Áprilisi tárca:

A helyszín egy lelakott ház az utca végén. Ahogy végigsétáltok a földúton és közelebb értek, látjátok, hogy önerőből lett felhúzva, különböző fémlapokból, műanyag-darabokból és kartonpapírból van összetákolva. A házban se villany, se víz, se gáz.

Lénárt Flóra

Csinovnaja

Megint a telefon. Tizenegy körül szokott a legtöbbet csörögni. Kezdem a megszólítással, ami mindig ugyanúgy van, hogy „Tessék, Polgármesteri Hivatal”. Az építkezésnek a vezetője az, már évek óta itt dolgoznak a falu határában, bővítik az újtelepi részt.

Szia Laci, mondjad! Azt kérdezi, nem tudom-e, miért van a földút végén, ahol mindjárt befejezik a házakat, egy kalyiba. Tessék? – kérdezek vissza. Életemben nem hallottam még ezt a szót, hogy kalyiba. Hogy hát nehéz elmagyarázni. Mert ő sem tudja pontosan. Összetákolt valami, se tető, se alapzat, mintha a kertből összeszedték volna, amit találtak, és felépítettek belőle egy… egy izét, micsodát is, kalyibát, szóval biztos nincs rajta engedély. Gáz, villany, biztos nincs beszerelve. Szerinte a munkások budiját használják. Ki kéne jöjjek, helyszínelni kéne, jegyzőkönyvet felvenni.

Mondom, ahhoz nekem előbb be kell kérnem a papírokat, építési engedélyt, műszaki rajzot meg minden kutyafülét. Ha a tulajdonos bejön velük a hivatalba. Addig én nem tudok mit csinálni, hiába mondja nekem. Ha a tulajdonos bejön, és ír egy kérvényt, utána lehet menni helyszínelni.

Végül meggyőz, hogy ő úgy látja, ez egy önerőből felhúzott ház. Nincs rajta építési engedély, hát hogy lenne egy kalyibán, és közterületen van. Sérti a lakossági érdekeket. Legalább gyere ki mint magánember, mert kíváncsi vagyok a véleményedre. Nem kell hivatalosan helyszínelni, csak gyere ki, és meglátod, miről beszélek.

Ebédszünet előtt fogom a táskámat, indulok el. Az út fél óra lenne gyalog, én már nem vagyok fiatal. Megkérem a kolléganőmet, vigyen el és várjon meg. A kocsiban mégis elmondom neki ezt a kalyibát. Hogy Laci az én véleményemet akarja, de igazándiból azt sem tudom, mire számítsak, lehet el fogok bizonytalanodni a helyzettől. Ő meg olyan határozott, nem akarom, hogy erőszakoskodjon, aztán valami hülyeséget csináljunk.

Ketten jöttetek? Ne aggódjatok, nem húzom sokáig, visszaértek ebédszünetre. Laci tökéletes fogsorával mosolyog ránk, jól áll neki a barnulás, nem olyan sápadt így. Nemrég jöhetett haza valami meleg helyről, mióta kinevezték vezetővé, sokat utazik. Ősz haja felnyírva neki, kék széldzseki van rajta meg tornacipő. Teljesen megfiatalította a sok pénz. Teli van energiával, dirigál a munkásoknak, nekünk is mutatja, merre kell menni, itt van nem messze, a földút végén. A bekötőút jobb oldalából kezdődik a földút a házakkal, hallom a kalapálást meg a munkások kiabálását. Felegyenesednek, amikor meglátnak minket. Egyiknek a cigi majdnem kiesik a szájából, amikor meglátja a kolléganőmet. Hát persze, mit is csinálhat, ha elsétál mellette egy harmincas, gyönyörű nő, aki rá se néz. Csak még jobban bámulja. Aztán meglátjuk a kalyibát. Egy ház, de teljesen lelakva. Vagy nem is lelakva, hanem tényleg, ahogy a Laci mondta. Fémlapokból, kartonpapírokból meg műanyagból csinálták a falakat, se teteje, se alja. Az egész még egy spárgával van átkötve, aztán jó napot kívánok. Laci megáll tőle egy kicsit messzebb. Talán a csengőt keresi, vagy a kerítést, amire a postaládát szokták rakni, hátha kint van rajta egy név. Megnézted, hogy kik laknak benne egyáltalán? – kérdezem tőle. Nem, minek nézze. Tudja úgyis. Na igen. Közelébe sem jött ennek a háznak a Laci. És azt sem tudja, hogy itt a faluban nincsenek cigányok. Legalábbis nem ilyen körülmények között élnek. Ez, ami itt van, arra sem alkalmas, hogy a dolgát végezze benne az ember.

