Alexandrov Anna

Ez csak egy diákmunka

Nem ismerjük egymást. Egy tömbben vágunk át az állványok és ruhakupacok közt. Leszakadok, felveszek egy gatyát a földről. Valaki szúrósan néz rám. Annak a fajta lánynak tűnik, aki mindig tudja, mit nem szabad csinálni. Mérnökhallgatónak képzelem.

A hátsó raktárban párokra oszlunk. Gépeket kötünk magunkra, megtanuljuk becsippantani a vonalkódokat. A műszakvezető elmondja, hogy a fizetés megkezdett óránként jár, az órabér mellé 0,2 forint a teljesítménybér csippantásonként­, és ha valamit véletlenül többször csippantunk be, azt ki lehet törölni, de ez fel fogja tartani a pár mindkét tagját.

A párom egy frufrus lány. Az első polcunk mellett állunk, onnan bólogatunk.

Aztán végre kezdhetjük.

Egyszerűbb gyorsnak lenni, ha valaki ellen csinálod. Nem sokszor vállaltam korábban ilyen leltározós melót, de erre már rájöttem. A lány, aki úgy néz ki, mint egy mérnök, nincs messze, látom a gyakorlott mozdulatait, hallom a gyors pittyenéseket egymás után. A párommal pittyenések tagolják az időnket: a közelebbiek, a mieink, és a távolabbiak, az övéik. A gépünk pittyenésenként feljegyez: 124 pólót – 47 hosszú nadrágot – még 8 pólót (megbújtak egy sarokban) – 10 pár cipőt.

Elfogy a polcunk, újat kapunk. Vajon mikor végzünk? Jó lenne éjfélre hazaérni. Rájövök, hogy nem tudom, becsippantottam-e már egy nadrágot, de a kezemet késő megállítani. Amíg a műszakvezető odajön törölni az egyik vonalkódot, hosszú perceket veszítünk. A mérnök és a párja már tuti elhúztak. Fegyelmet erőltetek magamra, pittyegek, sokszor, megint, megint. Fáj a hátam a hajolgatástól. A beszédtémákból hamar kifogytunk.

Ez csak egy diákmunka.

Az új polcunkon pólók vannak, alig kell hajtogatni, kialakítottunk egy rendszert. A mérnök meg a párja is pólókat kaptak, mindjárt végeznek a polccal. De most valahogy lassabbak lettek. A mérnök kimegy vécére, mellettem halad el.

– Az óradíj jobban megéri. Kiszámoltuk – mondja, és eltűnik a gipszkarton fal mögött.

Értelmezni próbálom, amit mond. A teljesítménybérrel kevesebbet kapunk, mint a több óráért? Ezt mondja? A sietséggel lefaragunk a fizetésünkből? Megpróbálom átszámolni, de nem fog az agyam. Fáj a hátam.

– Azt mondják, hogy nem a teljesítményre kéne mennünk – mondom a páromnak. Megvonja a vállát.

Így hát nem csinálom azt, amit a mérnökék. Nem lassítok be látványosan. Nem szaladok ki háromszor vécére. De néha felsandítok a kerek órára az ajtó mögött. Messze járunk a következő munkaórától.

Befejezzük a raktárt, kimegyünk a bolthelyiségbe. A fények erősek, még álmosabbak leszünk. Szétszéledünk a polcok közt, feltornyozunk, becsippantunk, visszahajtogatunk, végighaladunk a fogasok mentén. Rejtett hátsó ruhasorokra találunk, elfelejtjük, hol tartottunk. Ilyenkor oda kell hívnunk műszakvezetőt.

A mérnökkel ez sokkal gyakrabban esik meg, mint bárki mással.

Letelik az óra, megkezdődik a következő. Húzza a vállamat a gép, folyton beakadok a zsinórjába. Cserélünk a párommal, egyikünk átveszi a gépet, másikunk a csippantást. Egyre többször váltunk. Egyre hamarabb fáradunk bele a szerepünkbe.

Aztán elfogynak a polcok. Az egyik pár már vissza is adta a gépét. A mérnök újra kimegy pisilni. Háromnegyed tizenkettő.

Lassítok. Vajon észreveszi a párom? A többiek sorra végeznek a munkával, jelentkeznek a műszakvezetőnél, elszámolnak a csippantásaikkal. Fogynak az ingek a sorunkban. Tíz perc van hátra az órából. A párom vágyakozó pillantást vet a többiek felé. Már kifele mennek a boltból.

Összeszorítom a fogam, és nekiállok újra becsippantani az ingeket.

Csak nyolc-tíz ingnyit merek visszaugrani a sorban. Végül ez is elég.

Amíg a műszakvezető segít kitörölni az elrontott tételeket, a többiek kinn állnak, az üvegfalon túl, az üres, fényes folyosókon. Kabátban állnak. Nem néznek bennünket, maguk elé néznek vagy le a földre. Marketingesek, germanisták, közösségszervezők, tanítók. Mi a közös bennük? Ott van a frufrus lány, aki a párom volt. Ott van a mérnök is. Lehunyt szemmel támaszkodik a korlátnak. Ez csak egy diákmunka.

Mikor kilépek a boltból, három perccel múlt éjfél.

A pláza messze van a belvárostól. Mind ugyanarra az éjszakai buszra szállunk. A mérnökkel egymás mellé kerülünk. Vannak szabad helyek. Egyikünk se ül le.

Egész úton meg se szólalunk. Fáj a hátam, ráz a hideg. Tényleg veszek egy rendes télikabátot. A busz üres kereszteződéseken rohan át velünk. Állunk a kivilágított kalitkában, és nézünk kifelé az ablakon.

Alexandrov Anna 1995-ben született Budapesten. Pszichológia és társadalmi nemek tanulmánya szakokon végzett. A Társadalomelméleti Kollégium tagja volt, 2020 és 2023 közt ugyanennek a szakkollégiumnak az igazgatója. 2020-ban doktori képzést kezdett az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolájában.