Dávid Réka

Interjú Szemethy Orsolyával

„Mindig ki lehet találni valamit. A rabok a börtönben biztos egy szöggel is tudnak kapirgálni a falon.”

Szemethy Orsolya A következő megálló: a Boldogság című regénye nyerte el 2020–ban a Petri György–díjat. Az interjúban többek között az alkotói létformáról, az íráshoz való viszonyáról és az utazásélményeiről is beszél.

Márton László számomra egy nagyon érdekes szempontból közelíti meg a tehetség fogalmát, amikor azt mondja, hogy tehetségből többféle van; van, aki csak egyféle dolog felé koncentrálódik és van, aki személyiségét több területre kiterjesztve egyaránt hatást ér el. Téged a második kategóriába sorol, hiszen elsősorban képzőművészként lettél ismert, de a Petri-díj elnyerésével az irodalom területén is sikerre tettél szert. Te hogyan ítéled meg a tehetség fogalmát?

A tehetség magasztos szó, nagyon pozitív kicsengése van, szerintem egy lépésre van a monomániától. Ha valaki nagyon valamilyen, akkor megesik, hogy mindent a maga képére akar formálni, és ezt nevezhetjük tehetségnek. Vagy ösztönnek.

Ha valahol vagyok, akár tanítok, akár gyereket nevelek, akár egy társaságban megnyilvánulok, figyelek és gyűjtöm az információt, a benyomásokat, igyekszem rögtön reagálni, rengeteg ötlet fut át a fejemen, a történtek pedig nyomot hagynak bennem. De nincs feltétlen szükségem nézőközönségre. Ha egyedül lennék egy lakatlan szigeten, akkor talán a magam képére szeretném formálni. Bennem állandóan munkál a kényszer, hogy kifejezzem magam.

Mondhatjuk úgy is, hogy ez alkotási kényszer?

Igen, azt hiszem, igen. Látom magam előtt, hogy milyennek kéne lennie a dolgoknak, és a művészet ennek a legegyszerűbb megoldása, hiszen az ember nem építhet folyamatosan házakat, illetve nem válthatja meg a világot. A művészet játékos formában tudja ezt nyújtani, úgyhogy én azért foglalkozom többféle dologgal, mert ha nincs platform, akkor baj van, akkor hiányzik, és kell találnom valamit, ahol formába lehet önteni a képet.

Volt már olyan, hogy elakadtál egy adott platformon, és egy másikat kerestél, vagy ez mindig öntudatlan módon történt?

Ha van tér és idő, akkor a festészet adja magát, de ha az ember például utazik és éppen nincs hely, akkor csak fogom a laptopot és írok. Mindig ki lehet találni valamit. A rabok a börtönben biztos egy szöggel is tudnak kapirgálni a falon. Szóval az ember megtalálja a módját.

1996-ban nyertél felvételt a Magyar Képzőművészeti Egyetemre. Milyen meghatározó élmények kötnek ehhez az időszakhoz, volt-e olyan tanár vagy esetleg mentor, aki kifejezetten meghatározó volt az életedben?

Csodálkozva figyeltem azt, hogy kétféle művészet működött ott; az egyik az az ösztönfestészet, a másik pedig a projekt alapú, intermediális világ, és tőlem egyik távolabb állt, mint a másik. Tehát én úgymond nem számítok egyik kategóriába sem, mert nekem a festészet inkább grafikus, szatirikus, történetmesélős dolog, és sosem találtam a helyemet a festők között.

Nem tudtam magamat otthon érezni sem az ösztönfestészetben, se a nonfiguratívban, sem pedig az intermediális világban, úgyhogy én kívülálló voltam ott. Nagyon csodálkoztam rajta, hogy milyen komolyan veszik magukat a festők, és ez máig is így van. Én elsősorban embernek érzem magam és utána a többi. Egyébként Gaál Józsefhez felvételiztem, aki egy nagyon erőteljes művész, konzekvens az általa teremtett világban, líraiságában pedig Szotyory László áll hozzám a legközelebb, aki ugyan nem tanított, de hatással voltak rám a munkái.

Többféle területen is alkotsz, illetve említetted, hogy egyik festészeti kategória sem áll közel hozzád, mondhatjuk azt, hogy te nem szereted a kategóriákat?

Nem szeretem bekategorizálni a dolgokat, és ezt társadalmilag is így érzem. Mindenhol jól tudnám érezni magam, ahol van számomra út, nem vagyok polgár vagy jobbágy vagy arisztokrata. Igyekszem kerülni ezeket a skatulyákat. Nem azért, mert ez allűr, hanem mert ezek bezárnak.