A munkások hangosak kezdenek lenni. Jön valaki, kiabálnak mindenfélét. Ilyeneket hallok, hogy te csóri, jól beihattál a kocsmában, járni is alig tudsz! Gondolom nem a drogériából jössz, vagy mi ez az új parfüm? Az meg rájuk se néz. Dülöngélve jön felénk, valahova a távolba mered, nem az utat figyeli. Gúnyolják, valaki feléje dob egy kavicsot, hogy húzzál már innét, hát hánynom kell a szagodtól! Laci rögtön tudja, mit kell ilyenkor tenni. Fenyegeti őket, hogy nem kell jönni dolgozni holnaptól, ha nem bírnak magukkal. Az meg ideér hozzánk, Laci eltér az útjából, arcára húzza a dzsekijét. Én nem akarom szám elé tartani a sálam, pedig majdnem... rókázom. A ruhája teljesen össze van sz… na, nem is mondok többet, mert a gondolatától rosszul vagyok. Csendben figyelem, ahogy a ház elé ér, próbál kapaszkodni az egyik fémlapba, rángatja összevissza, de hót részeg, persze, hogy nem tudja tartani magát. Iszonyatos káromkodásba kezd, hát Isten óvja az ilyet, szegény ember. Mi meg csak itt állunk, egyikünk se mer közelebb menni. Én nem azért, mert elviselhetetlen szaga. Engem nem zavar, ha büdös vagy szegény egy ember. Hanem mert ki tudja, mit hoz ki belőle az ital. Lehet agresszív lesz tőle, de minket nem bánt, csak káromkodik, mikor felkel a földről. Valamit mond nekünk, én nem értem. Maga elé motyog, néha ránk néz, aztán újra mond valamit. Járkál fel-alá a ház előtt, már nem dülöngél annyira. Aztán hirtelen a semmiből, felordít, csapkodni kezdi a fémlapot, rángatja összevissza. Gondolom, be akar jutni a házába, de nincs magánál, teljesen kikészítette a pia. Egyre hangosabban káromkodik, és veri az ajtót, a munkások már abbahagyták az építkezést, itt bámulják, mi van, velünk együtt. Ezek vagy a Laci... egyszer se telefonáltak a hivatalba, hogy itt lakik egy hajléktalan, aki segítségre szorul, pedig Laci idejárt a földmérőkkel, aztán már hónapok óta itt dolgoznak. Hát a gyomrom felfordul ezektől!

Kolléganőm teljesen tanácstalan, mondom neki, hívja fel a háziorvost. A munkások úgy elkezdenek erre röhögni! Háziorvost? Ehhez? Ide nem háziorvos kéne, szívem, hanem terapeuta, mondja az egyik. De azt egy Fütyülősből nem lehet kifizetni.

Ide figyelj, fordulok oda a Lacihoz. Ez az ember, nem akarok csúnyát mondani, de látod, mi van vele. Miért nem szóltatok?

Megvonja a vállát. Ti vagytok itt a csinovnyikok, ti tudjátok, mi a teendő ilyenkor. Vagy várjál, ha nők vagytok, akkor nem lehettek csinovnyikok. Akkor ti csinovnaják vagytok... így tanultuk oroszórán. „A” az nő, az „i” meg a férfi. Nem? Nem így volt?

