Micsinai Dominik

Gyilkosságok Őzzel és nejlonszatyorral

(Olga Tokarczuk: Hajtsad ekédet a holtak csontjain át, L’Harmattan, 2019)

„[…] erőfeszítésem igencsak mulandó, elfér a gombostű fején, akárcsak az életem.” (58.)

Olga Tokarczuk a szótlanokat szólaltatja meg: az állatokat. Nem tanul meg a nyelvükön, annál meglepőbb dolgot tesz. Egy embert alkot nekik, aki megteremti az összeköttetést a két világ között. Mindezt teszi úgy, hogy a lelket tárja fel – az olvasóét és főhősét. Az igazság pedig az, hogy igazán jól sikerült neki.

A könyv magyarul a L’Harmattan Kiadó gondozásában jelent meg, Körner Gábor kiváló fordításában. Már a borító sejteti a regény hangulatát, hiszen a megjelenő kék és zöld színek végig domináns szerepet játszanak az elbeszélésben.

A történet fő része télen játszódik, de négy évszakon át tart a mű cselekménye. A lassan haladó eseménysor segíti a lélektani jellemzők megértését, a befogadó jobban tud a szerző által alkotott karakterre figyelni. A főhős Janina Duszejko, egy idős asszony, aki Lufcugban él. A dél-lengyelországi fennsík közel van a cseh határhoz és Kłodzko városához, ahol az események másik része játszódik. Csupán nyáron népesül be a környék, télen ő és két másik szomszédja – Mumus és Nagy Láb – lakik itt mindössze. A csend, a világtól való elzártság felerősíti a belső, rejtett tartalmakat. Minden körülmény alkalmas arra, hogy emberről, állatról, létezésről lehessen gondolkodni.

A műfaj igazán izgalmas: ökoregény, thrillerre jellemző elemekkel. Az elbeszélésen és a tetteken át mutatkozik meg a természetvédelem egyszemélyes megvalósulása, minden eseményben az emberen bosszút álló állat jelenik meg. A felütés már rögtön egy haláleset. Nagy Láb, Duszejko szomszédja megfullad egy orvul elejtett őz csontdarabjától. Őt követi nem sokkal később a rendőrfőnök halála, akinek holtteste mellett őznyomokat találnak. Sorra végeznek a környékbeli vadászokkal, akik rejtélyes körülmények között, állatnyomok mellett lelik halálukat. Egy gyilkosságsorozat és nyomozás bontakozik ki, mégsem beszélhetünk krimiről – ökokrimiről talán –, de még csak detektívregényről sem. Tokarczuk többször generál feszültséget a halálesetekkel, viszont azokat mindig elengedi, információhiányt hagyva utánuk.

Duszejko asszony főhős és egyben narrátor, az elbeszélés középpontjában áll. Egy valóságos elemekből felépített karakter, akinek világában racionálisan történnek az események, nem kérdőjelezi meg azokat. Tisztában van létezésének meghatározottságával, amit a csillagok állása rendelt neki születése pillanatában. Meggyőződése, hogy az asztrológia segít megmutatni egy ember életének történéseit, kezdetét és végét, illetve magát a jellemet, így saját horoszkópját is elkészítette, mely ezeket tartalmazza. Amikor kifejti gondolatmenetét a témában, így zárja azt: „Akárhogy is, ismerem saját halálom idejét, és ezáltal szabadnak érzem magam.” (63.) Ezzel szemben a környezetében lévők állandóan kételkednek, kutatnak, örökös változásban és kérdések között élnek, nem hisznek holmi asztrológiában. A főszereplő létezését is bizonytalanná teszik azáltal, hogy nevét rendre elrontják.