Akkor te nem is művészként definiálod magad?

Hát, én végzem a dolgom úgymond. Az, hogy ki azonosítható a munkájával, az biztos érdekes kérdés, nyilván mivel én sokat alkotok, ezért lehet mondani, hogy azok fejeznek ki engem, ha mindenáron definiálni kell.

A Metamor nevű, édesapáddal közös oldalatokon említed, hogy sokat utaztál, többek között Marseilleben, Marokkóban, Amsterdamban és Párizsban is jártál valamilyen ösztöndíj, vagy egyéb tanulmányút keretében. Mennyire tartod fontosnak a külföldön töltött időt az alkotói létforma szempontjából? A te életedben mennyire voltak meghatározó állomások ezek az utazások?

Nagyon kíváncsi természet voltam, vagyok. Szívesen mentem, sőt kerestem a bajt, az utazást. Sok olyan helyen jártam, ami úgymond nem biztonságos, voltam Mexikóban, Guatemalában, hátizsákos turistaként, és nagyon szerettem ezeket a helyeket.

Azt gondolom, hogy aki érez magában egy kis hajlandóságot is arra, hogy menjen, annak muszáj mennie, mert abban a pillanatban, ahogy az ember elmegy innen, akkor hirtelen rájön, hogy jó értelemben világpolgárnak lenni elengedhetetlen dolog.

Nagyon szeretem a magyar nyelvet és tökéletesen magyarnak érzem magamat, de ha ezt nem látnám kívülről, akkor kevesebb lennék. Mert olvashatsz regényeket, nézhetsz az interneten dolgokat, amik téged külföldre visznek, de attól nem fogod érezni, hogy a világ mennyire nagy és mennyire más tud lenni. Magyarország egy kis hely, a nagy egészen belül.

Család mellett ez egyébként mennyire megvalósítható?

Semennyire. (nevet) De abszolút nyitott vagyok az utazás felé, a családunk egy része külföldön él, úgyhogy ha a vírusnak vége lesz, akkor remélem, hogy eljutunk északra és végre meglátogathatjuk őket.

Ha jól tudom, forgatókönyvírást is tanultál, valamint egy darabig scriptwriterként dolgoztál a Tv2 Jóban Rosszban című műsorában. Mesélj egy kicsit erről, hogyan vezetett az utad a forgatókönyvírás felé?

A volt férjem a Színművészeti Egyetemen végzett, ezért kapcsolatba kerültem sok olyan emberrel, aki ebben a műfajban dolgozott. Mivel engem mindig is érdekelt az írás, így a forgatókönyv sem állt messze tőlem. Elképesztően tanulságos volt számomra, annak ellenére, hogy nagyon kötött szövegeket kellett írni, időre. Remekül fejleszti az ember agyát, és azt gondolom, hogy aki írásra adja a fejét, annak mindenképpen érdemes kipróbálni. Sok sallangtól meg lehet szabadulni és a lényegre koncentrálni. És persze szigorúan időre kész kell lenni…

Akkor téged motivál a határidő?

Abszolút. Ezért is örülök ennek a díjnak, mert így le tudom zárni ezt a szöveget. A járvány előtt a kiállításmegnyitók is mindig egy adott időponthoz kötődtek. Jó befejezni egy-egy dolgot.

Mennyiben különbözik szerinted a forgatókönyvírás a regényírástól? Hozzád melyik műfaj áll közelebb?

Mivel képzőművész vagyok, ezért sokszor először képben látok valamit, és azt próbálom nyelvileg megfogalmazni, ami inkább a filmes gondolkodásra hasonlít. Annak idején a fiatal magyar filmesek közül Pálfi György volt a kedvenc rendezőm, és nagyon tetszett, hogy ő ilyen lazára veszi a dolgokat, mintha festene. Mindenképpen fontosnak tartom a humort, egy filmben nagyon kevéssel is meg lehet mutatni azt, hogy az illető komolyan gondolja-e, amit mond, vagy nem, magyar filmekben ez nagyon ritka. Ha könyvet olvasok, akkor pedig ez megfordul, és rögtön képben látom, ami történik.

El tudod képzelni, hogy újra forgatókönyvíróként dolgozz?

Ez egy jó értelemben kötött tevékenység. Ha a saját regényemet kéne megfogalmazni forgatókönyvben, jó feladat lenne, és talán még szikárabb lehetne a történet.