Milyen hülyeségeket beszélsz Laci, te jó Isten! Kolléganőm sem nevet, más generáció, nem is érti a viccet. Szól az egyik srácnak, hogy hívja a mentőket. El kéne kérni a személyijét, mondom neki, mert a telefonba meg kell mondani, hány éves lehet a beteg. Talán Lacival egyidős, de lehet a fiammal egykorú. Ki tudja, a pia öregít. Már látom előre, mekkora botrány lesz ebből, az egész falu rólunk fog beszélni a Facebookon. Mert ha úgy tudják, ahogy eredetileg volt, hogy a Laci hivatalon kívül, magánemberként kérte ki a véleményünket, akkor miért látunk el köztisztviselői feladatot. Önkormányzati felelősség lenne rendezni a hajléktalanokat, azonfelül azoknak, akiknek ügyintézői hatáskörük van, de azok mi vagyunk, ugye. Civilben persze nem! Ha viszont azt mondjuk, helyszínelni voltunk, és mint szociális ügyintézők végeztük a dolgunkat, nem lesz hihető, mert jegyzőkönyvet sem vettünk fel. Azt mindig a jegyző írja alá. Vagy csinálunk egyet, de utólag.

Mire kiérnek a mentők, már az iskolából is jönnek át a gyerekek, az is itt van, az út másik oldalán. A tanárok rohannak utánuk, kiabálnak. Nézik a bácsit. Ellenáll, nem akar beülni a mentőautóba, pedig a mentőslány, ő még fiatal, normálisan beszél vele. Az idősebbek mind férfiak. Durván beszélnek hozzá, az egyik üvölteni is kezd. Jön az alkohollal meg a gyengeséggel, hogy nem képes kijönni a szarból. Másoktól veszi el a kórházi ágyat ahelyett, hogy már régen elvonóra ment volna. Rá kell szólnom. Így nem beszélhet vele, ez embertelen, a mentősöknek, ahogy nekünk, hivatali dolgozóknak is ez a dolgunk, nem? Szolgálni a közt, segíteni a rászorulókon. Miért, maga kicsoda? – kérdezi az a fehérruhás. Mondom, én meg a kolléganőm vagyunk a szociális ügyintézők itt a faluban. Jöttünk helyszínelni, mert közterületen van a ház. Mindjárt megérkezik a jegyző is. Na végre, elhallgat. A jegyző nevétől mindenki elhallgat. A bácsit csak sikerül végre betenni a hátsó részbe, egy ideig még állnak itt és villogtatják a kék fényt. Odajön hozzám a mentőslány, és a kezembe ad egy személyit. Megnézem, kié. Hát én akkor majdnem infarktust kapok. Ez az osztálytársamnak, szegénynek a fia. Isten nyugosztalja, mert már nem él, rég meghalt. Született három gyereke, ebből az egyik akkor ő, aki el is kanászodott. Igazándiból ismertem valamennyire a sorsát, de a részleteket nem annyira. Csak az történt, ami mindenkivel, hogy jött a válság. Munkanélküli lett, idegileg rossz állapotba került, és nem ment, amikor neki kellett volna tenni valamit. Nem tudott mást, csak ezt, a piához nyúlni.

Istenem, ha látsz, bocsáss meg a hazugságért! Bocsáss meg, amiért azt mondtam a mentősöknek meg a jegyzőnek is később, hogy helyszínelni jöttünk! Hát mit csináljon az ember, ha köztisztviselő? Soha nem ér véget a munkaideje, olyan, mint az orvos. De ezek nem értik. Csak kötözködni tudnak velünk. Toporzékolni hagyaték ügyben, ölni egymást a szomszéddal, betelefonálni mindenfélével, ami nem is ránk tartozik, ahogy ez sem. Ezeket tudják. Mi meg nem tehetünk mást, csak elviselni, mert erre esküdtünk.

