Nádasdi Éva

Gondolatok az erdélyi metamodern líráról

(Címtelen Föld antológia, FISZ, 2020.)

Ebben a században – a Trianon utáni időszakkal ellentétben – viszonylag sok lehetősége van egy külföldön élő magyar szerzőnek a kiteljesedésre: jelentethet meg köteteket Magyarországon, illetve publikálhat Magyarországon terjesztett folyóiratokban és online felületeken. Az utóbbi tíz évben így kijelenthető, hogy bár már nem érzékelhető akkora mértékben a kisebbségi elnyomás feléjük, de még mindig jelen van egyfajta idegenségérzet a határon túli élet dinamikájában. Az ebbe a helyzetbe beleszületett generáció már nem érzékeli ezt az idegenséget akkora mértékben, megszokhatták a számukra adatott kettős életteret, illetve a főként magyarlakta falvakban kiteljesedhetnek anyanyelvükben. Ugyanakkor meg kell említenünk, hogy ez a helyzet nem homogénen fedi az egész határon túli közösséget, Kárpátalján vagy akár a Vajdaság egyes területein erősen érzékelhető még a kisebbségi elnyomás, és Erdély különböző pontjain sem ugyanolyan intenzitással élhetik meg az ott élők magyar identitásukat. Éppen ezért vált szükségessé az ezekre a tapasztalatokra, és magára az életérzésre való reflektálás, amely meg is valósult az erdélyi fiatal költők verseit összegyűjtő Címtelen föld antológiában.

Ahogy az előszóban az antológia szerkesztői (Horváth Benji és André Ferenc) is leírják, az erdélyi metamodern líra nem feltétlen különül el a magyar fiatal írók stílusától, inkább az olvasói hozzáállás az, amely az antológiát megkülönbözteti a többi magyar nyelven kiadott antológiáktól. Az olvasó önkéntelenül keres a szövegben olyan jegyeket, szóhasználatot vagy témákat, amelyek az erdélyi identitást megismertethetnék számára, közelebb hoznák ehhez az eddig kibeszéletlen, a saját valóságához képest idegen élethelyzethez. Meg is jelenik ez a fajta attitűd például Borbély András esszészerű Totemállat című versében, az ötvenéves perverz főszakács román nyelvű kérdésében (Gothár Tamás a főszakács című verse), illetve határon túli városokból és a kelet-európai létre utaló velős megállapításokból sincs hiány. Az antológia címadó verse, amely talán a legszebben fogalmazza meg az erdélyi identitás, és annak személyes megélésének kérdését Sánta Miriám Címtelen föld című verse:

„Talán el kellene mennem innen

valahova, ahol nincs öncenzúra,

és a szenvedésben nincs önmegtartóztatás.

Ahol senki nem segít és a láthatatlanság ad

egy új nyelvet, ami csak a sajátom.

És ezen szólalok meg.”

(209.)

A kötet címadó versében az egyén identitása összefonódik a közösség identitásával, a megfelelés terhét rakva ezzel a lírai énre. A valahova tartozás egyszerre megnyugtató és olyan érzés, amitől ha megszabadulhatnánk, sokkal szabadabbak lehetnénk. Az antológia viszont természetesen nem teljes egészében az erdélyi identitásról szól. A költők hol Buddhát (Fischer Botond versében: Sziddhárta), hol Camus-t, hol Kendrick Lamart idézik meg verseikben, illetve több popkulturális utalást is elejtenek, amivel közelebb hozzák az olvasót a vers világához vagy pont elidegenítik, és egy új kultúra számára adnak betekintést. A magyar és az erdélyi kortárs szövegekben egyaránt megfigyelhető a popkulturális szimbólumok versben való megjelenése, amellyel az örökkévaló, magasnak hitt költészetet állítják szembe a múlandóval, ideiglenessel.

„31 és fél éve születtem 30 éve szabad kelet-európai

országban élek így nézünk ki milyen érzés 30 éve szabad

kisebbségben élni kérdi a riporter én megengedhetem

magamnak hogy ne egyek húst vagy tejterméket

és megigyam a zöldséglevet minden reggel megengedhetem

magamnak hogy örökké akarjak élni csak tudnám

melyik munka a fontosabb melyik határidő

mi derül ki ma és hova és mivel tartozom a hagyománynak”

-Horváth Benji: 30 to infinity (119.)

