FELAJÁNLOTT OLVASATOK

interjú Balogh Tamással

Krasznai Kármen: Miért kezdtél el kritikát írni?

Balogh Tamás: Talán illene azzal kezdenem, hogy én nem tartom magam kritikusnak. Amikor kritikát írok, mindig azt gondolom, hogy jó-jó, kritikát írok, de igazából persze irodalomtörténész vagyok. Amikor tanulmányt vagy előadást kell írnom, akkor úgy érzem, hogy jó-jó, de én igazából műfordító vagyok. Amikor kész leszek egy fordítással, akkor meg azt, hogy irodalomtörténész vagyok vagy kritikus és nem annyira fordító. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért érzem így, és arra jutottam, abból fakadhat, hogy végül is néderlandista lettem; egy holland tanszéken tanítok, és amit kutattam, annak a fele szintén holland vagy a hollanddal kapcsolatos. Úgy biztos nem vagyok irodalomtörténész, ahogyan például Kerényi Ferenc definiálta, aki azt tanította nekünk az egyetemen, hogy az tarthatja magát irodalomtörténésznek, akinek az ismeretei legalább másfél évszázadot átfognak. Ebbe én biztos nem illek bele, mert maximum a húszas-harmincas-negyvenes évekhez tudok hozzászólni valamennyire. Úgy alakult, hogy műfordítóként nem csak fikciós műveket fordítottam, hanem nagyon sok nem fikciós könyvet vagy az irodalom határterületeihez sorolható munkát. Szépirodalmat az utóbbi tíz-tizenöt évben fordítottam csak. Amit sajnálok, de így alakult. Ráadásul, általában prózát fordítottam ‒ talán kétszer, ha drámát (és csak a másodiknál kezdtem volna betanulni abba - hála a dramaturgnak, Upor Lászlónak -, hogy hogyan is kell dialógust írni, ergo fordítani). Verset pedig sohasem mertem volna fordítani. Ebből is fakad, hogy mindegyik és egyik sem vagyok. Hülye helyzet.

K.K.: Ha a tevékenységi köreid közül éppen kiválasztod a kritikát, akkor felkérésre dolgozol vagy saját indíttatásból?

B.T.: Azt mondanám, ez viszonylag hosszú pályafutás ‒ egy rövid pályán (lásd fenn). Keveset írtam és kevés helyen publikáltam. Egyszer régen írtam valamit A középkor alkonya fordításáról, ezt elküldtem a Holminak és tetszett Radnóti Sándornak. Leközölték, majd írtam egy másik könyvről is, és azt is leközölték. Amikor a Holmi megszűnt, akkor szóltak a Jelenkortól, hogy szeretnének több világirodalmi anyagot közölni ‒ azt mondtam nekik, hogy rendben, küldök valamit, és ha tetszik, akkor szívesen. Ez úgy megy, hogy írok Görföl Balázsnak, ha eszembe jut egy téma, ő pedig általában azt válaszolja, hogy jó. Igazából én döntöm el, hogy miről írok. A harmadik hely, ahova elkezdtem írni, az 1749. Ott ugyanígy volt: megkértek, hogy írjak. Azzal a különbséggel, hogy Zelei Dávid időnként javaslatot is tesz lehetséges könyvekre. Ez most úgy hangozhat, mintha csomó kritikát írtam volna, pedig nem így van.

K.K.: Követem a munkáid, és úgy látom, hogy rendszeresen olvashatunk tőled.

B.T.: Igen, de nem része a mindennapjaimnak. Elsősorban fordítok, vagyis fordítottam, mert már szinte teljesen abbahagytam. Rettenetesen időrabló foglalatosság, nagyon lassan dolgozom. Olvasás szempontjából abszolút holtidő, egy-egy fordítással eltöltött délelőtt után nem akarok betűt látni. Ha pedig kutatok, akkor szinte kizárólag olyasmit olvasok, ami ahhoz kell. Vagyis nagyon sok időt és erőt visz el más. A fordítást abbahagyom, vagy abbahagytam, csak még nem látszik.

K.K.: Tényleg nem; most jött ki a Huizinga-fordításod, az Őszi középkor.

B.T.: Igen, de azt 2019-ben kezdtem el, véletlenül pont január 30-án; 100 évvel korábban Huizinga erre a napra datálta az első kiadás előszavát. (Január 30. máskülönben is jeles nap, ekkor volt pl. a Rooftop-koncert...)