Csorvási Noémi

Örökség

Ahogy háton fekve a lyukas tetőt bámulom, arra gondolok, hogy ha a szüleim önzetlenek lettek volna, a Föld jobb hely lenne nélkülem. Mégis inkább rámkényszerítették a szégyent, megtestesítették bennem a nyomort, ami azelőtt bennük volt – mind nekem adták, mert ilyen egy szülő. S mikor bennük újra felgyűlt a fájdalom, az éhség és keserűség, még több gyermeket szültek, hogy enyhítsenek saját testükön. Önzőség porból mocskot szülni, legjobb otthagyni, ahol van, a bútorok alatt és fölött, nem felkavarni, hozzá sem érni.

A pórnépség ellensége a magány. A hideg ellen ott vannak egymásnak, a sötétben ott van a hangjuk, víz helyett ott van a nyáluk, ez nem szabadott volna megtörténjen. Anyám itt van az ujjam hegyén, a hajamban és talpamon. Talán ha elég sokáig fekszem itt, teljesen betakar. Az öcsémet és a húgaimat mind elvitték, megmosdatták és cipőt húztak lábukra, de a vizes testet még jobban ellepi a por, beleragad a kitágult pólusokba megtelepszik és családot alapít, míg generációk simulnak egymásra a karon, a bőr alatt és a szőrszálakon. Apám nem azért tákolt magának otthont és itta magát a folyó fenekére, mert nem tudott számolni, dolgozni vagy üzletelni. Apám hibája a por volt a bőre alatt. A habfehér, illatos népek allergiásak erre, azt mondják, a megbízhatatlanság jele.

Figyelmeztetni kéne a testvéreimet is, mielőtt elkábítja őket a szappan illata. A mi nyomorunk csak akkor szűnik meg, amikor átadjuk magunk az időnek. Kár, hogy annyi rossz szokásunk van, a törekvés és bizakodás mind lassítják a folyamatot. Az értelem keresése időpazarlás, azé az időé, amit elmúlással kellene tölteni. Ha elég sokáig fekszem most így, anya idővel betakar, türelemre és hosszú álomra csitít, míg minden csepp keserűség és fájdalom el nem porlad velem, itt hagyva ezt a házat árván, amíg le nem rombolják. Szinte látom magam előtt, ahogy porfelhőként szállok fel a levegőbe, majd lassan visszahullok a ház volt helyére, ahol markológépek temetnek el az örök feledésbe.

Király Csenge Katica

A szegénység

Szóval tizenhárom éves vagyok, és írnom kell egy fogalmazást a szegénységről. Szegénynek lenni szar. Ramaty. Amikor ovis voltam, volt egy szerelmem, aki szegény volt. Mihálynak hívták és ette a salakot. Én is megkóstoltam. Irtó rossz íze volt. Utólag tudtam meg, hogy Sisi nagyon szegény. Nem volt normális házuk, csak egy panelon éltek. Most már gazdag szerelmem van. Milánnak hívják, és az apjának van két sportkocsija. Vasárnap golfozni járnak, de Milán nagyon unja. Nem beszél senkivel sokat, mert visszahúzódó.

De nem csak én vagyok szerelmes belé, mert sok barátja van. Állítólag azt mondta egy cés lánynak a mosdóban, hogy vetkőzzön le. Azóta mindig nézem a cés lányokat, amikor sorban állnak ebédnél, hogy vajon melyik a levetkőzős lány. A barátnőim oldalba is böködnek ilyenkor, hogy minek bambulok olyan sokat. Amit viszont nem szeretek a szegénységben, ha valaki hajléktalan. Eszterrel és Kírával megbeszéltük, hogy építünk majd egy otthont az összesnek a városban, olyan lesz, mint egy hotel, minden szoba egy külön ország stílusában lesz berendezve, és mi fogjuk kifesteni a falakat. Majd jöhetnek oda rendes turisták is, csak a befolyt pénzt a rászorulóknak adjuk. Kíra azóta kihátrált, hogy neki nem lesz ennyi pénze. Lúzer. Még csak nem is szerelmes senkibe.

