A Kánon-mustra, a Nincs online folyóirat Tanulmány rovatának sorozata, melynek szerzői magyar oktatásban, valamint az irodalmi kánonban kimagasló pozíciót elfoglaló, klasszikussá, az alapműveltség mérföldköveivé vált műveket elemeznek. A sorozat célja ezeknek az alkotásoknak a kimozdítása a „becsontosodott” pozíciójukból: a közoktatás által belénk kódolt útvonalak átértékelésével újabb és újabb megvilágítások, perspektívák nyílhatnak meg, újragondolva és ismét élővé téve a mindenkori tájékozódási pontként felhasználható szépirodalmi szövegeket.

Keszy-Harmath Luca Juhász Gyula: Anna örökjéről

Milyen borzasztóan nehéz maradandót alkotni! Valami olyasmit, amely kiállja az idő próbáját és nem halványul el, nem veszít a jelentőségéből. Magyarként számos kiváló költővel büszkélkedhetünk, akiknek sikerült olyan költeményeket alkotni, amelyeket minden kor embere a magáénak tud érezni. A költészet terápiásan képes hatni. Az emberben sokszor dúlnak az érzelmek: a fájdalom, az öröm, a csalódottság, a gyász, a boldogság – és ilyenkor ott van a lehetőség, hogy levegyük a polcról egy költőzseninek a kötetét, és beleolvassunk. A világ nagyon gyorsan változik, mégis ha a kezünkbe fogunk akár egy majdhogynem száz évvel ezelőtt íródott kötetet, biztosan megtaláljuk benne azt, amely hozzánk szól, amely csodálatos képekbe foglalja azt, amit mi magunk nem tudunk megfogalmazni. Ezek a versek épp olyan maradandók, akárcsak az emberi érzelmek. Fejlődhet a világ, de vannak örök dolgok. A szerelem éppen annyira tudta tüzelni, a magány éppen annyira tudta mardosni a múlt emberét, mint a jelenkorét. A szerelem olyan téma, amely mindig mozgatja az olvasókat – persze egy ilyen monumentális témáról egyedülállót írni a legnehezebb.

Juhász Gyula, mint oly sok remek költő és művész, nehéz életutat járt be. Egy író megfizeti az árát minden költeményének, mert a mennyei őszinteséget és kiválóságot csak a pokolban lehet kovácsolni. Középszerű ember, középszerű érzelmekkel soha nem lesz képes örök érvényűt alkotni. Rengeteg fájdalommal, vívódással és érzelemmel jár ez a hivatás. Juhász Gyula boldogtalanságra, depresszióra és hipochondriára hajlamos férfi volt, akinek az életét a vágyai és a környezete közötti ellentmondás jellemezte, mert a nagyvárosi életre vágyott, de a munka mindig vidékre kötötte. 1908-tól kezdődött életének legboldogabb időszaka, amikor Váradon a szellemi élet központjába került és megszervezte A Holnap című antológiát. Itt szeretett bele a gyönyörű, de számára elérhetetlen Sárvári Anna színésznőben. Mondhatni kegyetlen múzsát szánt a sors Juhász Gyulának. Anna jelképpé lényegülő alakja egész életét és költészetét végigkísérte. 1937-ben szorongásai elől menekülve sokadik próbálkozás után véget vetett az életének. Bár lelke elhagyta a Földet, öröksége megfogalmazhatatlan érték a magyar nemzet számára. Különös hangulatú versei a költőben dúló ellentétes filozófiák és érzelmek ötvözetei. Olyan ösztönösen írt, olyan mély formaérzéket tudhatott magáénak, amely kiemelte őt sok kortársa közül. Ősi tehetséggel érzett rá arra, hogy egy kompozíció milyen formát igényel a lezáráshoz. Zsenisége többek között abban rejlett, hogy egyedülálló módon ismerte fel a versek energiáit. Sok költeményének a varázsa éppen a nehezen leírható zeneiségből fakadt.[1]

Juhász Gyula Anna örök verse véleményem szerint az egyik leggyönyörűbb szerelmes vers. Folyamatosan újraolvasásra késztet, és minden egyes olvasattal feltár magából újabb és újabb dolgokat, amelyek aztán az olvasónak a lelkét és elméjét is megnyithatják. Egy beteljesületlen, de mindent átható szerelem az embert rögös úton rángatja keresztül. És ezen az úton nincs lehetőség rövidítésekre, mert meg kell élni minden állomást: a csalódottságot, a dühöt, a szomorúságot, és reménykedni kell, hogy erre azért van szükség, mert az út végén a megértés és az elfogadás várja a megtört, kirabolt szívet. Juhász Gyula ezeket az érzelmeket olyan finomsággal önti szavakba, amelyre csak igazán kiváló költők képesek. Az Anna örök logikailag 3 részre osztható: múltra, jelenre és jövőre. A kezdő állítás egy hazugság, miszerint a hiábavaló szerelem fájdalma az évek elmúlásával elcsitult már a lírai énben. Ezt a hazugságot már a megformáltság is leleplezi, ugyanis az, hogy a sorok vége nem esik egybe a gondolatok végével, árulkodik a fájdalomról és a hazugságról. A sorhajlítások cáfolják meg először a hazugságot.

