Hivessy Menyhért képére

Schillinger Gyöngyvér

Lendület

Elvisz a Dunához, azt mondja. Merre, hova. Hát csak ide, ne kérdezgessek annyit, tegyek be fürdőruhát, apa, de még nincs nyár. Majd lesz. Máris. Majdnem nyár van, húsz fok, most akkor kényes vagyok, vagy mi. Anyunak nem kell tudnia róla, biciklivel megyünk, kiizzadok, és akkor milyen jó lesz a vízben. Emlékszem-e a tavaly nyárra. Igen, az jó volt, de most megfagyok. Húsz fokban megfagyni, ingatja a fejét, leveszi a hátizsákot, koccannak az üvegek.

Ez nem a mi hétvégénk, anyu mindjárt itt lesz, de nem merem kimondani, apu a hűtőből berámol valamit a táskába. Maradék kolbász, uborka. Változnak a dolgok, tavasz van, és minden jó lesz, tudja, a zsigereiben érzi, majd meglátom. Van ott az a hinta, és tavaly arról a dombról ugráltunk a folyóba, nem emlékszem? Toporgok körülötte, most még ellenállhatok. Csak én ugrottam, apám a fűben ivott, aludt, intett felém, és nem nézte meg a szám, hogy lila már vagy még fürödhetek, a víz borzasztóan hideg volt, sikongatva mentem bele, apám mosolygott, intett, vagy legyintés volt. A víz sodort, hátranéztem apámra, már eldőlt a fűben. Csak mi voltunk ott, a szél fújt, álltam derékig vízben a part közelében, apu, most nézz ide. Még éppen nem vitt el a víz, még pont megtartottam magam, alul hideg, felül sütött a nap, ez jó volt, ott egyedül a vízben, és hogy meg tudok állni.

Minden rendben lesz, mondja apám, valami új állása van, és ez most biztos, a haverja szerezte, vannak haverjai, az ember nincs egyedül, itt az egész fizetés a zsebében, és elő is vesz egy köteget, megmutatja, ez jó, bólogatok, és toporgok tovább. Húzni kéne az időt, hogy apa most nem jó, hétfőn dolgozat vagy fáj a torkom, a biciklimről leesett a lánc.

Két érdes tenyerét az arcomra teszi, mosolyog, rajtam mosolyog, hogy mit aggodalmaskodok, ne legyek már olyan, mint anyám, savanyú a lehelete, de a szeme még élénk, vizenyős kék, tényleg nem rá hasonlítok, az én szemem barna, apu, menjünk máskor. Felegyenesedik, szomorú vagy türelmetlen, nem tudom, a táskát leengedi a földre. Van ott az a fa, nem emlékszem? Meg a hinta. Állást szerzett, nem örülök neki? Nekem is ad pénzt, és már gyűri az ezreseket a kezembe. Anyámnak erről ne szóljak.

Igen, a dombon állt egy fa, rákötve a kötélhinta. A kötél kibír? Innen a víz messze van, talán kövekre esem, de ha nagyot lendülök és a kötél nem szakad el, olyat csinálok, amit sosem, apu nézd, a gyomrom liftezik. Hátrébb megyek a hintával, csak neki kell futni, és akkor minden jó lesz, csak lendülni egy nagyot előre.

Karcagi Ágnes

Játék

Zánka, Balaton, 35 fok, szocreál üdülőtelep. Tegnap a gyerekek sokáig játszottak a fáról lelógó kötélen, tudod, olyan tarzanosat. Ma meg Juli hazament, túl sok volt az élmény. El akarja mesélni szüleinek, hogy milyen volt a tegnapi játék. Vagy legalábbis megpróbálja…

Juli szerelme Peti volt, aki szintén a táborban nyaralt. Csendes srác volt, tegnap különösen sok időre elcsendesedett. Olyan három körül mentek ki az erdő széléhez, ott volt egy nagy tölgyfa, és onnan tök jól be lehetett ugrani a Balatonba. Juli most vette fel az új, cseresznyés bikinijét, amit a nagymamától kapott év végén, mert egyébként kitűnő lett. Peti csak magatartásból lett ötös. Évi feneke éppen óriásit csattant a tó fenekén, aztán Juli is utánaugrott. Még a vízben kibeszélték, hogy Peti mennyire jól néz már ki így félmeztelenül, meg mennyire vicces, hogy egy halott delfint utánoz fürdés közben. Juli azért féltékeny volt, mert Évi tavaly randizott Petivel, de aztán nem lett belőle semmi, meg amúgy is csak ötödikesek voltak, szinte még gyerekek, most már sokkal felnőttesebbek. Az egész délután legemlékezetesebb része az volt, amikor Évi elkezdett összevissza kapálózni a vízben és Peti hőst játszott. Julinak ez nem tetszett. Peti megfogta Évi karját és megfordította, hogy ki tudjon úszni. Ő maga még maradt egy picit. Lebukott a víz alá, csomó vizet ivott, legalább annyit, mint tegnap a málnás Top Joyból, aztán egyre mélyebbre süllyedt.

