Most először jelentkezik az interjú rovat alrovata, a Kortárs5. A projekt lényege, hogy öt kortárs írót, költőt kérdezünk előre megadott témában. Öt kérdés, öt válasz. Az első körben kortársainkat a hazatalálás témakörében kérdeztük. Áfra János, Berta Ádám, Fehér Renátó, Hartay Csaba és Simon Bettina válaszoltak.

Mikor érezted/érzed azt, hogy a művészetben, az irodalomban találtál haza önmagadhoz, hogy ez az, ami tényleg a sajátod, hogy zsigerileg ez a legjobban neked való hivatás és nem valami más?

Áfra János:

Tízéves koromban kezdtem írni, önterápiás céllal, és egy évtizeden keresztül alig-alig szólt ennél többről a dolog, nem hittem, hogy bárki mást is érdekelhet, amit csinálok, a képzőművészet irányába orientálódtam inkább. Az idén épp 400 éves hajdúböszörményi Bocskai István Gimnáziumba jártam, ahol főképp Gyarmati Rudolf etika- és művészettörténet-, illetve Sóvágó Szilvia és Fejes Katalin magyaróráin értek olyan meghatározó impulzusok, amelyek az irodalom és a filozófia irányába tereltek. Utóbbi tanárnőm ismertetett meg például – egykori szerelme – Oravecz Imre költészetével. Mindketten a debreceni bölcsészkar hallgatói voltak annakidején (vesd össze az 1972. szeptember című remek könyvvel), és idővel odakeveredtem én is.

A Szkholion című egyetemi művészeti folyóiratnak küldtem először verseket publikálási szándékkal, és Lapis József egy meglepően részletes reflexió kíséretében jelezte, hogy hozzák is az egyik hosszabb szövegemet. Egy-két évvel később a folyóirat szerkesztője lettem, és – részben Borbély Szilárd bátorítására – kezdtem küldözgetni írásokat más folyóiratoknak is, kicsit később beléptem a József Attila Körbe, és innentől igazából egy értékközösség tagjának éreztem magam. A szervezet megszűnésével viszont egy védelmi háló is eltűnt a fejünk felől. És sajnálom, hogy a ti generációtok már nem is tapasztalhatja meg, milyen felszabadító érzés, amikor a szigligeti JAK-táborban eszmét cserél a kortárs magyar irodalom színe-java, lehetőséget adva a generációk közötti párbeszédre is.

Berta Ádám:

Nekem ez egy hosszú folyamat volt. Évek teltek el, mire először meg tudtam írni egy szöveget, aminek volt eleje, közepe, vége. Aztán apránként megváltoztak a körülmények: kezdtem egyre kevésbé félni attól, hogy félbeszakítanak írás közben, vagy elfelejtek egy ötletet, ha nem jegyzem fel azonnal. Ezeket az eltolódásokat érzem hazatalálásnak: magam mögött hagyni a törmelékszövegeket és az alkotás közben elharapózó stresszt.

Fehér Renátó:

Az eddig megjelent két kötetemnek mintha már a címe (Garázsmenet és Holtidény) is a kérdés ellen szegezett beszéd lenne. Márpedig az irodalom talán tényleg csakis ellenbeszéd lehet, a fogyatkozás tudatában a fogyatkozás ellenében zsúfoljuk tele a lapokat. Mindenesetre a „hazatalálás” már-már nihilbe hajló képzetét, a tétlenség idilljét akarnám kikezdeni. A felfüggeszthetőnek hitt idő illúzióját, hogy igézve állhatnánk, soká, csöndesen, míg percek mennek, ezredévek jönnek. „...légvonalban mindig 2000 kilométer távolságra, de honnan?” – kérdezi Paul Beyerter a Kivándoroltak című Sebald-regényben, és néha talán mindannyian kicsit arrafelé vagyunk otthon.

