Bodor Emese

Kultúra/termelők, költő/nők

interjú Fancsali Kingával

Bodor Emese: Mit gondolsz a nőirodalomról, mint fogalomról? Ugyanide kapcsolhatjuk akár az erdélyi irodalmat: milyen hatást gerjeszt, ha az irodalom bizonyos részeit leválasztjuk a szakma egészéről, és külön kategóriaként kezeljük?

Fancsali Kinga: Az erdélyi irodalom talán adekvátabb kifejezés. Ennek részben infrastrukturális, részben irodalomtörténeti okai lehetnek: hiába magyar nyelvű irodalom, mégis szorosan kötik az országhatárok, a romániai viszonyok, az ottani kulturális berendezkedés. Gondolok itt most főként a pályázati rendszerek milyenségére, hogy mennyi pénz van elkülönítve kisebbségi kultúrára, milyen kiadók vannak, milyen irodalmi szocializációd van, mennyire szivárog át Magyarországra, amit írsz, át kell-e egyáltalán szivárognia – ezek mind indokolttá teszik ennek a fogalomnak a használatát, hiszen általa tudunk ezekről a kérdésekről gondolkodni. Az erdélyiség identitásképző erejű is lehet adott esetben. Szerintem az erdélyi irodalom nem leválasztva létezik a szakmáról, hanem megvan a saját szakmája. A nőirodalom azért kérdésesebb, mert ott nem területileg van ennek kontextusa, mégis létezik ez a tematikus elv. Nekem nem feltétlenül szimpatikus, mert azt érzem, alkotóként korlátoz: azt feltételezi, hogy csak felőle közelítve értelmezhető, befogadható minden, amit írok. Dobozokba pakolgat. Nem nőirodalom szeretnék lenni, hanem irodalom, még akkor is, ha vallomásosság vagy női témák vannak jelen a szövegeimben.

B.E.: A vallomásos irányvonal tényleg erős nálad, intenzíven megjelenik a versnyelvedben Anne Sexton és Sylvia Plath hatása is. Ha ki kéne emelned két költőt, akik az utóbbi időben a legnagyobb hatással voltak rád, kik lennének azok?

F.K.: Anne Carsonra voltam rákattanva korábban. Ez talán nem igényel magyarázatot, ha bárkinek kezébe akadt a Vörös önéletrajza, ugyanezt a rajongást érezhette. Most Gordon Agáta Kecskerúzs című könyvét olvasom, ami kis csalással mondható csak költészetnek, hiszen regényként hivatkoznak rá; viszont szinte minden fejezetet egy-egy vers tagol, a prózából hiányzik a központozás, képeiben sokszor lírai, és versesen zavaros a szöveg. Leginkább témájában ragadott meg. Egy leszbikus nő áll a történet középpontjában, ez a tapasztalás a meghatározó. Érdekes számomra, hogy nagyon kevés magyar irodalmi alkotás létezik (kettő jut eszembe összesen), amely ezzel a határtapasztalattal foglalkozik, vagyis azzal, milyen a társadalom szélére szorítva létezni, milyen ebben a másságban élni, főleg nőként.

B.E.: A központozás hiánya nálad is gyakran előforduló eszköz. Milyen kihívásokat rejt magában átfordítani erre a sodró versnyelvre egy nehezen kifejezhető, súlyos témát?

F.K.: Részben az értést nehezítem ezzel. Központozás nélkül nehezebben értelmezhető egy szöveg: ez összefügg azzal, hogy olyasmiről szól, amiről nehezen beszél az ember. Ez a formátum, a kiszakadó, ömlő szöveg, jobban elbírja ezt a terheltséget. Másrészt, az is célom, hogy egyfajta töredezettséget, egységre képtelenséget hozzak létre a versek beszélőjében. Ez a szubjektum nem tud a világról és önmagáról egészben gondolkodni, nem tud ezekről pontos meghatározást adni, ahogyan az lenni szokott ilyesfajta tapasztalások esetén a való életben is.

B.E.: A verseidre általában komoly politikai tudatosság jellemző, reflektáltak a közegre, amelyben megszületnek, és ahová végül megérkeznek. Szerinted van olyan, hogy politikai kontextustól függetlenül keletkező, arról leválasztható szöveg?

F.K.: Nincsen. A kultúratermelés annyira mélyen a gazdasági és politikai folyamatokba ágyazódva létezik, hogy azoknak a testéről nem választható le. Olyan nincs, hogy ezen a rendszeren kívül születik irodalmi alkotás. Még ha a fejünkben él is az írásról ezer romantikus gondolat, ugyanúgy munka a kultúratermelés, mint bármilyen más foglalkozás. Még ha nincs is megfizetve, sőt munkajellegét is eltagadjuk gyakran. Az alkotás minden szegletét körülveszi a kultúrpolitika és a piac: nyersz-e állami támogatást vagy sem; ha te nem, akkor kik nyernek; mit kéne írj ahhoz, hogy jövőre te nyerd meg? Ennek a párja az, mikor már alapból kötetben, kiadóban gondolkodunk, a piacra termelünk, ez határozza meg, hogy éppen milyen témához nyúlunk, mi hozza az olvasókat. Persze olyan van, hogy valaki a szövegeiben vagy a személyes életében nem reflektál arra, ami körülveszi, de ettől még nagyon mélyen integráltan születik meg minden szövege.

