Székely Tas

Magyar sellő, avagy ami utána van. Lesz.

(Darvasi László: Magyar sellő, Magvető Kiadó, 2019.)

„Itt vannak. Ez a határ, a határig jutottak el a kövek, a kőszállítók, a kővetők.” (9.)

Van, hogy szükséges egy név, egy arc. Van, hogy nem esik róla szó, hogy föld hullik rá és van, hogy ellepik a lepkék. Erről is szól Darvasi László regénye, a Magyar sellő, ahol a misztikus, abszurd és a valós törött egésszé válhat a szöveg diszharmonikus világában.

A regény egy romantika korabeli német kisvárosban játszódik, ami összecseng a Heinrich von Kleist szövegeinek írástechnikájával. A cselekmény ennél jobban nincs sem időben, sem térben behatárolva. Ez is részét képezi a regény nyelvezetét is jellemző hideg-meleg játéknak, melyben a szerző hol fullasztóan közel hozza, hol távol tartja a megírt és megnyomorított emberi sorsokat. A tér- és időbeli homályos behatároltság mintegy ellehetetleníti az arra irányuló törekvéseket, hogy a történelmi regény műfaji lehetőségéről szó eshessen, ezzel egyidőben azonban meghiúsítja azokat az értelmezési lehetőségeket is, amik azt célozzák, hogy kizárólag napjainkra (esetleg jövőnkre) vonatkoztathassunk.

A közelítési technikák révén az olvasó farkasszemet nézhet a szereplőkkel. Ilyen módon tekinthetünk be a szöveg számos karakterének, így például Jakabnak, a szebb napokat is megélt szénégető, Jonas fiának napjaiba. Jakab története, akinek sorsát az első lapoktól az utolsókig nyomon követhetjük, keretet formál a hol összefonódó, hol szerteágazó eseményszál köré. A Darvasi által Kleist-átiratokként elgondolt rövid történetek regénnyé szerkesztve, külön-külön és egymás mellé rendezve is működnek. A szerző saját bevallása szerint előbb egymástól független szövegeket alkotott, és csupán később fonta a történet szálait regénnyé.

Félreértés ne essék, Jakab esetében semmi esetre sem egy főhőssel találja magát szembe az olvasó. Jakab és apja, Jonas szenvedéseinek leírása mellett helyet kap a városka számos más lakójának a megpróbáltatása is. A szereplőknek lépten nyomon a mindenhova becsordogáló autoritással gyűlik meg a baja. A hatalmat képviselő gróf időjárásként változó kényét-kedvét, motivációit szinte lehetetlen kiismerni, és ebből származik a baj. Nem is csoda, hiszen még a gróf intézője és hatalmának megtestesítője, Henrik sem igazodik ki gazdáján, ami később állásába és szeme világába kerül. Helyét és nevét egy újabb intéző tölti be, ezzel mintegy jelezve, hogy szinte mindenki kiszolgáltatott pozícióban van. A szereplőket tehát épp úgy motiválhatja a kiszolgáltatottság vagy a kiszolgáltatottá válással szembeni rettegés.

„A gróf úr árnyalt következtetéseit Henrik intéző eléggé beláthatóan ismerte. (…) Henrik intéző föl volt készülve arra is, hogy az urában föltámadó szeszély eltérítheti valamely kézenfekvő dramaturgiától.” (90.)

„Az utódomat is úgy hívja, ahogy engem?!

Úgy bizony, maga hallotta, amikor a minap újra az udvarban járt.

Úgy nevezik az új intézőt is, hogy Henrik. Szép név, állt fel Magda. De hiszen Henrik volt intéző elődjét is Henriknek nevezte a gróf úr, nem igaz?” (110.)

A szövegben az ideális állapotot az jelenti, ha a gróf minden szeszélyét haladéktalanul kielégítik, az ellenkezést vagy késlekedést pedig megbüntetik. Természetesen az elbírálás és a büntetés ugyanúgy önkényes módon csak és kizárólag a gróftól függ. Ezt az abszurd harmóniát bontja meg a gróf által a távoli Magyarországról hozatott sellő szökése, a grófi akarattal szemben tanúsított nyílt ellenállás. A gróf úr parancsára a környék minden lakója a titokzatos lényt keresi, holott a mű végéig korántsem válik bizonyossá, hogy az valóban létezik. Ezt ellensúlyozza a város főterén álló szökőkút, amely sellőt ábrázol, és amit a gróf haragjában lebonttat, hogy ezzel minden nyomát eltüntesse a tekintélyén esett foltnak. A történet előrehaladtával azok a szereplők, akiket mesterségük, családjuk a városhoz köt és nem illanhatnak csak úgy „sellőmódra” el, egyszer csak az udvarukon találják az éppen aktuális Henriket, aki vizitje során a gróf akaratát tolmácsolja. Nacht kovács esetében épp azt, hogy őrá került a sor a gróf úr seggének nyelvvel illetésében. Ellenkezés, érvelés mit sem számít. Amikor a kovács furfangosan saját levágott nyelvét küldeti el Henrikkel a gróf számára, akad bőven jelentkező a nemes feladatra. A hatalom énközpontú, kiszámíthatatlan mozgása senkit sem kerülhet el. Van, aki önként, van aki kényszerből cselekszik, de mind elveszítenek valamit a végén.