A Garázsmenet írása idején, amely nem független különböző otthon- és hazatapasztalatoktól, azok elbizonytalanodásától és elbizonytalanításától, a kelleténél talán gyanútlanabbul, de végül is egy szemlélet és egy alapállás kidolgozása volt számomra a kulcskérdés. Közben azt is igyekeztem érzékeltetni, hogy mennyi erőtér metszetében állunk benne – itt és most – egyszerre (!). Tettem ezt persze az alanyi költészet erősen biografikus bemozgatásával. Ez az intimitás és/vagy tapintatlanság – utólag azt látom – talán kivehetetlenül árnyékba is szorított sok minden egyebet, amit hordozott az az anyag. Ezt a hangot aztán jótékonyan és hömpölygőn mosta alá a dilemma, hogy igazából ki és hogyan beszél(het), ha egyáltalán megteheti. Mi a helyzet a megszólalás szükségével, lehetőségével, magától értetődőségével, kételyeivel, etikájával, kudarcával? A korábban meglelt közéleti-közérzeti problematikáknak egy másik kifejezésmódjára találtam rá. A már kiküzdött szemléletnek ez az öntörvényű képviselete (és biztonsága) pedig nagyobb tágasságot és mozgásteret is jelent. Immunitást adott, hogy ne az éppen aktuális elméleti-tematikai (!) trendek és ad hoc pszeudoelvárások rángassanak versről versre. A beszédképtelenség és a beszédkényszer közös sarkába szorultam és találtam tehát akkor talán haza. Ebből a torkolatcsöndből „szólal meg” napra nap a következő kötet anyaga.

Hartay Csaba:

Eddig még sajnos soha. A horgászat volt ilyen gyerekkoromban, az írás nem.

Simon Bettina:

Nem tudom, mitől, de régóta érzem. Számomra az írás sejtések kidolgozását jelenti, a nyugalomból való kimozdításokkal függ össze, ezért az otthonosság az irodalomban sokszor kényelmetlen öröm: dagonyázás a neurotikus slejmben, ahogy Nemes Z. Márió jellemezte néhány éve az irodalmi életet. (https://konyvesmagazin.hu/nagy/nemes_z_mario_nemcsak_az_irodalom_hanem_az_irodalmi_elet_is_betegit.html)

A szokásos alkotói válságok után hogyan találsz újra vissza, mi hív téged haza?

Áfra János:

Ha az alkotói válság az, amikor valakinek nincsenek új ötletei, és hiába ül a papír felett vagy a monitor előtt hosszasan újra meg újra, mégsem indul be a „gondolkodó kéz” mozgása, akkor nekem nincsenek válságaim. Az írásfolyamatot mindig egy áthangolódás előzi meg, amikor erre nincs szabad tér és idő, nem is erőlködöm feleslegesen. Az viszont megterhelő, ha ez a hiányállapot az egyéb tennivalók miatt hónapokig fennáll. A megoldás ilyenkor az, hogy háttérbe szorítom az egyéb dolgokat, amelyek ellehetetlenítik, hogy alkalmat találjak a tudatfolyamon végezhető halászmunkára. Ugyanakkor egy néhány hónapos szünet még pozitívan is hathat az írásfolyamatra, amikor egy kötetet épp lezártunk, vagy esetleg elakadtunk, bizonytalankodunk kérdésekben.

Berta Ádám:

Újabban nem annyira az írói blokk jelent gondot, hanem az, hogy miután elkészültem egy regénnyel, jó darabig benne maradok a világában. Amíg ez az érzés a markában tart, nincs kedvem belerázódni se új szövegbe, se korábbi, félbehagyott írásba. Ilyenkor sok minden segíthet: például az, ha a regény anyagát egy másik műnembe próbálom adaptálni, de az is, ha egészen más inspiráció ér, amit önkéntelenül igyekszem megragadni. Észrevétlenül mindig újrakezdődik a jegyzetelés, az első változat megírása.

Fehér Renátó:

„Mindig alkotói válság van, nem?” – kérdezi Németh Gábor a Litera-nagyvizit címében. Alkotói válságon gondolom azt értjük, hogy mint „alkotók” nem tudunk semmit mondani.

Napokig azt hittem, hogy nem tudok válaszolni erre a kérdésre sem. Hogy nem tudok erről (arról, hogy nem tudunk semmit mondani) mit mondani. Ez bosszantott. Aztán meghallgattam február 18-án a BMC-ből közvetített Kurtág-ünnep első koncertjét. A műsorban szerepelt Kurtág Beckett-szövegekből írt darabja, a … pas à pas – nulle part ... A Holtidény megjelenése óta különösen a kurtági Beckettől tanulok nem-beszélni (what is the word, Fin de partie, s most ez a darab). Az ő „közös” poétikájuk nagyon fontos lett nekem, s ehhez nem kis részben Balogh Máté és az ő munkája adta és közvetítette az inspirációt.

Most meg ideülök a kérdéshez, és lám: tudok rá válaszolni. Beszélek rendesen. S akkor ez tulajdonképpen kudarc. Szóval mindig alkotói válság van, nem?

Hartay Csaba:

Nem volt még igazi alkotói válságom, olyan már volt, hogy prózát hosszabb ideig nem írtam, de verset 16 éves korom óta folyamatosan, havi szinten írok.