Még az jutott eszembe, hogy forgatókönyvíróként sokszor a rendező keze alá kell dolgozni, tehát ez inkább csapatmunka, íróként pedig inkább egyedül van az ember.

Igen, viszont vannak olyan rendezők, akik saját maguk készítik a filmjeiket. Ilyen mondjuk David Lynch. Azt gondolom, hogy ő az elejétől a végéig látja a folyamatot, és ha együtt is működik valakivel, az biztos, hogy ő maga egy kicsit túlteng a folyamatban. Sokan készítenek szerzői filmeket, amiket azért szeretünk, mert a szerző kézjegye jön le róla, bármilyen témához is nyúl.

De ha például a Black Mirror című sorozatot említem, annak rengeteg szerzője van, viszont a koncepció végig kíséri a teljes sorozatot annak ellenére, hogy nem egy valaki találta ki. Tehát ilyen formán ez az antológia műfaj is nagyon jó tud lenni.

Nemrég jelent meg két novellád az Alibi hat hónapra antológia Levegő című számában. Mesélj egy kicsit erről a projektről, mi volt az inspiráció a novellák mögött?

Ez az antológia, aminek évek óta rendszeres szerzője vagyok, arról ismeretes, hogy nem csak írók írnak bele, hanem különböző művészeti ágban tevékenykedő emberek; festők, zenészek, költők, színészek. A téma mindig kötött. Ebben a Levegő című számban rájöttem, hogy hozzám most a disztópikus világ áll közel, és vonz a steampunk stílus.

Már le voltak adva a novellák, amikor kitört a járvány, ami kicsit olyan volt, mint egy rábólintás arra a furcsa megérzésre, hogy hova tart a világ. Lehet, hogy túl sok ilyesmit olvastam (nevet), de betalált ez a valóságban is, úgyhogy érdekes érzés, ahogy gyakorlatilag benne ülünk a negatív jövőképben. Mosolygunk hozzá, kommunikálunk, amennyire csak lehet, racionálisan állunk hozzá, nem hagyjuk, hogy elragadjanak az indulataink, alkalmazkodunk, de azért megvan az árnyék a háttérben.

Különleges atmoszférát ad a Luxus című novelládnak az esküvő és a temetés összehasonlítása, illetve a szertartásokhoz fűződő attitűdök, szokások, melyek az életünk részei. Szerinted hol gyökerezik mindez, mikor volt az első revelációd ezzel kapcsolatban?

Szerintem ez egy tök jó kérdés és erre rengeteg féle válasz van. Nyilván az embernek a gyerekkorából jönnek az első emlékek, amikor ráerőszakoltak egy szép ruhát, mondjuk karácsonykor, és nem értette, hogy miért teszik ezt. Olyan emberek jönnek össze, akik lehet, hogy egyébként gyűlölik egymást, de karácsonykor muszáj. Megérintett, hogy ennek az eseménynek vannak rendkívül megható pillanatai, közben pedig vannak nagyon mű, csinált és végtelenül kínos pillanatai is, de az emberek mégis ragaszkodnak ehhez.

Az esküvő és a temetés emelt szinten tartogatja ezeket a pillanatokat; sikerülhet nagyon jól és iszonyatosan is.

Az egyik legfurcsább élményem az volt, amikor Mexikóban láttam egy esküvőt, ahol mindenki boldogan, felhevülten mulatott, minden tele volt virágokkal, papírdíszekkel, szólt a zene, és aztán megláttam a koporsót, merthogy ez nem esküvő volt, hanem temetés.

Csak ott fordítva van, senki nem volt feketében, vidámság vagy legalábbis valami felfokozott, erős, érzelmes hangulat áradt az egészből. És akkor rájöttem, hogy ezt így is lehet. Borzalmas, amikor meghal valaki, akit szeretsz, de ez a fajta életigenlés, ami ott megjelent, nagyon megkapó volt, és rájöttem, hogy ellentétben az itteni szomorúsággal, ez milyen felszabadító.

Olyan, mintha temetésekkor kötelező lenne szomorú lenni. Mintha a régi emberek sokkal természetesebben kezelték volna a halált.

Igen és azt gondolom, hogy sokkal több feszültség kijön az emberekből, hogyha ki merik engedni magukból. A gyászt visszafogottan feldolgozni nagyon nehéz.

Mindkét novellában hangsúlyos szerepet kap az állat jelképe. A Luxusban egy tarka macska, a HyenaGirlben pedig az elbeszélő szinte állattá való alakulása, az állati világ felé való vonzódása szemlélteti ezt. A te életedben milyen szerepet tölt be a természet, az állatok világa?

