerülnek, igazi műalkotásokba ágyazódnak, és találkoznak a befogadókkal, elkerülhetetlenül változásokon mennek keresztül. Nagyon hasonló folyamat alakítja a művészet és a kultúra fogalmának viszonyváltozásait is, olyan tekintetben, hogyha a kultúra egy szempontrendszerként értelmezhető, arra nézve, mi a művészet. A változást nem célszerű javulásként vagy romlásként, gazdagodásként vagy kiüresedésként, végső soron egyszerűen feketén vagy fehéren vizsgálni. Természetes és szükségszerű következményként értelmezhető, amelynek szintén természetes velejárója, hogy miközben adott helyzetben megoldásokkal szolgál, ezzel egyidőben újabb és újabb problémákat vet majd fel.

Seregi Művészet és kultúra című fejezetében alaposan, több szempontból vizsgálja meg ezt a folyamatot. A felütésben leszögezi, hogy az általa felsorakoztatott vizsgálati szempontok, és az azokból leszűrt következtetések a szöveg rövid terjedelme miatt nem lehetnek teljesen átfogóak. Ennek ellenére, sikerül olyan mélyreható következtetéseket levonnia, amelyek az olvasót kifelé vezetve a szöveg szoros, tömör, gondosan felépített logikai menetéből, a művön túli, egyéni gondolkodásra ösztönzik. Ahogy a szerző is megfogalmazza célkitűzését:

„Hogy mire juthatunk egy ilyen vizsgálódással, az igazán csak a terjedelmes szöveg végére derül majd ki, annyit azonban már előre szeretnék leszögezni, hogy válaszom természetesen nem egyértelmű igen vagy nem lesz, bár tagadhatatlan, hogy elfogult vagyok a nem-kulturális orientációjú művészet irányába, sőt, úgy gondolom, hogy egy kultúrának, amelyik fejlődni, változni, vagy egyáltalán életben maradni szeretne, nyitottnak kell lennie az ilyenfajta művészetekre, támogatnia kell azt, és nem a művészettől kell követelnie, hogy „kulturális” legyen, hanem neki kell magának megtalálni az eszközöket, amelyek a kultúra részévé tehető.”[1]

Első lépésként a kultúra fogalmát igyekszik feltárni. Mivel ennek a fogalomnak pontos megragadása igen problematikus, az ezzel foglalkozó szövegrészben is inkább olyan feszültségi pontokat igyekszik kiemelni a szerző, amelyek éppen a kultúra fogalmának „leírhatatlanságára” mutatnak rá, ezzel egyidőben formálva azt.

Filozófiai szempontból sorra veszi és vizsgálja a modern kultúra fogalom alakulását, a különböző elméletek közötti legnagyobb különbségeket, ahogy elszámol a felvilágosodás korából örökölt univerzalitás kérdésével is.

Ennek az örökségnek „kudarca”, a világháborúk után további olyan követelményeket szült, amelyek a manapság meghatározóvá váltak a kultúra leírása kapcsán.

Ezek a követelmények alapvetőnek tekinthetőek egy új rendszer kialakulásához. Az első a kultúra totalitásának ideológiája, amely önmagában hordozza a problémát, hogy nem lehetséges általános következtetést levonni, hiszen ha mindenkinek egyénenként saját kultúrája van, akkor értelmét veszti minden általánosítás. A második a kulturális hierarchia nem-létének ideológiája. Seregi szerint ez úgy van jelen, „hogy saját kultúránkat a szavak szintjén egyenrangúnak nyilvánítjuk az összes többivel, miközben döntéseink és cselekedeteink legtöbbször ennek éppen az ellenkezőjéről tanúskodnak.”[2] A harmadik az ellenség belsővé válása. A szempont a totális kultúra elméletéből fakad, hiszen ha a kultúra mindenben jelen van, értelmét veszti a kultúra nélküli, azaz a barbár, a kultúra ellenségeként funkcionáló, azon kívül eső halmaz.

