ELÉNEKELNI NYÁRI DALOKAT

Őszi kert, rögtön az ősi kert jutott eszembe.

Ázott újság a túlnőtt fűszálak között.

Mint amikor a halott haja még nő egy kicsit, vagy a körme.

Mintha kapaszkodna a kert a vadonba,

önvadság ez önvád helyett, unom mesterkélt lépteim.

Elborult, üres locsolókanna. Dobol rajta az eső.

Diók fetrengenek keserű, feketedő kabátjukban.

Termésvesztett gyümölcsfák csontozata.

A nyárból csak én maradtam, az őszből csak ők.

A holtágból csak a tovább élő halak.

Őszi kert, rögtön az eső áztatta, málló rögök.

A veteményes véleménytelenül tűri saját látványát.

Nem létezünk, amíg valaki meg nem lát bennünket.

Látja-e magát a kert? Hány halott menetel odalent?

Egykor ez is temető lehetett. Poshadt alma az elme.

Távolabb bedőlt fa. Csuka rabol mellette.

Csupa rablás és széttaposott külső szervek.

Az ázott újság címlapján egykori tragédia.

Az áztató eső alatt jelenkori sorvadás.

Ma már ez az évszak marad. Poshadt körte, holt darázs.

Őszi kert. Az úton párás üveg mögül kibámulók.

Intenek. Nem istenek. Ez a napszak marad, ami utána,

senkitlen, mégis rokon. Friss vakondtúrásba lépek.

Aszott szilvatetemre taposok. Jó tovább rontani mindenen.

Lepisilni az eső áztatta újságot. Leszidni az uralkodó évszakot.

Itt kellene aludni. Elrepedt palákból védelmező tetőt.

Szalmabálából biztonságos falat. A telefonom,

amíg világít, zenél, halkan elénekelni nyári dalokat.

Amire mások azt mondják, kapcsold ki, tegyünk be másikat.

Már másik eső van, de az üres locsolókannán ugyanúgy dobol.

Hartay Csaba (1977) Szarvason él, több verseskötet és regény szerzője. 1996 óta publikál. Legutóbbi kötete: Átkiáltani az őszbe, versek, Scolar