Anya szerint azért nem minden hajléktalan jó fej. Ha rájuk mosolygok, nem mindig mosolyognak vissza. Lehet, hogy csak a pénznek mosolyognak, amit kapni fognak, így fogalmazott. Kéne ilyen hajléktalansági igazolvány, hogy valaki kedves-e. Múltkor láttam egy képet az egyik szövegértés feladatban Indiából vagy Brazíliából. Ott szemétből csinálnak házat az emberek, meg eldobott vackokból. Még másodikban volt nálunk is egy hasonló verseny, makettverseny. De a gazdag gyerekek nyerték, mert beszereztek miniatűr figurákat, ágyakat, még pici felragasztható festményeket is. Nem haragudtam rájuk a vízfestékes gyógyszeresdobozommal, mert olyan szép volt. De most nem lenne időm ekkora nagy projektre, mert az iskolára kell koncentrálnom. Mert ha nem tanulok jól a felvételire, akkor mehetek Borsodba a gyárba. Kurva rossz jövővízió.

Na mindegy, ezt már úgysem fogom beadni fogalmazásnak. A tanárnő már úgyis a „kurva rossz”-nál fennakadna, és a jellemző hibák között elemezné, hogy káromkodásokat nem szabad a szövegbe rakni, mert valaki beleírta, hogy kurva rossz. Az ilyen szövegeket mindig félrerakom, mert nem merem kidobni. Aztán ha összegyűlt elég szöveg, berakom őket a korábbi füzeteimbe a szekrény hátsó fachjába. Apropó szegénység, én sosem szeretnék olyan gazdag lenni, mint a gazdag barátnőim. Undorító lehet, amikor valakinek annyi cucca van. Mindennap más csat. Eper télen uzsonnára. Slime-os mobiltelótok. Aki ilyen sokat készül a felvételire, annak vétek lenne meggazdagodnia.

Szabó Benedek

Szélkakasos ház

Sokan, sokféleképpen lehetünk szegények. Gondolhatjuk úgy, hogy ezt már első pillantásra is biztosan meg tudjuk állapítani valakiről. Mintha csak egy házat szemlélnénk. Vessünk is egy pillantást, mondjuk arra a házra, ott! A falu szélén, a nádas mellett. A legutolsó ház. Igen, a kerítés nélküli, azt hiszem, egyre gondolunk. Sűrű füstöt ereget, errefelé mindent eltüzelnek, amit lehet. Menjünk közelebb, ilyen távolról lehetetlen lenne egy alapos vizsgálat. Szemrevételezzük tehát. Azt a szélkakast először, ott felül! Látott már szebb napokat, meg a feje is letört. Biztos úgy szedte össze valahonnan. Meg minek szélkakas egy viskóra? Ez is csak bádogtető, elég szedett-vedett. Hiányos is, de a hiányok ki lettek pótolva szatyrokkal és ponyvákkal. Valóban, nem túl decens. Az ablakok közül csak ez az egy van beüvegezve, a többi csak kartonnal lett eltakarva, ez is itt. Meg rongyokkal, ez a hőszigetelés miatt lehet. Ott lóg egy zsalu. Sok hasznát én sem látom, megmaradhatott valahogy. A fallal bizonytalan vagyok, azt hittem vályog, de mintha fémlemezek lennének a meszelés alatt, ha jól látom. Nyilván ez is szigetelésre szolgálhat. Meg támaszt is, de nézd, ott már alá is mosta a patak, a nádas is be fogja szőni hamarosan. Jól mondod, valóban siralmas. De nem, nem szeretnék bemenni, meg biztosan vannak is otthon, láthattad te is a füstöt… De legyen. Akkor kopogtass.