A Duszejko-féle világkép konstrukciójában kiemelt szerepe van a névadásnak. Mivel E/1. személyű az elbeszélés, így az információkat szűrve kapjuk meg. A lehető legtöbb dolog nevet kap az asszonytól vagy kiemelkedik általa a sorok közül, tehát az olvasó is ezt látja viszont. Legyen az élő ember (pl. Mumus), elvont fogalom (pl. Baj), de legfőképp állat (pl. Szuka, Őz) – szimbólumhelyzetbe, fontos pozícióba kerülnek, hiszen nagy kezdőbetűvel, tulajdonnévként szerepelnek. Valódi személynevek csak későbbi kontextusokból derülnek ki. Saját keresztneve jelenik meg először, amelyet nem szeret, mondván, az emberek a nevek jelentését és az általuk predesztinált jövőt figyelmen kívül hagyják gyermekeik névadásakor. A megnevezés tehát a főszereplő számára döntő fontosságú. Többször előfordul, hogy helytelenül ejtik a vezetéknevét. Azok tesznek így, akik lenézik őt, vagy akik csak egy bolondos vénasszonynak tartják – ilyenek a vadászok és a rendőrök. A gesztus nem tudatos, de érzékelhető, hogy Duszejko asszony az ő szemükben egy jelentéktelen személy, aki csak az útjukba akar állni. A névrontás egyre feltűnőbb jelenséggé válik, de az individuum jelentőségének csorbítása nem sikerül senkinek. A nő jellemében és tetteiben folyamatosan érzékelteti azt, hogy szavának érvényt kíván szerezni, hangját hallatni akarja a mellőzöttségben is.

A regény narratívája sokszínű. Kérdés, hogy mi a regény megszületésének apropója, ha a főszereplő szemszögéből nézzük? Visszaemlékezés, napló, esetleg példázat magától Janina Duszejkótól? Feltehetően emlékiratokat olvasunk, hiszen a tizedik fejezetben egy nyári szomszédjától, az Írónőtől kérdezi: „Ha meg akarnám írni az emlékirataimat, hogyan kellene hozzáfognom?” (143.) Azért lehet olyan változatos az elbeszélés-technika, mivel ezután megjegyzi Duszejko, hogy csak a jót és hasznosat szeretné leírni benne, az olvasó pedig csak a lényeges részeket látja. A narrációk és monológok váltakozó szerkesztésével megtörik a monotónia a folyamatosság lényegi megszakítása nélkül. Három-, illetve négyféle módon jelennek meg a főhősben lezajló folyamatok: az egyik a történetszál elbeszélése, a másik az ezotériának szánt részek, a harmadik a monológszerű okfejtések, illetve ezek keveredése.

Mi teremti meg azt, hogy minden furcsasága ellenére Janina Duszejko meggyőzi igazáról az olvasót? Egyrészt a Tokarczuk-szöveg nagyszerű alkotási mechanizmusa, prózapoétikai eljárásai. Másrészt a folyamatos bevonódás egy ember lelkében zajló eseményekbe. A bolondnak titulált idős asszony mindent kiolvas bárkivel kapcsolatban a csillagokból. Ez azonban nem kelt visszatetszést. A gondolatmenetek miatt a regény végére kevés kétség marad afelől, hogy az asztrológia valóban egy hasznos, de alábecsült tudomány.

Néhol úgy tűnhet, hogy a mű túlságosan tolakodó módon akarja az olvasóra erőltetni az állatvédelmet. Valójában a megjelenő felfogás egy fajtája a természettel való kapcsolatnak, de semmiképpen nem lesz belőle követendő példa. A regény egy figyelemfelhívás. Arra, hogy lehetne másként is csinálni. A főhős fel akarja rázni álmából társait, a befogadókat, azokat, akik figyelnek rá egy ilyen íráson keresztül Az ember törvénye kifelejti az állatokat rendszeréből, márpedig kötelesség lenne figyelni a mesterségesen túli világra – ha nem is olyan módon, mint ahogyan Janina Duszejko teszi.

Úgy gondolom, hogy Tokarczuk műve kivételes alkotás. Műfajában és lélektanában legalábbis bizonyosan. A megfogalmazott „ügy” szolgálatába állítódnak az angol romantikus költőtől, William Blake-től vett idézetek, hiszen ott vannak a fejezetek elején mottókban, Dyzio és Duszejko fordításaiban és magában a címben is. Mi magunk is segítségére lehetünk Duszejko asszonynak, ha befogadjuk regényt. Amennyiben így teszünk, az erőfeszítése nem válik hiábavalóvá.

Micsinai Dominik vagyok, harmadéves magyar-történelem tanárszakos egyetemista. Ez magával hozza, hogy képtelen vagyok a művekben nem meglátni annak taníthatóságát. A kedvenc színem a kék, néha a zöld. Az életemben is ilyen határozottan tudok dönteni, bár a csillagjegyem szerint precíz, pontos embernek kellene lennem.