Peti temetése jövő pénteken 15:00-kor lesz.

Tóth Szilárd

Fürdőnadrág

„Vegyészmérnök leszek! Vegyészmérnök leszek!” – alattunk ugyanis volt egy játszótér (volt, mert költözés meg lingés-lengés, ide-oda-amoda, és akkor már kertesház: a szomszéd kutyája hevesen ugat. Nem teljesen értem ezt a hozzáállását a világához, lévén igazán nem sok minden van most itt, amit ugatni lehetne. Lehetséges, hogy pont ez a gondolat ragadja meg bolhás pajtásomat. Pardon, bundás pajtásomat. Merthogyhamár itt kell megfulladni a kertvárosban, akkor már igazán ne veszítse el egy kutya kutyai lényegét. „Ugatok magának, mi mást is tehetnék?” [Tatjana levele Anyeginhez] Persze nem vagyok vele rosszban, estének fokán ugyanis nyakkendősen szünetet tart, mégis kertvárosias szellemben nevelkedett, így hát nyugodtan szunnyadhatok. Nyári délutánok a kertben, kiülök és morfondírozok, és csendben van. Ritka pillanatok egyike, merthogyugye dél bőven múlt. Ilyenkor már a bemelegítést, az előrezonálást is befejezte a művészúr – tenor. Ez meggyőződésem. „Mit olvasol” – kérdi tőlem az ember barátja. „ÉS-t, kérlek” – válaszolok. „És [ÉS] mi van benne?” – érdeklődik hűségesen. „Most egy tanulmány, de van más is. A verset szereted?” „Szeretem én, kérlek.” „Na, hát akkor engedd meg!” – azzal lapozni kezdtem az íveket. „De hangosan! Magas a kerítés.” „Úgy, úgy” – és akkor felolvastam neki. Jó így: kellemes az idő, az ember akár a kigombolt inget is megengedi magának. Talán mert olyan gyermetegen szitálja át a lombokat a nap [patetikusan poetikus, a hideg kiráz az ilyen költői mintáktól]. „Én megyek ugatni tovább.” „Rendben van. Szervusz, kérlek!” „Szervusz, kérlek!” – mondta át nekem a bodros. Azért kutyául nehéz. És aztán az a kutyanehéz ugatás egész délután. Estig. Harmonikus a záránya, mert ahogy száll alá a nap, úgy halkul el ő is. Hetente egyszer intézek vele filozófiai beszélgetéseket egy karika hurka mellett. Átdobom neki huncutul, aztán Heideggerről faggatom. Kijárok, míg jó az idő. Legközelebb csupán fürdőnadrágban leszek, elhatároztam. Igaz, ezzel vigyázni kell! Ma még fürdőnadrágban áll a gyepen, holnap pedig a zakó tangapapuccsá szárad, az ember fia pedig sörhassal, fecskében betont locsoló konstrukcióvá szottyad [puffad. Gyakorlatilag egy anti-Dávid]. Óvatosan engedem meg magamnak. Aztán ősszel dupla pulóvert [vagy gatyát] veszek, hogy behozzam a lemaradást: kiengeszteljem a múló időt. De messze még az ősz. Suhogjanak még addig a lombok.), ott kiabált, kissé selypítve, egy tökmag, aranyos krapek. Aztán felugrott a hintára.

Tóth Péter

Macskatűz

A macskák szaporodási szokásaikat tekintve több mint furcsák. Ilyenkor sokszor területharcukat is hallani lehet, ami az édes alvást is megzavarja, mint szeretőket a hazaérkező házastárs. Idegesítő, bármelyik is történjék meg egy éjjel. Minden bizonnyal egy ilyen harcba keveredő lehetett az, ami mellett Márk is állt. Mintha csak aludt volna. Persze a képzetet rombolta, hogy a mancs környékén férgek jelentek meg, de egyébként semmilyen külső sérülés nem látszódott. Emiatt is reménykedett gyermeki módon, hogy a tetem egyszer csak felébred és továbbáll, egyik lábát a másik által kitaposott nyomba rakva. Ahogy a macskák szokták.

Márk emlékezett (Tedd zsákba, majd dobd tűzre) az anyja tanácsára reggelről, de egészen kora estig nem akart kimenni. Persze vidéken, ha tiszta az ég – mint akkor –, a Hold bevilágítja a legsötétebb erdőket is, így a legkisebb reménye sem volt, hogy vakon intézze el a dolgot, az udvar hátsó, fák, bokrok közé vesző részén. Ahogy elkészült és a tűz már égett, nem tudta eldönteni miként is csinálja. Rádobta az egészet a fekete, súlyos zsákban úgy, ahogy volt, de arra nem gondolt, hogy a zsák, mint a kámfor, apró részekre enyészve eltűnik, így mutatva meg a macska szürke szőrét újra, immár utoljára.