A kultúra belső ellenségének működése alatt azt kell értenünk, amikor „a kulturálatlanság említése ugyanis kulturálatlanságnak minősül és visszaüt ránk, mivel mi magunk válunk kulturálatlanná, ha nem látjuk meg a kultúrálatlanságban a másfajta kultúrát.”[3]

A negyedik követelmény a kultúrán belüli mobilitás lassulása. Ez a jelenség a széleskörben elterjedő identitáspolitikák következményeként értelmezhető, „ami a sajáttal való megelégedést, a saját felmutatására, képviseletére való törekvést hozta magával, ez pedig gyakran a sajátba való bezárkózással járt, a saját mint más egyoldalú hirdetésével.” [4]

Ebből a négy követelményből, és az általuk gerjesztett folyamatokból jól látszik, hogy az univerzálissá tétel kapcsán egymással alapvető ellentmondásban álló folyamatokat generál magának a kultúratudomány. Miközben a kultúra tartományának bővítése zajlik, egyre tagoltabbá válik a fogalom, ezzel egy időben törekszenek újraegyesíteni azt. Ezek az ellentétes folyamatok a modern korszak szempontrendszerének természetes velejárói, mivel ahogy a szerző Márkus Györgyre[5] hivatkozva felhívja rá a figyelmet, abból erednek, hogy ezelőtt, a premodern korszakban egyszerűen nem merült fel bizonyos jelenségek egymással való összehasonlítása.

Mindezek után, már nem is annyira egyértelmű az egyébként annak tűnő kérdés, miszerint a művészet a kultúra része-e? A modern művészet reagál a kultúra modernkori felfogásának kérdésére, folyamatos változásaira. Ennek a reakciónak egyik eleme az attól való elhatárolódás. „Ahogy a kulturális folyamatok irányától kezd elhatárolódni a művészet változásának iránya, úgy kezd elszakadni a fennálló ízlésformáktól is.”[6] Ezzel azonban probléma van, mivel a kultúra adja azokat az elméleti kritériumokat, amitől a művészet életképesen működtetni tudja magát, a teljes elszakadás mégsem lehetséges, sőt alapvető elvárás, hogy a művészet (legalábbis a tiszta művészet), a kultúra része maradjon. Seregi művében sorra veszi milyen eszközökkel próbált valahogy alkalmazkodni a modern művészet ehhez a kialakult ellentmondásos helyzethez, hogy milyen sikereket és kudarcokat tudhatott magáénak ennek kapcsán, és hogy ez milyen módon motiválhatja a jövő kutatásait. Érdekes nézőpontot fejt ki hosszú esszéjében, amely a kultúra és a művészet különválasztásával alkalmassá válik arra, hogy egészen új alapokra helyezzük a jelen művésztársadalmáról alkotott elképzeléseinket.

A képek a prae.hu oldaláról, Lakón Gábor munkái, melyek Seregi Tamás könyvbemutatóján születtek. A könyvbemutatóról a következő linken érhető el Szakács Emese Bíborka beszámolója: https://www.prae.hu/article/12278-teremto-ambiciok/ 

[1]SEREGI Tamás, Jövőbe szédülő lendülettel, Az avantgárd és a kultúra, Bp., Prae Kiadó, 2021, 141.
[2] SEREGI Tamás, Jövőbe szédülő lendülettel, Az avantgárd és a kultúra, Bp., Prae Kiadó, 2021, 158.
[3] SEREGI Tamás, Jövőbe szédülő lendülettel, 158.
[4] SEREGI Tamás, Jövőbe szédülő lendülettel, 159.
[5] SEREGI Tamás, Jövőbe szédülő lendülettel, 159.
[6] SEREGI Tamás, Jövőbe szédülő lendülettel, 190.

Panajotidisz Szofi vagyok, a Károli Gáspár Református Egyetem tanárszakos hallgatója. Az irodalomtudomány iránti elhivatottságom azzal magyarázható, hogy hiszek benne, az irodalom egy olyan örök érvényű művészeti ág, amely komplex módon képes konzerválni saját korát és alkotóját. A művekről való elmélkedés, az olvasási élmény vizsgálata pedig fontos tanulságokat rejthet, amelyek nem csak gyönyörködtettnek, hanem gondolkodtatnak is.