K.K.: Ezt a fordítást szántad utolsónak?

B.T.: Nem szántam annak, de nagyon rossz történet volt. Azelőtt is voltak furcsa kalandjaim szerkesztőkkel és kiadókkal, de ez mindent vitt, kétszer is kiadót váltottam közben. Végülis iszonyú nagy munka volt. Engem annyira nem érdekel a pénz, de Magyarországon tényleg megdöbbentően keveset fizetnek egy ilyen munkáért. Ezt csak azt tudja csinálni, aki mániákus vagy akinek máshonnan is van jövedelme.

K.K.: Népszerűsítő szándékkal írod a kritikáidat?

B.T.: Van benne az is. A holland és a flamand irodalom elég ismeretlen itthon, pedig hihetetlen mennyiségű könyvet fordítanak hollandból, jó irodalmat is. Igazából teljesen esetlegesen kerül valami lefordításra. Nagyon jó könyvek jelennek meg kis kiadóknál, esetleg közepes fordításban, de olyan is előfordul, hogy egy közepes könyv jelenik meg remek fordításban nagy kiadónál. Szóval igen, szeretném kicsit orientálni az olvasót, hogy ami megjelent, az milyen, vagy szerintem mi az, ami érdekes. De máshogy is megfogalmazhatnám, és most ellopom Bérczes Tibor bonmot-ját: ő mondta valamikor, hogy tulajdonképpen futószalagon jönnek a holland könyvek, és azt veszik le róla Magyarországon, amit a hollandok egy irodalmi alapítványon keresztül támogatnak és amit kiajánlanak. Nem tudom persze, hogy minden kiadóra igaz‒e ez, de egy időben abszolút így volt; a megküldött brosúrákat tanulmányozták a kiadók, tíz-húsz könyv közül válogattak, és a holland alapítványnak tulajdonképpen mindegy volt, hogy melyiket választják (a holland szerzőknek meg kiadóknak persze nyilván nem). És most jön Bérczes poénja: ez olyan, hogy nem az egyes könyv vagy az irodalom számít, hanem az, hogy valahogy, de jelen legyen Hollandia ebben a közegben, hogy az emberek eszébe jusson, hogy van olyan, hogy holland. Hogy ha bemész a Media Markt-ba, akkor ne a Samsungot vedd le a polcról, hanem a Philipset. Sarkít a Tibor, de nagyrészt így van. Egyébként nemrég megkeresett egy kulturális újságíró, hogy szeretne cikket írni egy holland könyvről, és nagyon kedvesen össze is foglalta nekem (és magának), hogy első körben mi jutott eszébe Hollandiáról: Rembrandt, tulipán, szélmalom, Van Halen. Nyilván az ilyen kép csak lassan módosul vagy gazdagodik (és persze – szerencsére – mindig sok benne az esetlegesség).

K.K.: Elcsepegteted te is ezt a gondolatot, hogy van olyan, hogy holland?

B.T.: Igen, hogy van közte olyan, ami jó. Illetve, egy kicsit az is benne van, hogy ez ennél többet érdemel. Nyilván van bennem valamiféle kötelességtudat. De utálom az ilyen szavakat.

K.K.: Illetve az, hogy kritika jelenik meg egy holland könyvről, már azt jelenti, hogy van egy olvasó, aki annyi figyelmet szentelt a holland könyvnek, hogy annak lett szövegben megnyilvánuló alakja a kritika formájában.

B.T.: Igen. Nyilván a kritika ajánlat az olvasóknak, hogy ezt érdemes elolvasni, vagy ellenkezőleg, hogy ezt nem annyira volt jó olvasni. Negatív kritikákat is írtam már, de ilyet sokkal rosszabb írni. A kritikák elvileg – ahogy Radnóti Sándor fogalmazott egyszer - az olvasó jelentéskeresését mutatják be, és ajánlatok is, hogy ha így vagy úgy olvasod az adott könyvet, akkor lehet, hogy jobban tetszik majd és szebbnek látod. Előfordul, hogy olyanra is felhívom a figyelmet, ami teljesen elveszett a közvetítés, pl. a fordítás során. Tehát, előfordulhat, hogy a fordításból annyira nem evidens valami, ami pedig szerintem fontos eleme a könyvnek. Mondjuk a szójátékokat nem lehetett lefordítani, miközben nagyon fontosak voltak (illetve lettek volna), és a fordító nem tudta ezt megcsinálni, mert nincs rá magyar kifejezés, ezért egyszerűen kihagyta őket. Az eredeti könyv fontos rétege halványodott el a magyar szövegben. Ilyenekre is fel lehet használni a kritikát. Vagy arra, hogy egyszerűen megosszuk másokkal, hogy milyen érzés volt olvasni, például milyen a szöveg ritmusa. Amire egy tanulmányszerző általában már nem is gondol.

