A Kánon-mustra, a Nincs online folyóirat Tanulmány rovatának sorozata, melynek szerzői magyar oktatásban, valamint az irodalmi kánonban kimagasló pozíciót elfoglaló, klasszikussá, az alapműveltség mérföldköveivé vált műveket elemeznek. A sorozat célja ezeknek az alkotásoknak a kimozdítása a „becsontosodott” pozíciójukból: a közoktatás által belénk kódolt útvonalak átértékelésével újabb és újabb megvilágítások, perspektívák nyílhatnak meg, újragondolva és ismét élővé téve a mindenkori tájékozódási pontként felhasználható szépirodalmi szövegeket.

Kellerwessel Klaus

Vers a véges végtelenről

Vajda János - A bikoli fák

Vajda János A bikoli fák alatt című verse nagyvonalakban követi a filozófiai költemény műfajának hagyományait, vagyis a képi világát és a szerkezetét teljesen alárendeli egy didaktikus gondolatmenetnek, amit a vers csattanójában foglal össze. Azonban ezeket a hagyományokat meg is újítja, például azzal, hogy a tájat az elmélkedés aktív résztvevőjeként kezeli, és hogy a felmerült témákat nemcsak a verssorokban, de a vers felépítésében is leképezi, azaz párbeszédet indít tartalom és forma közt.

Vajda előtt a vershelyzet csupán ürügyül szolgált a filozófiai eszmefuttatásokhoz, a lírai ént körülvevő világ csak asszociációs ugródeszka volt a lírai én gondolatmenetéhez, például a könyvtár Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban vagy az alkonyi erdő Csokonai Estve című műveiben. Vajda azonban a tájat aktív résztvevővé teszi, a lírai én által felvetett kérdésekre („Mi itten a kétségbeejtőbb: / Az örök-e vagy a soha?” [8]) a megszemélyesített tájelemek válaszolnak ([patak:] „Csak földiségünk csalódása. / Rész változik; a mind: örök” [12], [szél:] „Az egyetemek tárházába’/ Nincs rém, csak ez a szó: örök!” [14]). A lírai én passzív résztvevővé válik a tájjal szemben, a vers gondolatmenete nem az övé, hanem a tájé, ő csak „Hő áhitattal hallgat[ja]” (1), és hiába teszi fel neki a kérdéseit, a kívánt választ nem kapja meg. A tájelemek itt nem egyszerűen önmagukat jelentik, hanem a lírai én gondolatainak kivetülései, a táj nem konkrét táj, hanem a lírai én látomása.

A filozófiai költemények általában egy-egy katartikus pillanatot rögzítenek, amikor megtörténik a lírai én nagy felismerése. Vajda verse azonban, ahogy nem egy konkrét tájat, úgy nem egy konkrét időpontot jelöl meg a vers idejeként: „Akármikor, ha reggel, este/ Maraszt, vonz engem a vadon”. Vagyis a vers cselekménye nem fordulópontot jelent a lírai én életében, hanem mindennapjainak részét képezi.

Mivel a lírai én számára a versben bemutatott cselekmény rutinszerű, ezért előre tudja a végkimenetelét, és már a hosszúra nyúló bevezetésben (1-6) is többször utal rá. A bevezetés első felében (1-3) amellett, hogy bemutatja a vershelyzetet, megjegyzi, hogy a vadon „Sok kérdésemre mélyen hallgat; / De amit mond, az mind igaz” (2), és az általa a 7-9. versszakban feltett kérdésekre („Miért vagyunk, mi és e minden?” [7]) tényleg nem fog konkrét választ kapni se a pataktól, se a széltől. A bevezetés második felében (4-5) arról beszél, hogy néha úgy érzi, megjelenik előtte Isten, majd rögtön meg is cáfolja magát, mondván, hogy Isten maga a végtelen, vagyis nem tud előtte megjelenni, és egyébként is kár ezen vesződni, mert „Örök talány; főeszméjébe / Nem hat rövid tekintetünk”. Miután a lírai én ellentmondó válaszokat kap kérdéseire a pataktól és a széltől, kétségbeesik („Lelkemre gyötrő kétely árnya: / Honnan merítsem a vigaszt?” [15]), de a vers csattanójában „[meghall] még egy gyönge neszt: / Erről, fiam, ne gondolkozzál; / Jobb lesz neked nem tudni ezt” (17). A nesz megjelenését megelőző vallásos képi világú hasonlat („mintha gyóntató oltárnál” [17]), és az, hogy a gyönge nesz „fiam”-nak szólította a lírai ént, azt sejteti, hogy a megszólaló az Isten maga. Vajda azonban elbizonytalanítja ezt a lehetőséget, mivel egyrészt Isten nincs néven nevezve az utolsó versszakban, másrészt maga a lírai én mondja ki a 4. versszakban, hogy hasztalan szokta azt gondolni, az Isten megjelenik előtte, mert „Szárnyfal mögött van, nem mutatja / Soha magát a rendező”. Tehát lehet, hogy Isten kiszólt a szárnyfal mögül a lírai énnek ezzel a gyönge nesszel, de az is lehet, hogy a gyönge nesz is csak a lírai én gondolatainak kivetülése, ahogy a szél és a patak szavai. A gyönge nesz megszólalása tehát szintén nem választ jelent a lírai én kérdéseire, hanem újabb kérdést. Ahogy a 4-5. versszak előre jelezte Isten megjelenését és annak bizonytalanságát, úgy jelezte előre a 6. versszak Isten szavait, vagyis a mű gondolati konklúzióját: „Örök talány; főeszméjébe / Nem hat rövid tekintetünk” vagy (6), „Erről, fiam, ne gondolkozzál; / Jobb lesz neked nem tudni ezt” (17). Tehát a bevezető (1-6) már az egész művet magában foglalja, a 7-17. versszakok csak külső megerősítést nyújtanak a lírai én bevezetőben elmondott szavainak.

A vers gondolatiságának központi kérdése a véges és végtelen ellentéte, és ez az ellentét a vers felépítésében is megnyilvánul. A lírai én földi tudata nem érti, hogy lehet a világ egyszerre véges és végtelen (7). A vers maga véges, az 1. versszakkal kezdődik, a 17.-el véget ér, de a cselekménye rutinszerű, többször lezajlott már az 1. versszak kezdete előtt, és többször le fog még a 17. vége után. A cselekmény (7-17) úgy ismétli meg a bevezetőt (1-6) ahogy a lírai én saját kilátástalan vándorútjait. Hiába tudja már a lírai én minden útnak indulás előtt, hogy a kérdéseire mélyen hallgatni fog a vadon (1), hogy „E mérhetetlen világ nekünk / Örök talány” (6), hiába tudja, hogy a végén kétségbe fog esni, és a gyönge nesz majd arra szólítja fel, hogy hagyja abba a filozofálást, mégis marasztja, vonzza őt a vadon (1), és az egész vándorlás, kérdezgetés, kétségbeesés, mint az „Örökzsidó” (14) kínjai, napról napra, a végtelenségig megismétlődnek majd, hiába véges a lírai én élete, hiába véges a vers.

Kellerwessel Klaus vagyok kecskeméti pszichológushallgató. Nemrég írtam színdarabot Salgótarjánról és a gazdasági világválságról, most egy süketkisfiús Libanon-drámán dolgozom. Tegnap tanultam meg rizst főzni, és egyszer aláírattam egy Závada kötetet Simon Mártonnal.