A sorhajlításokkal szokatlan légzés jár, amely alátámasztja azt, hogy a költő hazudik, ugyanis hazugság közben másképp veszi az ember a levegőt, csak úgy, mint amikor fájdalmakkal küzd.

Ady Endre is használta a sorhajlítást, hogy a lélegzés megváltozásával fesse le a világháború miatti félelmeit az Őrizem a szemed című alkotásában, csakúgy, mint Babits a Balázsolás költeményében, ahol a sorhajlítások a gégerák miatti ziháló légzést hivatottak visszaadni. A vers első részében a lírai én nyilvánvalóan azt bizonygatja önmagának és az olvasónak is, hogy a szerelem hatása, melyet Anna iránt érzett, végképp elmúlt. Az el igekötő négyszeri ismétlésével (elmosódott, elfakult, elmaradtál, elsuhant) Anna képének elhalványodását, a történetük befejezettségét, a szerelem elmúlását akarja alátámasztani a költő. Ezután a középső rész ismétlései erősítik tovább a hazugságot, amely már annyira elviselhetetlenné válik, hogy az igazság kiszakad, feltörik a lírai énből, az ó, de mégis felkiáltással. Ez a kitörés elkerülhetetlen volt, még akkor is, ha a visszaemlékezés nosztalgikusan kezdődött, ilyen mértékű szerelemről nem lehetséges közömbösséggel írni. A számvetés fokozatosan válik imává, hogy majd egy Amennel beteljesüljön. Az és kötőszók pedig lassítják a tempót, hogy végül az utolsó sor hozza el a metamorfózist. A vers csúcspontja, amikor imádságos szavak vallanak arról, hogy az egykori rajongás sosem halt ki a lírai én szívéből, és egyre fokozódóbb szenvedéllyel támasztja ezt alá. A tagadás és a düh után elfogadásba fordul a fohász, ahol már nem is csak Annához szól a költő, hanem magához a szerelemhez is, amely teljesen megváltoztatta az életét.[2]

A dac mondatja a költővel, hogy Anna egy volt csak a sokból, hogy ő is visszavágjon, majd utána az ifjúság bolondság közhelymondatot átalakítás nélkül ágyazza be szövegbe, amelyhez társulhat az olvasó fejében egy legyintő kézmozdulat is. A vers jelentése így kibővül, és megjelenít egy belenyugvó, elfogadó magatartásformát, ahol az élet dolgait nem kell komolyan venni. Ez a rész szerteoszlatja a szomorú és egyben ünnepélyes hangulatot, hogy helyet készítsen a fájó ellentéttel az ódai magasságoknak.

Számomra azért olyan szép és azért olyan fájó ez a költemény, mert egyfelől végigvisz a lírai én szüntelen vívódásán, amellyel annyira könnyen azonosulhat az olvasó. Majd pedig minden hazug állítás és bántó szó után nem díszesen megkomponált mondatokkal írja le, hogy mit jelent számára Anna, hogy mit jelent számára a szerelem, hanem a legapróbb dolgokban véli felfedezni Őt. Ezek a felfedezések elől sehová nem menekülhet a szerelmes, hanem annyiszor ütközik beléjük, hogy végül elfogadja létezésüket. Talán ezért állhat olyan közel az olvasóhoz ez a vers, mert a való életben a kis dolgok számítanak, és ha valami már az apró dolgokat is átitatja, az visszafordíthatatlanul beírja magát a létezésbe.

A kép forrása: irodalmiradio.hu

[1] Irodalom III. Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Bojtár Endre, Horváth Iván, Szörényi László, Zemplényi Ferenc, Debrecen, 2006, Krónika Nova Kiadó Kft., felelős szerkesztő: Mész Lászlóné (268-269 és 274 o.)
[2] Alföldy Jenő, Valaczka András, Czecze Enikő. Irodalom 8., Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó, Budapest, 2013

Keszy-Harmath Luca vagyok, a Károli magyar szakán tanulok kreatív írást. Szeretek olvasni, írni mindig azt, úgy és arról, amibe éppen beleszeretek.

Szeretek fejlődni és motiválódni, magyarázni és hallgatni. Jelenleg minden lázba hoz, ami az irodalommal kapcsolatos. Nem szeretném egy fő érdeklődési körre korlátozni magam, mert élvezem azt a szabadságot, hogy bármiről és bárhogyan írhatok, bármivel foglalkozhatok, ami csak lángra lobbantja bennem a szikrát.