Simon Bettina:

Nyugodtan viselem. Régóta rakosgatom például ezt a sort: Szeretnék kicsit idegesebben élni!

Mikor érzed leginkább a saját lényed kivetült részének az alkotást? Önmagadat mikor érzed a legközelebb az alkotásaidhoz, a befogadóidhoz, olvasóidhoz?

Áfra János:

A szövegeket akkor érzem magamhoz a legközelebb, amikor az írás folyamatában vagyok, mikor még nincs is egészen leválasztva és elhatárolva a szöveg mint olyan. Ez egy nagyon bensőséges viszony, az elkülönböződés játékának tapasztalata, amelyet a már papírra vetett szövegrészekkel való dialógusba lépési kísérletek tartanak fenn. Amit épp leírtam új és új rákérdezésre kényszerít, aztán majd egy adott ponton a leírtak egészlegessége megállásra bír. Ez a pillanat ad alkalmat a másokkal való megosztásra, és ha nincs több változtatás, innentől a szöveg már önálló életet él.

A befogadókkal való kapcsolat meghatározó lenyomatai a kritikák, mások olvasatai alapján én is új megvilágításban láthatom a saját szövegeimet. Egy-egy bemutató jó lehetőséget teremt a potenciális olvasók szélesebb köréhez való kapcsolódásra, de itt inkább csak futó impulzusok érik a szerzőt, legfeljebb a moderátornak van elég tere az érdemi olvasói véleménye artikulálására, de ezt is korlátozza a kérdezőszerep. A bemutatók sokkal inkább szólnak a személyes kapcsolódás és a közös jelenlét élményéről.

Berta Ádám:

Erre nincs jó válaszom. Írás, de közönség előtti felolvasás közben is elfogott már ilyen érzés. Legutóbb talán Szegeden, a Jazz kocsmában, ahol Taskovics Viktória disszonáns, torzított gitárakkordokkal kísérte a felolvasást, ami egészen megváltoztatta, felfrissítette és intimmé tette a felolvasott regényrészletet.

Fehér Renátó:

Nagyon ritka az, hogy nem „írok” verset, de továbbra is lassan és hosszan dolgozom. Ilyen fokú szűkszavúság mellett nem nagyon marad már, minek is maradna, takargatnivaló.

Hartay Csaba:

Ritkán versírás közben, de másnap, amikor visszaolvastam, ez azonnal elmúlik. Az olvasóimhoz akkor érzem magam közel, amikor idegenek írnak rám, hogy tetszett a könyvem, az jó dolog.

Simon Bettina:

A második kérdésre a válaszom az, hogy a felolvasásokon. Néhány évig Izsó Zitával, Fenyvesi Orsolyával, Terék Annával rendszeresen szerveztünk felolvasásokat, és mindig megdöbbentő volt tapasztalni, hogy működik. Sokan jöttek, mindig jöttek, és együtt voltunk pár órán keresztül. Az első kérdésre nem tudom, mi lehet a válasz. Talán az, hogy soha. Mindig ki kell egészítem valamivel azt, amit korábban gondoltam dolgok kapcsolatáról. A felolvasások ebből a szempontból is nagyon inspirálóak. Persze általában ugyanazt a szöveget olvassuk fel ilyenkor, ami megjelent korábban nyomtatásban, de mégsem gépiesen ismétli a felolvasás a szöveget. Valami történik ilyenkor.

Mikor érzed azt a kétoldalúan, aktívan megélt kontaktot, kapcsolatot a befogadókkal, olvasókkal amikor a befogadó talál haza az alkotásodon keresztül? Erről szoktál és szeretsz direktebb formájú személyes visszajelzést kapni?

Áfra János:

Amikor például pár éve elkezdtem visszajelzéseket kapni biblioterapeutáktól a szövegek csoportterápiás alkalmazásában rejlő lehetőségről, az egy fontos megerősítés volt arra nézve, hogy a verseim egy részéhez nemcsak a rendszeres kortársirodalom-fogyasztók képesek kapcsolódni, hanem akár bonyolult szociális háttérrel rendelkező rabok is, és hogy ennek a kapcsolódásnak lehet praktikus haszna, segítheti a rekreációt.

