Beke Sára D.

Festmények, lovak vagy tehenek alá temetve

Ali Smith: Ősz (Magvető, 2020)

„WE’RE ALREADY HOME, THANK YOU”(124.), már otthon vagyunk, köszönjük. Békés válasz a rasszizmusra.

„Szeretnék átjelentkezni egy másik témavezetőhöz”. (139.) Válasz egy művésznő semmibe vett életműve nevében. Válasz a szexizmusra. Válasz egy disszertációban.

„Ez a kikötés” (25.) Válasz a bürokráciától. Válasz a kérdésre, miért nem jó méretű az arc az igazolványképen.

„Ez senkinek nem való.” (222.) Válasz a menekült gyerekek bezárására. Válasz a szigorúan őrzött táborokra. Válasz egy anyától.

És itt vagyunk, Nagy-Britanniában, a bizonytalanságban, a káoszban, ahol „az emberek (…) úgy érezték, jól döntöttek, és mások döntöttek rosszul.” (53.)

„Az első jelentős Brexit-regény Ali Smith-től” - írja a New York Times 2017 februárjában, az akkor alig fél éve megjelent könyvről. Valóban, a skót írónő az elsők között dolgozta fel a mai napig húzódó politikai folyamat átlagemberekre gyakorolt hatását, nem is akármilyen módon: humorral és komolysággal egyszerre, szórakoztatóan és emberséggel megközelítve. Gondolatokat ébreszt anélkül, hogy az olvasó vállára közéleti problémák súlyát helyezné.

Az Európai Unióból való kilépés kérdése egy olyan politikai lépés volt Nagy-Britanniában, amely természetétől fogva milliók életére volt befolyással. Megváltozott a bürokrácia, a közterületeket szögesdróttal metszették el, az utcákon GO HOME feliratok és gátlástalanul üvöltöző polgárok köszöntötték a menekülteket. Ez adja a hátteret a regényhez, betekintést engedve a politika színfalai mögött zajló valódi sorsokba.

Elisabeth, a 32 éves művészettörténész kiskamaszként ismerkedett meg a már akkor is idős Daniel Gluckkel. A férfi megismerése jelentette a lány belépését a gondolkodás és értelem világába, mely világ rejtekhellyé válik számára anyja és kiegyensúlyozatlan kapcsolatuk elől. Most, a regény jelen idejű síkján Elisabeth a felborult rendszert kihasználva meglátogatja idős barátját, aki öntudatlanul fekszik egy kórházi ágyon jó ideje. Fél lábbal már a túlvilágon van, ezt vetítik előre a férfi szemszögéből megírt, kissé zavaros vagy álomszerű látomások, melyekben halott húgával és volt szerelmével találkozik. Az utóbbi nő élettörténete szintén szerves részét képezi a regénynek és a fiatal művészettörténész életének.

Ő Pauline Boty, az egyetlen brit női pop-art művész.

Pauline festményeiről beszélgettek sok-sok évvel ezelőtt - derül ki később az Elisabeth emlékeiből felépülő második idősíkból. A könyvben különböző helyeken pontos leírásokat kapunk kézbe Boty különböző képeiről, és azoknak történelmi hátteréről is egyfajta vizuális intertextusként. A művész neve csak később derül ki, mikor az emlékek hatására Elisabeth eldönti, megváltoztatja disszertációjának témáját, és az előbb említett művekről kezd írni. Ezt témavezetője erősen ellenzi, ebből derül ki mennyire alulértékelt Boty életműve.

A művésznő egyik legfontosabb képe a Botrány 63, amely az 1963-as Profumo-botrányról készült, melynek - akárcsak az akkori eseményeknek -, Christine Keeler központi szereplője. Ehhez a történethez kapcsolódik a regény egyik meghökkentőbb jelenete is, amely, mint a festmény is, megtörtént eseményeken alapszik. Az imént említett események idejében alkotó Blunt nevű művészettörténész felvásárolt egy kiállításnyi portrét a kor hírességeiről és politikai elitjéről. A képeket soha többet nem látta senki. Elisabeth gondolataiban Blunt a festményeket eltemette egy hatalmas gödörbe, melynek tetejére egy állati tetemet helyeztek. „A ló vagy tehén csak extra díszítés. Ha Elisabeth festő lenne, így képzelné a rothadást.” (199.) Itt valami olyan megfoghatatlan dolog történik, ami átöleli és összeszorítja a művészetről alkotott gondolkodásmódot a regényben.