K.K.: Történt olyan, hogy nem felkérésre, hanem saját indíttatásból írtál bíráló szándékú kritikát?

B.T.: Te gondolsz is valamire… Igen, eddig arról beszéltem, hogy azáltal, hogy néderlandista vagyok, viszonylag sok holland irodalmat olvastam és olvasok. Hivatalból pedig tanítom is. De igazából hazudnék, ha azt mondanám, hogy valamiféle zsilip- vagy közvetítőszerepet szeretnék eljátszani. Ez csak az egyik része. A másik az, hogy aki fordít, tanítja és hivatásszerűen olvassa az irodalmat, az óhatatlanul úgy olvas, hogy magában szinte rögtön lábjegyzeteli, kommentálja és értelmezi is a szöveget. Esetemben egy átlagos olvasás nem különbözik attól, mint mikor megkérnek, hogy olvassak el egy könyvet és esetleg írjak róla; azokról a könyvekről is írok magamban, amikről később valójában nem írok. Az olvasással valahogy együtt jár az olvasmányélmény, és a végén csak le kell írni, és ezzel formát adunk neki; és persze elemi vágya mindenkinek, hogy a sajátját bedobja a közösbe, hogy mások is reagálhassanak. Visszatérve a kérdésedre, hogy írtam-e magamtól negatív kritikát: igen. Nem volt jó élmény. Egyrészt, annyira gyengének tartottam a könyvet ‒ ez egy irodalomtörténeti munka volt ‒, hogy alig tudtam "cizellálni”, hogy valójában miért rossz. Egyszerűen csak átgondolatlan, közhelyes, avíttas vállalkozásnak gondoltam. „Csináljunk valamit” címszó alatt írtak egy irodalomtörténetet, összerakták, amijük van. Gondolkodtam rajta, hogy ne írjam meg, de arra jutottam, hogy valakinek meg kell írnia a szakmából, hiszen ez a munka reprezentálja a magyar néderlandisztikát, amely szerintem ennél jóval többre képes ‒ de szerintem ennek a könyvnek az írói is tudtak volna ennél jobbat alkotni. Röhejes az egész, de az egyszerűbb utat választottam, afelé vittem el, hogy milyen aggasztó tárgyi tévedések vannak benne. És tudom, hogy ezt azért csináltam, mert korábban egyszer egy általam megbírált könyv közteműködői nyílt levélben kérték ki maguknak, amit írtam, mondván, hogy nem is vagyok műfordító, mit fanyalgok én nekik. Ezúttal olyan dolgokat tettem szóvá, hogy támadhatatlan legyen. Amitől aztán féloldalas lett a cikk (átvitt értelemben, de tk. szó szerint is).

K.K.: Hogy tud jól hozzáállni a szerző?

B.T.: Nem tudom. Felemás akciónak érzem, de ma is azt gondolom, hogy meg kellett írnom a kritikát. Meg tudnám írni másként, de nem tudnám megírni jobban. Óhatatlanul olyan érzés keletkezik a recenzió olvasójában, hogy ez egy belterjes ügy, és a kritika szerzője biztos nem szeret mindenkit a megbírált személyek közül ‒ ez igaz is, de egyben lényegtelen, mert minél erősebben érintett a kritikus, annál inkább törekszik arra, hogy ne átkozódjon, hanem próbálja megfogalmazni a maga és mások számára, hogy mi a baja a művel.

K.K.: Máshogy állsz egy holland szerző művéhez, ha tudod, hogy nem fogja olvasni a kritikád?

B.T.: A fordítottja jut hirtelen eszembe: egyszer egy belga lap megkért, hogy fordítsam le Szerb Antalnak a Homo ludens-ről írt recenzióját, és írjak mellé valamit. Aztán kaptam egy levelet a négy nagy Huizinga-szakértő egyikétől, aki azt kérdezte tőlem, tényleg ilyen felületesnek látom Szerb szösszenetét!? (De sajnos A harmadik torony vagy a Könyvek és ifjúság elégiájának lefordításához az én tehetségem kevés. Pedig akkor fel sem merülhetne a kérdés.)

K.K.: Nem elvenni akarom a kedved, főleg, mert engem is a holland irodalom érdekel leginkább, de nem viseled rosszul, hogy magát a szerzőt időnként abszolút nem érdekli a magyar kiadás, te pedig mennyi időt és energiát szánsz arra, hogy lefordítsd vagy adott esetben kritikát írj róla?

B.T.: Engem nem érdekel, hogy kicsoda a szerző, ez teljesen érdektelen számomra. (Igazából egyetlen általam fordított szerzővel lettem igazán jóban.) Én mindig a könyvről írok. Volt, hogy semmit nem tudtam és/vagy nem tudtam kinyomozni egy szerzőről, mégis írtam róla. Azért sem nevezném magam kritikusnak, mert nem áltathatom magam azzal ‒ és az olvasót sem szeretném becsapni ‒, hogy rendszeresen követem az egyes életművek alakulását, vagy hogy a teljes életművét ismerném azoknak, akiknek a könyveiről írok. Van, aki jobban érdekel, és akit már azelőtt is ismertem, hogy megjelent volna könyve magyarul. Ez ugyanaz, amit az irodalomtörténetről mondtam: jó lenne, ha az egészet ismerném, és Hollandiában vagy Flandriában benne élhetnék a holland irodalomban (ez mondjuk egyéb előnyökkel is járna). És sajnos időm sincs rá. Eleve az alkatom is olyan, hogy jobban érdekelnek a részletek és az apróságok, talán ahhoz van inkább szemem, hogy kiszúrjak olyan dolgokat, amiket más nem vesz észre.

K.K.: Hogyan viszonyulsz ahhoz a szöveghez, amin egyértelműen átsejlik az író traumatizáltsága? Jelenleg kifejezetten arra a kritikádra gondolok, amit Marieke Lucas Rijneveld Az este kín című regényéről írtál és a Jelenkor 2022-es februári számában jelent meg.

B.T.: Szörnyű élmény volt, és utána írtam a belga párdarabjáról is, Lize Spit Olvad című regényéről. Azért írtam róla, mert az később jelent meg, és szerintem játszik is azzal, hogy mindenki összeolvassa a Rijneveld könyvével. Szerintem már csak ettől is érdekesebb meg jobb. Az este kín esetében próbáltam megérteni, hogy mi ez és miért lett ilyen. Nehéz volt róla írni, mert amiről szól, az szörnyű, közben rettenetesen rossz olvasni, és nem csak attól, amit elbeszél, hanem amiatt is, hogy rossz irodalom (vagy pontosabban, szövegnek biztos rossz). Nem lehet eldönteni, hogy roncsolt-e, vagy csak egyszerűen rossz, elrontott. Emellett pedig, Rijneveld Magyarországon már a könyve előtt is híres volt. El tudom képzelni, hogy bizonyos olvasók eleve úgy állnak hozzá, hogy ez a témája miatt is egy mély, nagyszerű és bátor könyv. Magát a könyvet nem lehet máshogy értelmezni, mint egy traumatikus élmény feldolgozására tett kísérletként, akármennyire áttételes és transzponált is a mű. Ha magyar szerző teszi le ezt a regényt az asztalra, akkor nyilván felmerül bennem, hogy én nem akarom még külön bántani, ha a leírtakhoz hasonló eseményeken ment keresztül. Traumafeldolgozásnak lehet, hogy hasznos, de ilyen formában azt gondolom, hogy nem szabad az olvasó elé adni, és ez szerintem felveti a kiadók, a szerkesztők, újságírók stb. felelősségének a kérdését is. Érdekel egyébként, hogy egy ilyen típusú könyv után hogy lehet írni egy másikat ‒ mert annyira furán rossz volt, hogy biztos el fogom olvasni az új kötetét, hátha a második regény után az elsőt is máshogy látom. Kritikámban a fordításra is kitértem. Talán nem volt mindenben igazam, de egy ilyen furcsa és érzékeny könyvet nagyon pontosan kell fordítani, figyelni kell a regiszterváltásokra, a törésekre, a ritmusra - mindenre. A fordító nem volt elég körültekintő és figyelmes. Mintha csak szeretett volna túllenni az egészen, nem tudta, hogy mit vállal. Ügyes és gyakorlott fordító tehát meg tudta csinálni, de nem egészen az hollandul, mint magyarul. Ezt is meg akartam írni. Egyszer nagy botrány kerekedett, mert egy másik könyv és fordító esetében a kritika végén megkockáztattam, hogy – egy mondatban – utalok rá, hogy a regény legfontosabb vonulatát nem lehet érteni, mert a magyarban a női főszereplő a férfi karjaiba veti magát még az elején, pedig az eredetiben igazából megerőszakolják. Ezt azért szóvá tettem.