Én úgymond ebben élek. Konkrétan is, meg agyilag is. Az idők során rájöttem, hogy az állatokkal nagyon jól kommunikálok. Az ő világuk analóg, olyan, mint a festészet, nem változik. Az állatoknál nincs hazugság, a kommunikációjuk nagyon konkrét. Azt gondolom, hogy sokkal érzékenyebbek és nem rontanak annyit a világon, mint mi. A lovaglás például az egyetlen olyan létforma, amikor közösen mozogsz egy állattal, akár még mindkettőtök örömére is. De ehhez meg kell tanulnod a nyelvüket, hogy harmonikus kapcsolat legyen köztetek és együtt tudjatok előre menni. Főleg a pandémia idején különösen érdekes volt számomra, hogy a világnak ez a része nyitott maradt. Az állatokkal mindig bánhatunk jól, ez soha sincs elvéve tőlünk, ez a vonal mindig nyitva van.

A Díjátadón az is elhangzott, hogy rengeteg publikálatlan szöveged vár még felfedezésre. Ha jól tudom, a Petri-díjat nyert regényed, A következő megálló: a Boldogság is egy ilyen sok évre kéziratban lappangó szöveg volt. Lehetséges, hogy ez a könyv egy fordulópont, amely elindítja a folyamatot a gyakori publikálás felé?

Ez nem tőlem függ elsősorban, de való igaz, hogy eddig én csak írogattam. Márton László tanított a gimnáziumban magyar próza szemináriumon, és neki küldözgettem az írásaimat, de az írás alapvetően szabadidős tevékenység volt. Nem volt soha egy fő cél, ezért meg is ijedtem, amikor megkaptam Petri-díjat, mert rájöttem, hogy akkor ez most ki fog kerülni, de közben meg izgalmas. Nyilván minden művész van annyira exhibicionista, hogy örüljön ennek, már vagyok annyira idős, hogy jobban rálátok a dolgaimra, jobban vállalom, amiket csinálok, mert sokkal több az önkritikám.

Tudatos döntés volt, hogy nem publikáltál?

Nem foglalkoztam ezzel, elküldtem persze néhány folyóiratnak, de sosem válaszolt senki. Meg is lepődtem, amikor jött a díj, ahová nem én adtam be a szöveget, hanem Márton László ajánlotta. Minden művész van annyira exhibicionista, hogy örüljön, én is, de leginkább az tetszik benne, hogy most újra lehet dolgozni vele, munka lesz, szerkesztés, mielőtt kikerülne. A képeimet sem menedzselem valami nagy hévvel, örülök, ha megveszik őket és kikerülnek a falra vagy kikötnek egy rangosabb kiállításon, de a megfestésük az, ami igazán motivál. Sosem tekintettem ezt pénzkereső munkának, a kreativitást egyéb területeken is lehet hasznosítani, tíz évig vezettem egy rajziskolát például, és igyekszem mindig olyan munkát végezni, ahol szükség van művészi, de legalábbis alkotói készségekre.

Mi volt az utolsó olvasmányélményed, amely nagy hatással volt rád?

Nagyon szeretem Margaret Atwoodot. Legismertebb munkája most a Szolgálólány meséje, de rengeteg más könyve is van. A MaddAddam című trilógiája arról szól, hogy hogyan irtja ki valaki az emberiséget puszta jószándékból azért, hogy megmentse a Földet. A pandémia kitörése előtt íródott, én is jóval előtte olvastam, nagyon megfogott. Pontosan ezt láttam magam előtt, hogy valami ilyesmi fog történni. Ugyan nem ez történt, de a hangulat mintha valami ilyesmit üzenne. Azért is fontos szerző számomra, mert rendkívül jó humora van és ezeket a pátoszos témákat meg tudja oldani egyszerűen, patetikus cirádák nélkül. Roppant érdekes regény, nagyon ajánlom mindenkinek.

És ha már pátosz, a másik nagy kedvencem Cormack McCarthy. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire komoly szövegek ennyire megfognak, de nála az írás módja is mintha külön életet élne a történet mellett. Gyerekkori kedvencem, Jack London sztorijai elevenednek meg újra, valamiféle kegyetlen, szikár előadásban, ami számomra nagyon vonzó. McCarthy-tól a Suttree című regényt olvastam utoljára, ha valaki kiheverte a MaddAddam disztópikus borzalmait, levezetésként áttérhet erre a csodásan megírt egzisztencialista nihilre, garantáltan nem fog unatkozni!