A modern ember többé nem isteneket teremt magának, hanem sztárokat, írókat, ikonokat követ, vagy csak elmélyül a hithű ateista létben, ahogy azt Horváth Benji is teszi. A világtól való elidegenedés, a káosz visszatérő és erős motívumai Horváth Benji verseinek, amelyekben megjelennek a Föld pusztulásával kapcsolatos aggodalmak és az emberi lét hiábavalóságának kaotikus ellentmondása is. Bár a vesztünk felé rohanunk, mégis tovább folytatjuk hétköznapi életünket és próbálunk úgy tenni, mint aki képes valami jelentőségteljeset létrehozni ebben az életben.

A költők törekednek felérni szintén erdélyi származású példaképeikhez, verseikben megszólítják többek között Egyed Pétert, Zudor Jánost, valamint Hervay Gizellát két versben is.

Az absztrakt, a neoszürrealista versek erőteljes elképzelhetetlen síkon mozgó képeikkel teljesen kitaszítják a befogadót a valóságból, olyan érzést hagyva maguk után, amelyeket nem tudunk szavakkal racionálisan megfogalmazni, csak érzékelni. Ilyen hatásos szövegek például Kemenes Henriette Mikor az öregről beszélek, nem anyámról beszélek (147.) című verse, Kali Ágnes Bábel alkotása (140.), Osváth Zsuzsa Innuendo-ja (199.) és Sztercey Szabolcs Javítás (254.) című verse. Rajtuk kívül más költők is megpróbálkoztak szürrealista versek alkotásával (Kulcsár Árpád, György Alida, Gál Hunor), de verseik nem hoztak létre olyan hatást, mely eléggé megrengette volna az olvasó elváráshorizontját. A kortárs fiatal költők által gyakran alkalmazott motívumokat használva igyekeztek hatást elérni, olyan szélsőséges szóhasználattal, mint „hulla”, „levágott csontok”, „öngyilkos”, „felakasztás”. Ezekkel a szavakkal óvatosan kell bánni, mivel annyiszor használják őket feleslegesen vagy hatásvadász szándékkal a kortárs szövegekben, hogy nehéz velük maradandó vagy mély hatást elérni. A pályakezdő költők másik ilyen manírja a részletekbe való belefeledkezés túlzott használata, ami egy szintig segíti az érzékletesebb világalkotást, de egy idő után elfárad tőle a szöveg. Ebből fakadóan az antológia egyik hátránya, hogy a szerkesztői szubjektivitásból eredően gyengébb szövegei is bekerültek egy-egy szerzőnek az erősebb szövegei mellé.

A túlságosan személyes, a költő számára saját élethelyzetében fontos versek, mely szövegeknek leírása lelki megtisztulást ad az alkotónak, pont ezekkel a versekkel túlságosan traumára koncentráló jellege miatt az olvasó nem tud azonosulni, hiányzik belőlük a löket, amely behúzhatná a vers szövegvilágába. Erre megoldásul szolgálhat a minél letisztultabb versnyelv létrehozása, amelyben kiemelkedik az ironikus nyelvezettel rendelkező Mărcuțiu-Rácz Dóra, Láng Orsolya és Gondos Mária Magdolna.

A központozást nélkülöző versek egyik nagy mestereként meg kell még említenünk Székely Örsöt, akinek olvasni a verseit olyan, mintha egy kád vízbe merítenénk a fejünket, és úgy próbálnánk kitapogatni a külvilág zajait. Egyszerre megnyugtató, felkavaró és transzdimenzionális élmény.

Az intertextualitást kreatívan kivitelezte a kötetben Fischer Botond Előzmények (64.), és Serestély Zalán Kilenctizenegy (236.) című verse. Az Előzmények szinte kiparodizálja az intertextualitás jelenségét a modern lírai környezetben. Megmutatja, hogy olyan hétköznapi oldalakról is ihletet szerezhet a költő, mint a YouPorn vagy a Wikipédia.

A szerzők mind témában, mind szövegvilágban szerteágazóak, mégis egy helyről indulnak ki mindannyian. Ez összeköti őket, részlegesen meghatározza identitásukat. Külföldön születtek és éltek vagy élnek a mai napig, mégis magyarok, akárcsak mi, ezen a nyelven alkotnak, ezzel élnek, és próbálnak verseikkel valamit hozzátenni az örökkévalóhoz. Épp ezért nem szabad őket a kispadra ültetnünk, érdemes belemélyednünk az erdélyi metamodern líra rejtelmeibe akár csak egy antológiányi időre is.

Nádasdi Éva, a Szegedi Tudományegyetem elsőéves hallgatója. Néha megjelenik itt-ott (Műút, Pannontükör). Egyesek tagadják létezését, de ő próbál ez ellen küzdeni. Kérem ne vegye komolyan, csak ha megteheti. Ha ön Ladik Katalin rajongó kérem köszönjön rá az utcán, majd menjen tovább.