Ajtót nyitnak. Egy bácsi az, akin három kabát van. A hőszigetelés miatt, gondolom. Hideg van, mondja, jöjjünk be, és útbaigazítást ad rögtön, csak hadd üljön le. Botját letámasztja. Sokan kérhetnek itt útbaigazítást? Egyáltalán jár erre bárki, aki bármit is keresne itt? Egy árva emberrel nem találkoztunk, amióta eljöttünk. Tudja kérem, csak nem láttunk még ilyen házat, és kíváncsiságból, de zavarni azt nem… Ez igazán kedves! Igen, láttuk a szélkakast, valóban nagyon szép, rögtön megakadt rajta a szemünk. Milyen kedves ez a barátja, hogy magának ajándékozta, igazán nagyvonalú tőle. Igen, rögtön észrevettük, micsoda szélkakas ez! Nem, azt nem láttuk, de most, hogy mondja, már mintha rémlene valami. Míves faragás valóban, ilyen zsalugátert máshol még nem, nagyon ügyes kezű lehet a testvére, ilyen ügyes cikornyát kevesen tudnak. Hát hogy ajándékba, bizonyára nagyon nagylelkű ember lehet. Nem könnyű itt az élet, világos, sehol se jobb, tetszik tudni. Szomorú, igen, ha tavasszal megárad egy kicsit, akkor még inkább nagy lesz a baj, de amit mond… ez valóban szerencse. Ha nem segített volna önnek megtámasztani, ki tudja, mi lenne az egésszel. Ideig-óráig biztosan, ki látja ezt előre. És hogy a meszelésben is segédkezett, kiváló ember és nagyon áldozatkész, ritka az ilyen ember. Pláne manapság, igen. Kedves, de igazán nem érünk most rá, meg nem is szeretnénk zavarni sem, meg a bácsit sem feltartani... Már késő is van, igazán indulnunk kell, de köszönjük. Viszont kívánunk, köszönjük!

Valóban furcsa volt ez a bácsika, de hát mégsem volt rosszindulatú. Kedves volt tőle. Meg egyébként is a házat akartuk megismerni, még szerencsés is, hogy otthon volt. Aztán azt hiszi, hogy be akarunk törni hozzá, ha benyitunk… Ha nem füstölnek odabenn, azt hittem volna, hogy lakatlan. Más öregek is ugyanilyen bőbeszédűek, nincs ezzel mit tenni. Szerencsés. Viszont az mégis hogyan lehet, hogy ennyi mindent kapott az öreg? Mert ezek a rokonok meg barátok olyan nagyon gazdagok lennének, ne viccelj. Biztos ezek az ismerősei is mind ilyen szegény emberek, tudod, hogy megy ez. Gondolom, hogy szívességből. De akkor hogyan ajándékozhattak mind ennyi mindent? Tényleg csak kacatok, de akkor is. Kicsit irigykedem. De láttad, hogy nézett ki? Ilyen ócska szélkakast én még tényleg soha…

László István

A ház, amit

Beverte az utolsó szöget, és hanyatt vágódott. Koppant a kalapács, a falból kiálló fémhulladékba ütközött. Széttárta a kezeit, a lábait kinyújtotta, hempergett a hátán, vakarta az izzadságtól kipállott tarkóját, összevissza kapálózott, aztán egyre inkább szabályos ritmusba rendeződtek tagjai, és porangyalt rajzolt a homokos földbe, egyre vadabbul mozogtak a karjai meg a lábai, úgy tűnt, mintha a föld alá szeretné ásni magát, épphogy nem gyulladt fel a homok a súrlódástól.

Fáradt volt és elégedett. Élvezkedve hörgött, nevetett, visszaemlékezett az elmúlt hónapjára, ahogy szenvedélyesen, éhséget és szomjúságot nem ismerve összegyűjtötte a szeméttelepekről a különböző műanyagdarabokat, fémlapokat, papírfecniket, széttépett könyvgerinceket, elhasznált gyermekjátékokat, búgócsigákat, éneklő körhintákat, boldog családok boldog fotóalbumait, újszülöttek kinőtt cipőcskéit, lelkesen intézkedő menyasszonyok sáros fátylait, ájtatos apácák aranykeresztjeit, illatos rózsafüzéreit, halott szerzetesek néma csuháit, elégedetlen habzsolók összepréselt palackgarmadáit, gyorséttermi csomagolópapírjait, szívószálait, vegyszeres edényeket, gyilkos pisztolyok ravaszait, nedves lőport, kitömött kuvikot, talicskájára pakolta az összeset. Ennyi volt a vagyona, ez a talicska meg a kalapács, ezzel utazott a Fekete-tengertől a Csendes-óceánig, most pedig elhatározta, hogy megépíti, hogy többet nem változtat helyet, hanem a saját fészkében leli majd meg.