Nagyon izgalmas látni azt is, amikor egy képzőművészeti vagy zenei alkotás születik a szövegek inspirációjára, vagy ahogy a tánc folyamatát a mondott szöveg alakítja, ezek a reflexiók a szöveget egy szokatlanabb értelem-összefüggésbe helyezik, megmutatva, hogy minden kontextusok és jelentések hálójában létezik. Gyakran inspirálódom én is mások munkáiból, például képekből, de a Rítus című kötetem sokat köszönhet a Rimetria összművészeti csoport tagjaként megélt előadások otthonos élményének is.

Berta Ádám:

Mindig érdekes, hogy az olvasókat mi ragadja meg egy-egy műben. Nevek, helyszínek, egyéb motívumok. Ha valaki beszélni kezd arról, neki mi volt fontos egy szövegben, azzal tulajdonképp valamiféle ismeretség alapozódik meg. Az olvasó úgy ismer magára a könyvem egyes momentumaiban, hogy arról nekem fogalmam sincs, és amikor beszámol erről, egészen közvetlenül mesél a saját életéről, környezetéről.

Fehér Renátó:

Nem kelteném a szövegeimről azt a látszatot, hogy általuk hazatérni, megnyugodni, kikapcsol(ód)ni, fellélegezni lehet. Ha viszont ezeket a szövegeket olvasva, a nálam hét-nyolc-tíz-tizenkét évvel fiatalabbak, vagy épp ugyanennek a pályának a legelején járók úgy érzik, azt mondják, hogy a bizonytalanságaikban, magányaikban, kilátástalanságaikban osztozásra találtak, az utólagos osztozást jelent annak számára is, aki akkor azokat a szövegeket írta.

Amikor 2018-ban eljöttem a Literától, az egyik legutolsó bejegyzésemben arról akartam mondani valamit, hogy figyeljük és olvassuk egymást, és ne fukarkodjunk dicsérni, ha úgy van. A dicséret mögött pedig legalább néha ne álljon se önigazolás, se önérdek, se elfogultság. Ne folyton reprezentatív és/vagy marketingértékű legyen a lelkesedésünk, az élményünk – vegyük le néha a nyilvánosságfiltert! Írjunk rá privátban a másik magányos és ismeretlen irodalmárra, műfordítóra, sajtósra, rendezvényszervezőre, szóljon a levél annak a látható és láthatatlan, megszenvedett és reménytelennek hitt, végül mégis jól sikerült munkának, amit elvégez. A Litera szerkesztőjeként erre láthattam rá élesen, ezekre a működésekre, mindarra, ami hozzánk torkollott. Az alkotó ritkán pihen, de a gép akkor is forog. Alkalomadtán bizonyára meggyőződésesen lehet négy szócskát üzenni valamelyik távoli kollégának: ez most jó volt. A hiúságok, einstandok, sértettségek, ellehetetlenülések, irigységek és pozícióharcok alatt szövődne így egy titkos derűhálója, kazamatakultúrája annak a szakmának, amiben igyekeznénk otthonra találni.

Hartay Csaba:

Ez kizárt dolog, mert nem tudom – mondaná a klasszikus, de amit fentebb is írtam, ide is igaz, néha megkeresnek olyanok, akik olvasták a regényemet, és megírják, hogy pont ugyanígy éreztek, amikor meghalt valakijük, vagy amikor kamaszok voltak és az első élményeikkel találkoztak.

Simon Bettina:

Amikor valaki ír róla (bármit) és amikor lefordítják. Hálás vagyok Kristen Herbertnek, Ágnes Martonnak és Mihók Tamásnak, hogy több versem is lefordították, puszta lelkesedésből. Mi más oka lehet még annak, hogy mások verseivel foglalkozunk?

A covid alatt hogyan változott, milyen módon kapott új jelentéstartalmat a hazatalálás?

Áfra János:

A tartós otthonlét, a fizikai interakciók visszaszorulása befelé figyelésre késztetett, elcsendesedésre, sikerült is lenyugodni, tehát alapvetően pozitív hatással volt az életemre. De a hazatalálás fogalma valamiféle messzire sodródást előfeltételez, ezt pedig globális összefüggésben is értelmezhetnénk: a vírushelyzet lehetőséget adott arra, hogy tudatosítsuk, egy kataklizma kellős közepén vagyunk, amelynek ráadásul mi voltunk a gyújtópontjai, az emberiség. A társadalmi berendezkedésünk, életmódunk radikális újragondolására volna szükség ahhoz, hogy a COVID-19 okozta helyzet ne ismétlődjön meg később újra és újra. Nem tudom, képesek leszünk-e egy ilyen hazatalálásra, hogy a természeti környezet felszámolása után lesz-e még egyáltalán hova hazatalálni.