„Való igaz, a gróf úr altestével való ilyetén találkozást sokan emberi szolgalelkűségnek értékelik, magyarázta. Ám a világot össze kell tartani. A rendszert működtetni kell. Egy közösség soha nem működik kompromisszumok, belátások, előnyre is fordítható egyezségek hiányában.” (53.)

Érdekes jelenség az állandó kőzápor a műben, melyben a sellőt kutatva az olvasót magát is mellbe vágja egy-egy történés vagy egy kődarab. Hiszen kövek szállnak szüntelenül, a kereslet-kínálat alapelvét követve. Az arctalan tömeg összetételében és céljaiban is szüntelen változást mutat, hiszen a nemrég még másokat megdobáltató Henrik intéző is áldozattá válik, Jakab pedig kénytelen saját apjára lesújtani.

A szerteágazó élettörténetek egy ponton összeérve szinte kivétel nélkül a várost a háttérből uraló grófhoz vezetnek. Ő maga ritkán jelenik meg a regény lapjain hús-vér formában, arcát, nevét nem tudjuk meg. A félelem révén mégis minduntalan felbukkan a többi szereplő döntéseit, gondolatait, érzelmeit befolyásolva. Kiemelt szerepet kap a regényben az arc, vagy néhol annak hiánya a szöveg aktív szereplőin keresztül, akiknek az arctalan hatalommal szembeni ellenállási kísérleteit nyomon követhetjük. Ezek a kísérletek kivétel nélkül csonkításon, lelki terroron és számtalan abszurditáson keresztül megtört belenyugvásba torkollnak.

„Tudják a maiak, hogy nem az ütés fáj igazán, hanem ami utána van? Lesz. Az a legnagyobb fájdalom. A fájdalom is szó. Lepke.” (121.)

A szöveg különleges érzékletességgel képes megjeleníteni bizonyos történéseket, néhol a textus különös testérzettel, testiséggel bír. Ezt leginkább az utóbbi idézetben lehet tetten érni. Szó, művészet és test egybeolvad a szenvedésben, hiszen ahogy a testrészeket eltávolítják, úgy erednek meg a nyelvek. A szóbeliség érdekes jelensége a szereplők beszédét kísérő dőlt betűs részek, amelyek jelentős részben durva, trágár és őszinte lenyomatai a szereplők érzéseinek. Ezek akár élőbeszédként is értelmezhetők, ami levegőváltozást jelent a cirádás barokk körmondatok indái között.

„Pofán lesz verve Jakab, szét lesz verve a kibaszott, okoskodó, folyton kérdező feje, bólintott Henrik úr, és hozzátette, gondolkodjon el a fiú azon, hogy lenne lehetősége a kövek dobálására. Dobálhatnál te is, bazmeg.” (79.)

Darvasi kórboncnoki technikával metszi le a névtelen kisvárost átszövő, itt-ott összebogozódó, elillanó erőviszonyokról a bőrt és betekintést kínál az alatta megbúvó, még gőzölgő kispolgári és úri életek húsába. Ami azonban érdekessé teszi a szöveget az, hogy nemcsak a szerző kezében láthatunk szikét, hanem időnként átengedi az irányítást az olvasó, vagy akár a szereplők kezébe is, hogy ezáltal önmaguk nyissanak új sebeket saját testükön, lelkükön. Ezzel túlszárnyalja még Jeremiás Mozartot, a regény hírhedt tortúramesterét is, aki szabadidejében a művészetek hódolójaként verseket költ, miután a gróf úr parancsára a szereplők java részét megnyomorította. A hivatás és hobbi közötti groteszk kapcsolatra utal neve is, mely az osztrák zeneszerzőt juttatja eszünkbe.

„Poéta vagyok én is, Rozika.

Nahát, hogyhogy?!

Írok verset fáradt, reménytelen éjszakákon.

De hát minek, meg miért és hová?

Magamnak írok, Rozika.

Az emberi testre írok leginkább, lobogó gyertyafénynél! De az az igazság, néha kék lapocskákat is használok. Megmutassam, hogy kell lepkét hajtogatni?” (121.)

Ilyen szövegvilágba vezeti Darvasi László az olvasót, hogy szikével a kézben szélnek eressze. Szabadulásra lehetőség nem kívánkozik, a ciklikusan ismétlődő rémálom végén a saját sorsunk abszurditásán való keserű nevetés marad az egyetlen kiút.

Székely Tas vagyok, 1998-ban születtem Kolozsváron. Jelenleg Tübingenben mesterizem Kultúra- és Irodalomelmélet szakon és emellett szakácskodom.