Pozsgai Anna Flóra

Interjú Bíró Éva Gabriellával a playback színházról és annak terápiás hatásairól

Sokak számára zavarba ejtő kérdés lenne, hogy mi is az a playback színház, annak ellenére is, ha esetleg rendszeres színházlátogatók. Következő interjúmban Bíró Éva Gabriellával, drámapedagógussal és pszichológussal, szeretett volt tanárommal beszélgettem a playback színház mivoltáról, terápiás és léleknyitogató hatásairól.

Mi is a playback színház pontosan?

Ha nagyon röviden szeretném elmondani, hogy mi is a playback színház, akkor egy olyan színházi műfajként határoznám meg, ahol a közönség egy tagja elmondja a személyes élettörténetet, ami valóban megtörtént vele, és azt a színpadra rakják a színészek improvizáció útján. Erre kitaláltak sok konvenciót, amelyeket folyamatosan lehet újítani. Vannak különböző formák, amikben elő lehet adni bizonyos jeleneteket. A playback színház összetétele szerint áll egy improvizációs zenészből, a színészekből és a játékmesterből, aki tartja a kapcsolatot a közönséggel, a színészekkel és a zenésszel.

Hogy ismerkedtél meg ezzel a műfajjal?

Ezzel a műfajjal még 2002-ben ismerkedtem meg, Parádi Józsefnél az Álomszínházban. Ekkor kaptam egy olyan lehetőséget, hogy csatlakozhattam az általa meghirdetett Erdélyben megrendezett playback színház turnéhoz. Minden nap próba volt, sajnos az előadásokba ilyenkor még nem állhattam be, de ez alatt az idő alatt nagyon megszerettem ezt a műfajt.

Később az egyik vezetője voltál egy olyan társulatnak, amelynek tagjai nevelőintézetes fiatalok voltak, akik a playback színház műfajában játszottak együtt. Hogyan kaptad meg ezt a lehetőséget, hogy velük dolgozhass?

Ide úgy kapcsolódtam, hogy tartottam egy nemzetközi tábort külföldiek részére, ahova meghívtam egy másik playback csapatot is, akikkel együtt jött Csillag György nevelő is, és ő mesélt nekem arról, hogy milyen izgalmas dolgokat csinál ezekkel a gyerekkel. Így egy alkalommal ellátogattam hozzájuk, és végül ott is maradtam, mert mindig is nagyon érdekelt a nevelőintézetes fiatalok sorsa, valamint a későbbiekben a vezetővel nagyon jól tudtunk együttműködni. Sikeresen összeraktuk az ő nevelői szakértelmét az általam ismert drámapedagógiai módszerekkel, játékokkal. Nagyon fontos volt nekem, hogy a playback műfajon belül jobban meg lehetett őket ismerni, megnyitotta őket ez a színházi módszer azáltal, hogy fel tudták rakni a személyes történeteiket a színpadra.

Kik ennek a társulatnak a tagjai?

Ez a társulat a pontos nevén a Kavicsok Playback Színházi Játszótér, a tagjai a Szegletkő Gyermekotthonból való fiatalok. Ők 14-18 év közötti kamasz fiúk, akik volt vagy jelenlegi bűnkövetők, droghasználók vagy alkoholhasználók. Ez egy speciális gyerekotthon, ami normál és a javítóintézet között helyezkedik el.

Mi alapján kerülhettek be ebbe a társulatba? Volt valami kikötés?

Egyáltalán semmilyen kikötés nem volt számukra, ez egy programlehetőségként volt meghirdetve, hogy csatlakozhatnak ehhez a társulathoz. De előfordultak időnként kizáró tényezők, például akin lábbilincs volt, az nem jöhetett értelemszerűen. Ami nagy bánat volt számomra és Csillag György, a jelenlegi vezető számára is, hogy a fiatalok, miután megszerették ezt a műfajt, a gyermekotthon ezt egyfajta fegyelmezési módszernek használta azáltal, hogy eltiltotta őket a playback színháztól, ha úgy érezte, nem megfelelő volt a magatartásuk.

Milyen változásokat vettél észre a fiatalokon a társulati alkalmak elteltével?

Igazából azt fontos tudni, hogy a gyermekotthonban farkastörvények uralkodnak, aki erősebb, aki nagyképűbb, az a „király”, és a többiek pedig az ő behódolói. Hasonlóan, mint ahogy a börtönökben. Egy ilyen közegben az ember nem tudja megosztani az érzelmeit, a fájdalmait, a gondolatait. Viszont amikor kiragadjuk őket ebből, és egy biztonságos környezetet teremtünk számukra, akkor rájönnek, hogy itt nem ciki beszélni arról, ami valójában bennük dúl, és rákapnak erre a lehetőségre, ahol kiönthetik a lelküket. Volt olyan például, hogy alig lehetett leállítani őket, mert annyira mesélni akarták a történeteiket. Látszik rajtuk, hogy milyen fontos nekik, hogy valaki odafigyel rájuk végre, és az, hogy láthatják a saját történeteiket mások által lejátszva plusz fantasztikumot ad nekik, valamint egy új perspektívát egy traumatikus élményükre:ezáltal már nem áldozatok voltak többé a saját történetükben.