Nem bírta nézni a folyamatot. Helyette az udvar végét fürkészte, aminek egy fáján észrevett egy gyerekkora óta fölöslegesen lógó kötelet, végén egy rúddal. Minden bizonnyal úgy törne ketté, mint egy ropi, ha most megpróbálná használni. Márknak egy fénykép jutott eszébe, amit gyerekként készítettek róla. Ült a farúdon, kis ujjai pedig markolták a kötelet, mint újszülött az anyja ujját. Úgy ingázott előre-hátra, probléma nélkül, felelőtlenül, ahogy aznap éjjel mozgott az emlék és jelen helyzete között, ahová a tűz melege rángatta vissza. A hintázás képe, mint egy jégpáncél alatti folyó, olyan volt. Külsőre statikus, de valahol mélyen világokat mozgató áradat, aminek külső része úgy olvadt el aznap éjjel, mint a tetem csontjáról a zsír miatt forralódó hús. Elveszett egy éjszaka lett az aznapi.

Másnap csak egy szomszéd jegyezte meg, hogy iszonyatos szagok voltak az éjjel. Csak egy szürke folt jelezte, hogy valami történt az udvar hátsó, fák, bokrok közé vesző részéhez közel.

Szabó Benedek

Homo ludens

Egy nagy játszótéren ültem egy padon, napfényben, zsivajban, amikor egy szigorú szülői hangot hallottam. A hang a hintázó gyereknek szólt, felhívva a figyelmét arra, hogy itt az ideje hazaindulni és megírni a leckét. Az önfeledt játékot abba kell hagyni, mert most fontosabb, életbevágóbb dolog kell, hogy következzen. Hintázásból nem lehet érdemjegyet szerezni, sem erős középiskolába felvételt nyerni, szakmát szerezni és elhelyezkedni. Ebben az érvelésben mellékes szempont a gyermeki – inkább emberi – természet, az, hogy vannak olyan tevékenységek, amik nem ,,hasznosak”, de mégis szükségesek. Ha az ember játékra termett, akkor miért nem játszhat annyit, amennyit csak akar?

Az, hogy a játék oktalan és céltalan időtöltés, ahol nem következik semmiből semmi, ahol értelmetlen képzelgések adnak teret csacskaságoknak, csak a külső – a nem-játszó – ember szemszögéből tűnik így. A nem-játszó valójában azért láthatja így a játék eseményeit, mert kívül rekedt a játék valóságán. Így a saját valóságából számára úgy tűnhet, hogy a másik valóságban mozgó ,,játékosok” ténykedése értelmetlen és felesleges. Az a világ talán nem is áll kapcsolatban a sajátjával, annyira idegen tőle.

Viszont a másik – a játszó oldal – nem vélekedik így arról, aki nem játszik. A játszók eltekintenek attól a ténytől, hogy vannak, akik nem játszanak, tisztában vannak azzal, hogy a többiek kívül rekedtek, így ők nem is lehetnek részei a játék-valóságnak. Legfeljebb úgy, ahogyan az a játék-valóságába beilleszthető, de véletlenül sem úgy, ahogy a kívülálló nem-játszó elképzelné. A két világ annyira különbözik egymástól, hogy azt hihetnénk, nem is férhetnek meg egymás mellett. Pedig ez a játszótér helyet ad mindkettőnek.

Szerzőink

Schillinger Gyöngyvér: jogász és író Karcagi Ágnes: hívnak, jelenleg végzős diákja vagyok a győri bencés gimnáziumnak. Iskolámnak köszönhettem többek között egy kötetet, melyet sokadmagammal készítettünk "Ez most az a csönd" címmel. A jövőmben szeretnék irodalommal foglalkozni és őszintén remélem, hogy ez így is fog történni. Tóth Szilárd: 2002-ben születtem, Szabadkán, ahol Kosztolányi. Egyelőre Zenta (Bolyai TGK – képzőművészet szak) és Szabadka között minduntlan ingázó… és vajdasági. Szabad olyat mondani, hogy prózában utazom? Verseket én már nem írok, az másoknak jobban megy, csupán prózát. Ja, jut eszembe, újságírással is. Jelentek meg novelláim erre-arra, hamarosan a HÍD-ban. Az ember életében csakis a könyvek az állandók. Elképzeléseim szerint egy napon majd elméleti nyelvész leszek (mondjuk fonológus). Tóth Péter: 1995-ben születtem, Dombóváron. Jelenleg az ELTE Bölcsészettudományi Karának hallgatója vagyok. Ha bármit megtehetnék, akkor Avignon környékén készítenék bort a karthauziaknak, vagy Andalúziában kergetnék kutyákat. Szabó Benedek: Szabó Benedek vagyok, első generációs erzsébetvárosi, most éppen egyetemista. Leginkább a mélységeket és a magasságokat keresem, és ha megtalálom, akkor ezt próbálom továbbadni fotóimon és írásaimon keresztül.