Nem tudott megmozdulni, csak feküdt, arccal a tetőnek, amit két kezével tákolt össze egy lerombolt színpad darabjaiból. Észrevett egy apró rést, amin beszűrődött a nappali fény a sötét szobába, nem, ez nem lehet igaz, pedig rengetegszer átnézte, minden rést betömött, teljesen zárt szerkezetet alkotott, az a rés mégis ott röhögött rajta. Felpattant a földről, fel kellett pattannia, felsuhant a tetőre, kalapácsot vitt magával és egy fel nem használt bőrdarabot, kiöregedett kurva csizmájából valót, gondosan rászegezte a résre. El kell takarni, teljesen zárt rendszert kell alkotni, ütötte, ütötte, finoman, nehogy összedőljön az épület. Leszaladt a létrán, lefeküdt a földre, bámulta a tetőt, most már négy rés ontotta magából a külvilág sugarát, nem, ez nem lehetséges, ismét felmászott, vitt magával négy bőrdarabot, hosszúszárú csizmát hordott az a kurva, valami holland eszkortnő lehetett. Finoman beverte a szegeket, figyelmesen eltakarta a réseket, visszament a viskójába, lefeküdt a földre, fürkészte a tetőt, nyolc rés keletkezett azóta, egyre világosabb lett a szoba, látszódtak a falba gyúrt játékbabák testrészei, be kell fejezni a házat, nem lehet réseket hagyni, az hanyagság lenne, az kibírhatatlan lenne, nem szűrődhet be a külső fény, teljesen hermetikus rendszert kell alkotni. Felsurrant, még több bőr, még több szög, még több rés, egyre világosabb beltér, nem, nem, be kell tömni, újra kell építeni, fel kell számolni, aztán rések nélkül újraalkotni, neki maradnia kell, fedél alatt, nincs ideje még két hónapnyi kínkeserves építésre, inkább betömi az összes rést, legalábbis törekszik rá, ameddig tart a holland kurva bőrcsizmája és a szeméttelepről szerzett szegkészlet, nem lehet betömni őket, öngeneráló résképződés, érthetetlen, megmagyarázhatatlan, éhes lett.