Berta Ádám:

Sokkal intenzívebb kapcsolatba kerültem az utcánk környékével. Mostanában sokszor csak azért megyek el itthonról, hogy tegyek egy kisebb kört, sétáljak. Ilyenformán unásig megismertem a közeli parkokat, tereket, de a visszatérő ingerek nemcsak unatkozásra adnak alkalmat, hanem meditatív élményekre is. Egészen más havonta egyszer-kétszer megpillantani ugyanazt a padot, fát, lámpaoszlopot, mint napi rendszerességgel elhaladni mellettük.

Fehér Renátó:

Sosem éltünk Kansasben, ezzel a címmel írtam esszét tavaly tavasszal a Vírus után a világ című antológiába, utalva az otthonát, a megszokottság kereteit elhagyó Dorothy bizonytalanságára az Ózból. Abban az írásban is az átmenetiség állapota érdekelt, amely szinte rögtön "karantén-térré" alakult: minden lakás olyan, akár a mókuskerék, toporgunk önismétlő rácsain, miközben az így elénk terülő távlatai szédítően beláthatatlanok. Kizökkent az idő, s mindez nem egy pillanat vakuemlékeként maradt meg ezúttal, mint az ikertornyok összeomlása 2001-ben, hanem elhúzódó hetek streamjeként. Életmóddá nyúlt ez az „esemény” a folyamatos jelenben. Közben az íróasztal köré rendezett életet nem érte radikális beavatkozás. Ez pedig a permanens egzisztenciális bizonytalanságok mellett ezúttal valami biztonságot is jelentett. Nem nekem kellett a járvány elleni védekezés frontvonalában állni, veszélyeztetettként azt elszenvedni, így a karanténpanaszaimnak is ezzel a belátással keresem a helyi értékét, és például keresem a lehetőséget a védekezés során a részvételre.

Furcsa módon a két verseskötetemet korábban már ennek a folyamatos jelen klausztrofóbiájának a megfigyelése is szervezte. S mintha most a versek általános közérzetéhez, szemléletmódjához újabb időszerű valóság omlott volna hozzá. Közben meg a krízis és a fenyegetettség állandó témája az irodalomnak: mi másról is szólhatna legvégül és tulajdonképpen? De az Ezeregyéjszakát is olvasgattam 2020 tavaszi heteiben, ami végül is arról szól, hogy ha mesélünk egymásnak, azzal kiérdemelhetünk egy újabb napot. Vagy arról, hogy az utolsó napon majd meséljünk egymásnak.

Hartay Csaba:

Úgy, hogy állandóan itthon rohad az ember, és nem tud találkozni a barátaival. A másik oldalról meg megúszunk több olyan bulit, összejövetelt, ahol lehet, hogy kényelmetlenül éreztük volna magunkat, és helyette több idő jut olvasásra, sorozatnézésre (Gomorra). Minden rosszban van valami még borzasztóbb, ebben a pandémiában a szembesülés saját magunkkal. Be kellett ismernem, hogy elfoglaltság nélkül borzasztó unalmas alak vagyok, idegesítőek a gondolataim. Jöhetne már a tavasz.

Simon Bettina:

Eddig is itthonról éreztem magam otthon az irodalomban. Sokkal több eseményt néztem meg, mint amennyire eljutottam volna.

Áfra János 1987-ben született Hajdúböszörményben, Debrecenben él, Sziveri János-díjas költő, műkritikus, az Alföld folyóirat szerkesztője, a Debreceni Egyetem óraadója. Verseskötetei: Glaukóma (2012); Két akarat (2015); Rítus (2017). Szegedi-Varga Zsuzsannával közös művészkönyve: Termékeny félreértés / Productive Misreadings (2020).

Hartay Csaba (1977) Szarvason él, több verseskötet és regény szerzője. 1996 óta publikál. Legutóbbi kötete: Átkiáltani az őszbe, versek, Scolar.

Berta Ádám (1974-) író, műfordító, Budapesten él. A kígyó feje című regénye 2020-ban jelent meg.

Fehér Renátó (1989) költő, a Hévíz folyóirat szerkesztője. Verseit angol, cseh, francia, lengyel, német, orosz, román és szlovák nyelvre is fordították. Kötetei: Garázsmenet (Magvető, 2014), Holtidény (Magvető, 2018).

A szerzői képet Szőcs Petra készítette.

Simon Bettina, költő. 1990-ben született Miskolcon. Strand című verseskötete 2018-ban jelent meg a JAK-füzetek sorozatban.

Eva Lena Wernke