B.E.: Számodra fontos egy vers cselekvésre ösztönző ereje?

F.K.: Kérdés, hogy van-e a versnek egyáltalán ilyen ereje. Azt gondolom, hogy önmagában nincsen. Ez nagyon gyenge pontja az irodalomnak, mint médiumnak: hogy hogyan lehet részvételivé tenni úgy, mint például a közösségi színházat. Más művészeti ágaknak, mintha sokkal hatékonyabb eszközei lennének erre. Ez a probléma a közéleti költészettel is, hogy csak az értelmiségnek szól. Én beszélhetek elnyomásról, de attól még az az elnyomás nem fog megszűnni. Amikor szegénységről írsz, az az alanyodat nem érinti. Soha nem fog vele találkozni, mert nincs hozzáférése a magaskultúrához. A másik probléma, hogy nincsen hangjuk azoknak, akik a legláthatatlanabbak. Ezzel mit kezd az irodalom? Milyen eszközökkel próbál nekik hangot adni? Erre van sok születő stratégia, kezdve mondjuk a tudatfolyamtól, amibe mindenféle hangok szüremkednek be, vagy ott van Borbély Szilárd Nincstelenekje, vagy amikor Erdős Virág a Hős utcai gyerekekről írt könyvet, de én ennek nem mindig látom az értelmét. Irodalomtörténetileg nyilván van jelentősége, de csak a magaskultúra berkein belül, és nem tudom, hogy van-e bármi társadalmi hatása.

B.E.: Sokak szerint van a megírhatóságnak egy határa – ide sorolhatjuk akár azt a vitát is, hogy lehet-e, illetve hogyan és kinek lehet a gyerekszülésről verset írni. Szerinted meddig tart a nyelvi kifejezhetőség? Hol vall kudarcot a nyelv?

F.K.: Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, azt hiszem. A nyelv nagyon sok helyen tud kudarcot vallani, de nem hiszem, hogy lenne olyan téma, ami nem megírható. Például a Hévíz folyóirat Forradalom számában volt sok jól megírt szülésről, születésről szóló vers, kicsit vicces is, hogy egy lapszámban ennyi összegyűlt belőlük különböző költőktől. A nyelv egy olyan eszköz, amit vagy birtokolsz, vagy nem. Akkor lehet egy témát megírni, ha jól tudod használni és idomítani a nyelvet.

B.E.: A gyerekkor emlékezete és impressziói gyakori motívumok nálad. Inspirálónak tartod, hogy ez a kollektív tapasztalat több kapcsolódási pontot ad az olvasónak a szöveghez?

F.K.: Mindenképpen. A gyerekkorhoz mindenki tud kapcsolódni valamilyen szinten. A felnövés univerzális dolog, még univerzálisabb, mint a nőiségről írni, vagy más tapasztalásokról, mert ezen valamilyen módon mindenki átmegy. Van egy állapot, amiből át kell mozdulni egy másik állapotba, határátlépés történik. De szeretek úgy gondolni ezekre a versbeszélőkre, mint gyermektestbe ragadt matuzsálemekre: ezek az állapotok egymás mellett és egymásban léteznek. A beszélők nem csak a gyerekkort jelentik – egy jövőbéli állapotból térnek vissza kísérteni és cselekedni.

B.E.: Gyerekként sokszor csalódunk az apafiguráinkban. Ez kicsit kitágítható az egész társadalmunkra is: a kollektív apakomplexus állapotában ábrándulunk ki újra meg újra a karizmatikus államférfiakból, ez az illúzióvesztés mégsem termel politikai cselekvést. Szerinted van lehetőség ezen változtatni?

F.K.: Gyerekkorunkban, ha valami borzasztó történik, gyakran várjuk a megoldást felnőttektől. Ha elesünk, nagyon hangosan bömbölünk, vagy árulkodunk az óvó néninek. Azt várjuk, hogy valaki felettünk álló megoldja a helyzetet. Ezt aztán felnőttkorunkba is továbbörökítjük: a hatalomtól várjuk a megoldást. Fel kellene ismerni, hogy épeszű ember ilyet manapság nem csinál, mert értelmetlen. Az apakomplexus oka is egyértelmű: a valódi kérdés nem az, hogy miért van ennek a hatalomnak férfiarca, hanem az, hogyan szabadulhatunk meg tőle, vagy hogyan bírhatjuk végre olyan cselekvésre, amely valóban képviseli a véleményünket? A verseimben az apafigurák általában egy autoritást jelentenek, a hozzájuk való sokféle viszonyt próbálom kifejteni: a velük szembeni ellenállást, néha az irántuk érzett szeretetet és bizalmat. A probléma itt nem a karizmatikus államférfiakkal van, hanem az autoriter vezetőkkel, korrupt politikusokkal, rendőrállamokkal. Mint megoldási javaslat, szimpatikus számomra mindaz, ami most Iránban történik. Persze más a kontextus és más a társadalmi valóság, amelyben egy ilyen tömegmozgalom létrejöhet, de eszünkbe juttatja, hogy a rendszer nem fog jókedvéből megváltozni. Tenni kell érte.

Bodor Emese - 2004-ben születtem Budapesten, jelenleg végzős gimnazista vagyok. Publikáltam többek között a Helikonban, a Prae folyóiratban és az Irodalmi Jelenen. Szeretem Anne Sextont, a norvég neofolkot és a sültkrumplit fagyival.