Milyen érzés volt nekik, hogy hirtelen egy színész szerepbe kellett bújniuk?

Nagyon érdekes volt ez számukra, hiszen amivel ők elsősorban a hétköznapokban azonosulnak, az az, hogy „én egy suttyó alak vagyok, engem nem lehet szeretni, én úgyse kellek senkinek”, és itt pedig azzal kellett szembesülniük, hogy én most egy színész vagyok. Ezt a színész szerepet egy idő után egyre jobban élvezték, hiszen egyre több fellépésen tudtak részt venni ezáltal, például pedagógusok előtt, különböző rendezvényeken. Nagy sikere volt ezeknek a fellépéseknek, hiszen egyrészt nagyon lelkesek és ügyesek voltak, másrészt a közönséget meghatotta az, hogy tudták, honnan jöttek. A gyerekeknek ez adott egy másfajta identitást, büszkén hangoztatták, hogy ők playback színészek.

Hogy élted meg emberileg ezt a közös munkát?

Nagyon szerettem, mert hihetetlen sok szeretet volt ebben a légkörben, és nagyon megható volt látni a gyerekeket, ahogy megnyílnak, és ez hihetetlen mélyégeket hozott elő. Ez egyfajta terápiás jelleggel hatott mindenkire.

Szerinted a playback színház műfaja segíthet más problémákkal küzdő fiataloknak is?

Abszolút! Én a playback színházban azt szeretem, hogy nagyon tág spektrumon lehet vele mozogni, és ezáltal rengeteg dologra lehet használni. Egyébként én négy nemzetközi drámatábort tartottam, amelynek egyik eszköze a playback volt, melynek segítségével mindig feldolgoztunk egy témát. Az első téma a Hogyan találnak a munkanélküli fiatalok állást? volt. A második a perifériára szorult fiatalok, míg a harmadik a roma fiatalok segítésére irányult, a negyedik pedig arra fókuszált, hogy az iskolakerülők hogyan integrálhatók vissza az iskolába. A playback színház módszerével ezeket a traumatikus élményeket, amelyek miatt periféria szélére kerülnek, mind fel lehet dolgozni. Ez egy lehetséges eszközt adhat az identitásváltásra nekik.

Ha valaki rosszul vezeti ezt a műfajt, akkor akár hathat romboló jelleggel is az emberre?

Úgy gondolom, romboló hatással nem nagyon lehet az emberre, de az megtörténhet, hogy nem működik ez a módszer. Azt fontos tudni, hogy ennek a műfajnak az első lépése az, hogy egy empatikus légkört kialakítsunk, ahol érződik a biztonság és az elfogadás, és nincs kritika; ha ez nincs meg, akkor nem működik. Hogyha azt vesszük észre, hogy például az egyik gyerek kritizálja a másikat, akkor azonnal szólunk, visszajelzünk. Ezeket a kereteket nagyon szigorúan betartjuk.

És ugye Te nem csak fiatalokkal dolgoztál együtt ebben a műfajban, hanem volt egy társulatod is, a Legyen ami van improvizációs színház. Erre reflektálva mit gondolsz, ez a műfaj önállóan is meg tudja állni a helyét a színpadon, vagy ez inkább egy úgymond lélektani színházi műfaj, ami csak a benne szereplőknek szól?

Ez egy nagyon tág műfaj, ahogy említettem, tehát el lehet vinni egy nagyon mély terápiás irányba, ahol azért jobb, ha nincs megnyitva mások számára, de megvan az a lehetőség is, hogy az ember csak egy közepesen mély szintig vigye el ezt a műfajt, amit viszont ki lehet nyitni a nagyközönség felé. Erre a személyes példa az volt, hogy társulatunk negyedik évadában a Spirit Színházban léptünk fel, aztán pedig már a Bethlen Téri Színházban száz fő előtt, ami nagyon jól működött. Féltünk nagyon sokáig, hogy hány fős közönség elé vihető ez a műfaj, mert ugye ez alapvetően egy kamara műfaj, hiszen intim történetek jelennek meg benne. Azt hozzátenném, hogy Kriston Andreával csináltuk ezt az utolsó évadot, és nagyon sokat segített az ő szervezése, ezáltal olyan emberek jöttek ezekre az előadásokra, akik az ő módszere iránt is érdeklődtek, és ez egyfajta szűrést adott arra, hogy nyitottabb emberek jöjjenek el.

Pozsgai Anna Flóra vagyok, a Nincs színházi rovatának egyik tagja. Magyar szakon tanulok, azon belül színháztudományt, de színházzal való kapcsolatom már akkor megkezdődött, amikor kislánykoromban előszőr megtapasztaltam, hogy egy kézre húzott figura is milyen hihetetlen történeteket tud elmesélni. Azóta az ezerarcú Dionüszosz sok mindent megmutatott nekem magából, de még bőven vannak számomra ismeretlen oldalai. A célom az, hogy erre a felfedezésre másokat is magammal tudjak vinni az írásaimmal, és megmutathassam, hogy a színház nem ott ér véget, ahol a függöny legördül.