Morgott a gyomra, és mardosta a sav, már csak egyetlen mászásra volt ereje, utána ennie kell valamit sürgősen, rengeteg lyuk keletkezett, lehetetlen betömni mindet. Csorgott a nyála az éhségtől, a tető egyik szegletében meglátott egy pizzáspapírt, lenyalta a penészt róla, még jobban csorogott tőle a nyála, több kell, még több, kitépett egy darabot a tetőből, rágás nélkül lenyelte, nagyot korgott a gyomra, most már lesz mit emésszen, de ez sem elég, nem lehet betömni a réseket, meg kell zabálni a házat, évek óta nem evett, belefér minden a hasába, egy idő után mindkét kezével tömte a száját, a lábával is rombolni kezdett, seperc alatt felfalta a viskó tetejét, lemászott, a létra összetört alatta, akkorára hízott, berontott a szobába, a bádogajtó kitört hatalmas testétől, lefeküdt a földre, nézte, hogy mekkorára duzzadt az az egyetlen kis rés, amit be kellett volna tömnie, anélkül fölösleges abbahagyni a munkálatokat, de hát hogyan tömte volna be, amikor a gyomra azt mondta, hogy állj, hogy fel kell falni mindent, hogy ez így igazságtalan, hogy hordjon inkább más össze szemetekből házat, hogy azt a rést be kell tömni, de nem lehet. A falak ízletesebbek, mert azokban többféle szemét van, gyerünk, nincs lazsálás, mindent meg kell rágni, örülj, hogy ilyen fenséges fogásokban van részed, állj csak fel, ne feküdj ott hálátlanul, ő pedig gépiesen engedelmeskedett, de közben folyton ott villogott az agyának leghátsó szobájában, hogy azt a rést be kell tömni, elengedhetetlenül. Aztán egyre kevésbé zavarta, a rengeteg étel elálmosította, de még ki kell tartani, a legjobb falatot a végére hagyta, a kalapácsot és a talicskát, sovány kis tulajdonát, amit nem szemétlerakókból és szemétégetőkből szerzett, a kalapácsot még csak-csak lenyelte, de a talicskával baj volt, mert ez nem talicska volt, nem egy kerékkel ellátott hordóeszköz, hanem az a jármű, amivel bejárta a Földet, nemcsak a talicskát kellett lenyelje tehát, hanem az összes magányos utat, az összes önfeledt utazást is, amit ezzel a szerencsétlen egykerekűvel tett meg, amerikai jazz-zenéket, európai aszfaltokat, ausztrál moteleket, ázsiai hegyeket és monszunokat, afrikai homokdűnéket, amik mind ott éltek, belekarcolva abba az elnyűtt teknőbe, amibe csak ő fért bele meg az apjától örökölt kalapács, nem, ezt már nem tudta fölzabálni, kiokádta a széttrancsírozott viskót, amit már emészteni kezdett a gyomra, belefeküdt a talicskába, és nem vett többé levegőt.

Szerzőink

Lénárt Flóra: Az identitásom az, hogy Budapesti vagyok. Az is, hogy 2000-ben születtem, a 20. és 21. században egyszerre. Az is, hogy két csillagjegyem van. És az is, hogy ugyanúgy hiszek a tudományban, mint a művészetekben. Persze folyamatosan gondolkodom, melyik századhoz tartozik 2000, a csillagjegyem oroszlán vagy szűz, és vonz a művészet, mert ezek a határok feloldódnak benne.

Király Csenge Katica: Csenge Budapesten született, 2001.-ben. Sokáig tartott attól, hogy a buszajtó két részbe vágja majd, mint a János Vitéz a Jancsó-filmben a törököket. Később az Osztrák Iskolába járt, aztán a Deák-Téri Evangélikus Gimnáziumban tengette diákéveit. A sárvári írótáborban tavaly dicséretet kapott, eddig a Kulteren, az ÚjNautiluson, a félonlineon és a műúton jelentek meg versei. Az ELTE szabadbölcsészet szakán elsőéves. Cseresznye volt a jele.

Szabó Benedek: Szabó Benedek vagyok, első generációs erzsébetvárosi, most éppen egyetemista. Leginkább a mélységeket és a magasságokat keresem, és ha megtalálom, akkor ezt próbálom továbbadni fotóimon és írásaimon keresztül.

Csorvási Noémi: Csorvási Noémi energikus, produktív, magabiztos. Kivéve amikor nem. Van két szép szeme és egy nyuszija. Néha ír, néha színészkedik és néha csak fekszik az ágyában napokig. Keresi a nagybetűs Kiengyensúlyozottságot. Ha valaki megtalálta, értesítse!

László István vagyok, 2001-ben születtem Nagykárolyban. Jelenleg az ELTE BTK magyar szakos hallgatója vagyok, minorom pedig az olasz lesz. Gyűlölöm és szeretem az irodalmat. Tulajdonképpen azért foglalkozom vele, mert mérhetetlenül kíváncsi vagyok, van-e egyáltalán értelme, ha igen, micsoda, ha nem, miért nem. Prózát és drámát írok leginkább. 2020 májusában megnyertem a Magyarság Háza meghívásos drámapályázatát Lépjen, kérem! című egyfelvonásosommal—egyelőre ezzel az egy dologgal tudok flexelni. Prózáimat még nem publikálták folyóiratok, a Nincs teszi meg ezt először, amiért hatalmas hálát érzek.