Ali Smith gyakran hoz fel képeket Boty életéből. Elegánsan, anélkül, hogy életrajzba csapna át, ha úgy tetszik, pár ecsetvonással skicceli fel a nő életét. Ez az a szál, amely a múlt és jelen idősíkjában is felhozza a női emancipációt és a szexizmus elleni harcot. Ezt az a tény is elősegíti, hogy a regény szereplőinek nagy része nő. Ők (Elisabeth és anyja, barátnője, Zoe, Pauline és Christine Keeler is, akinek neve ugyan csak párszor kerül elő) erős és kidolgozott karakterek, akiknek történetei egybefonódva határozott és kifejezetten kiemelkedő feminista vonalat adnak a műnek.

A nők közötti különböző kapcsolatokat Smith leginkább a kommunikációval, illetve a párbeszédekben szemlélteti, így az olvasó is könnyebben tud azonosulni a szituációkkal. Ezek a diskurzusok engedik, hogy végigkövessük Elisabeth és anyja viharos viszonyát, a kiskamaszkori vitákat és a felnőttkori egymásra találást.

Ez egy nagyon egyedi idővonal a műben, magunk előtt láthatunk mindent kettejük között. Elisabeth harmincas fejjel ébred rá, hogy az anyja tulajdonképpen olyan, mint ő: próbál élni abban a világban, amit nem ő irányít. Velük ebből a szempontból szemben áll Keeler karaktere: nőnek lenni egy férfiak uralta világban sokszor mégis hatalmat ad. Hatalmat a leghatalmasabbak felett.

Ami pedig mindezt összefogja: a szöveg. Az intertextualitással, erővel és intellektussal teletűzdelt szöveg. Az irodalmi utalásokat nem csupán a posztmodern igényeinek kielégítésére, hanem a történet társadalmi felvetéseinek régebbi írásokkal való alátámasztására, vagy a jelen kor és Dickens, Shakespeare vagy Ovidius világa közötti párhuzamok vonalainak meghúzására használja. Gyakran fordulnak elő szójátékok is, egymásra oda-vissza utalgató szóösszetételek, melyek mintha egy gondolatfolyam részletei lennének, elkalandozva a történet törzsétől.

Ez a nyelvi zsonglőrködés az angolban bravúros, azonban a magyar fordítás sokszor erőltetetté, mesterkéltté teszi. Ez ellentétben áll a szöveg nagy részével, amely Mesterházi Mónika tolmácsolásában is visszaadja az eredeti hatást: Ali Smith szakít a hagyományos prózai megszólalásmóddal, a regény szakaszait nem fejezetcímekkel, csak vastagon kiemelt kezdő félmondatokkal választja el, valamint gyakran a szöveg dinamikájának érdekében elhagyja az írásjeleket vagy a kis- és nagybetűk használatát, ezen kívül ismétléseket és hosszú felsorolásokat szúr a cselekménybe. Sokszor mintha egy szabad- vagy prózaverset olvasnánk, mintha gondolatok futkosását követhetnénk a papíron.

Ez a szó pedig összefoglalja a mű legfontosabb üzenetét: gondolatok, gondolkodás. Akárhogy is változik a politikai helyzet körülöttük, az elme szabadságát nem veheti el tőlünk senki, ha egyszer már megszereztük. Ezt viszont tanulni kell, műveltséget építeni, olvasni és alkotni, megérteni és tapasztalni. Elveszíteni a látást, a festményeket, és elmesélni a képeket. Megélni az emlékezést. Feldolgozni minden tapasztalatot.

Beke Sára D. 2003-ban született, Piliscsabán él és ír, esetenként bejár iskolába is, mielőtt még leérettségizne. Háromszor hívták meg a sárvári irodalmi táborba. 13 éves kora óta ír verseket. Van, hogy megpróbálkozik más műfajokkal is, ez történt akkor is, amikor megírta ezt a kritikát. Szövegeit a Pannon Tükör és a KULTer publikálta, megjelenés előtt áll az ÚjForrás folyóiratnál.