K.K.: Abból lett a botrány, hogy te ezt szóvá tetted?

B.T.: Igen, a fordító meg a sorozatszerkesztő írt egy hosszú nyílt levelet egy újságba.

K.K.: Ők azt állították, hogy nincs igazad?

B.T.: Érdemes elolvasni. „Kreatív fordítás”. Az a kínos ebben, hogy az eredetinek a szerzője civilben jogász volt, és úgy is van megszövegezve a megerőszakolási jelenet (mármint az eredetiben, mert ez az indokló rész a magyar fordításból kimaradt...), hogy a bíróság milyen szempontok szerint vizsgálná az ügyet, mit mérlegelne. Persze jó lenne, ha mondjuk igazi dialógus alakulna ki kritikusok között, de holland könyvek kapcsán sohasem bontakozott ki vita. Nincs reakció, és sokszor én vagyok az egyetlen, aki ír az adott könyvről. Emiatt egy ilyen magában álló kritika megkövesedik, mintha erőteljesebben tükrözne egy véleményt, mint ahogyan azt a szerzője igazából gondolja.

K.K.: Ki a kritikus?

B.T.: Sosem gondolkodtam ezen. Vannak olyanok, akik kritikusnak is vallják és vallhatják magukat, és ha meglátom, hogy írtak valamiről, akkor igyekszem elolvasni. Számon tartom, mert érdekel. De arra is rájöttem, hogy én a gyűjteményeket szeretem, mikor egybegyűjtik egy szerzőről megjelent összes kritikát. Híres például a Tört pálcák, ami egy műkedvelő Szerb Antal-rajongó fantasztikus vállalkozása. Nagyon szépen kirajzolódik benne az, hogy a kortársak és az eggyel későbbi generáció milyen többé-kevésbé állandó minták szerint értelmezte Szerb szövegeit. 2002-ben adta ki a Széphalom Könyvműhely a Krasznahorkai-olvasókönyvet, az is nagyon érdekes volt. Illetve, megjelent az Üvegezés is 1994-ben, nagyon jó kötet, Balassa Péter állította össze Márton László Átkelés az üvegen című könyvéről ‒ ami azért is különleges, mert egyetemisták fantasztikus írásai és elemzései kerültek bele. Közülük többen ma gyakorló kritikusok, nem is akármilyenek. A kritikának szerintem nagyon jó iránya, amit a 2000 kezdett el a Margináliákkal: valaki megírja a maga bírálatát, és úgy közlik le, hogy a többiek hosszan kommentálják és lábjegyzetelik a lapszélen. (Én, ha egyedül vagyok, a filmek alatt is szívesen bekapcsolom a rendező vagy az operatőr audikommentárját, szóval függő vagyok.)

K.K.: Hogyan tekintesz vissza a régebben írt kritikáidra?

B.T.: Szerintem a kritikának esetlegesnek kell lennie, egy első reakciót kéne megmutasson. Érződnie kell, hogy friss élményből született ‒ persze később sokszor megbánom, amit írtam, ha pár év múlva újra a kezembe kerül a könyv, mondjuk mert tanítanom kell. Akkor megint máshogy olvasom, és sajnálom, hogy nem most kell megírnom a kritikát. Ezt a végtelenségig lehetne folytatni. Furcsa lenne, ha öt év után újra feldolgoznék egy könyvet, egy kritikát egyszer lehet megírni. Azt gondolom, nem jó az a kritika, ami évekkel az első olvasás után születik ‒ az nem is kritika lesz, hanem mondjuk tanulmány. Mindig újból fel kell tudni dolgozni, hogy utólag fájdalmas a gyorsaság, amivel megszületik a kritika, de másképp nem lehet, nem szabad és nem érdemes. Nem is tudom igazán másként elképzelni a kritikáimat, mint folyóiratban.

A szöveg a Nagyon Fáj - Kritika lapszámban jelent meg eredetileg.