Szabó Benedek

Ember és körülményei: Auschwitz, Stockholm, Budapest

(Identitás, nyelv, trauma – Tanulmányok Kertész Imréről, Magvető, 2021.)

Tanulmánykötetről recenziót írni hálátlan dolog. A recenzensek ilyenkor vagy a szerzők gondolatait igyekeznek összegezni, vagy sajátjukkal tűzdelik teli, vagy leragadnak a puszta szövegértelmezésnél és annak megmagyarázásánál. Jelen tanulmánykötet tovább nehezíti a recenzens dolgát, a velős szövegek sűrűre szervezett mondatait, a szerzők komplex gondolati szövevényeit nehéz pontosan bedolgozni egy reflektáló szövegbe, azonban ami világosan megmutatkozik, azzal érdemes – és szükséges is – foglalkozni.

Jelen kötet vállalása a Kertész-életműre vonatkozó új értelmezéstartomány beemelése lehetett, ám ehhez új paradigmák felállítása is szükséges volt, mivel a korábbi, egymással összecsengő értelmezések általában közös fundamentumból alakultak. Újító igényű irodalomelemzés jobbára csak ilyen feltételek mellett valósulhat meg. Erre persze sok más szerző kapcsán lenne igény – és úgy gondolom, akarat is –, de Kertésznél ez az igény fokozott. Az ő esetében kevesebb kontextus állítható fel, irodalmi vagy bármilyen művészeti behatás nyomai csak ritkán látszanak a szövegein. A Kertész írásairól született tanulmányok azonban alkalmasak lehetnek arra, hogy keretezzék, és ezzel szövegkörnyezetet, új értelmezési horizontot adjanak az életmű egészének. Ez, ha helyesen történik, képes lehet arra, hogy kontextusba helyezze és mélyítse Kertész szövegeinek irodalomtörténeti beágyazódását, ami a tanulmánykötet egyes szerzői szerint lényeges feladat volna.

Ehhez a munkához Kertész életműve remek alapanyagot ad. A kötetben a szerző élete és művei is vizsgálati tárgyakként jelennek meg, mivel ezek valódi természete titokzatos. Ugyanakkor közös bennük, hogy együtt egyfajta kettősséget rajzolnak ki. Elég, ha a korábban elpusztításra ítélt, majd később magas állami és irodalmi kitüntetésekkel elhalmozott életre tekintünk, vagy a hasonlóan kettős bírálatok közé szorult Sorstalanságra.

Bár a fent leírt szándék közös, a kötetben megjelent szerzők vizsgálati alapállásai egymástól eltérnek. A kötet szerzői között irodalmár, esztéta, teológus, filozófiatörténész is szerepel, akik saját területük szaktudásával működtek közre.

Találkozhatunk filozófiai olvasatból keletkezett értelmezéssel, az elmúlt, de mégis jelenben rekedt történelmi szemlélettel, illetve olyan írásokkal, amelyek egyetlen fókuszt állítanak Kertész munkásságának vizsgálatába.

Mártonffy Marcell Az árnyék abszolútuma című tanulmányában teodíciai kérdéseket fedez fel Kertész műveiben. A tanulmány szerzőjénél Kertész bölcseleti eszmefuttatásainak egésze egy ironikusan is olvasható összegzést ad. Ebben vetődik fel a holokauszt eseményének és a bibliai Kiűzetés történetének párhuzama, ami magával hozza a két esemény következményeinek párhuzamát is. Ahogy Mártonffy fogalmaz, mindkettő után egy felbomlott világrend következik.

Ennek a hasonlatnak azonban egy megváltásígéretre is szüksége lesz. Ha a Bibliában Krisztus személye vagy János Jelenések könyvének szövege kijelöli ezeket a helyeket, úgy a történelemben is mutatkoznia kell erre egy helynek. Ki menti fel – váltja meg – a történelemben élő aktív alanyt a felelősség alól? Kertész Stockholmi beszédének teodíciai értelmezésében Mártonffy szerint ez a szabadság lehet, ami a legnagyszerűbb európai érték egyik mozzanata, ami ,,többlettel áraszthatja el életünket”.

Kertész szabadságfelfogása Schein Gábor Kertész Imre nevetése című írásában egy másik jelentést is kap. A történelmi környezet kerül az értelmezés kiemelt helyére, innen következik, hogy a 20. századi ember történetét a kor totalisztikus rendje alkotta.

Az esszéből megtudhatjuk, hogyan kerülnek Kertész fikciós műveinek világába egy másik művének körülményei. Ebben a gesztusban Kertész saját magát kontextualizálja, ami különösen érdekes, hiszen a kiadvány szerzői közül többen is hiányolják az életművet keretező, azt valamilyen viszonyba állító szövegeket. Az alkotói kontextusképzésre kézenfekvő példa A kudarc című írás, amely a Sorstalanság kiadási nehézségeit tárgyalja vagy az Én, a hóhér, amely egy másik műben, a mű részeként jelentkezik, egyfajta ,,belső műként", ami ezzel egy időben belső és külső kontextust ad az életmű egy szövegének.

Jelen tanulmánykötetben a textuális témájú vizsgálatok mellett megjelennek Kertész személyiségének megvilágítására törekvő szerzők is. Radics Viktória a kötetbe került naplókból, illetve a Sorstalanságból következtet a szerző lélektani vonásaira. A szerző Önkínzás, ének című esszéjében az alapvetően magánjellegű feljegyzések kerülnek fókuszba, mint amilyen a Gályanapló vagy a Mentés másként.

Ezek a feltárt dokumentumok egy szellemi munka dokumentumai, ezeknek Kertész életében kiemelt szerep jutott. Nem csak azért, mert a szellemi karbantartás vagy az írói önfejlesztés eszközei voltak, Kertész ezek által kerülhette el, hogy a ,,túlélők öngyilkosságának” nevezett jelenség áldozata legyen. Saját létezését indokolta az írással.

Az ilyen értelmezések a tanulmánykötet olvasója előtt új értelmezések, az életmű újragondolása felé nyitnak ajtókat. Főleg ez utóbbi szerzőre igaz, hogy a kutatói kíváncsiságon felül az olvasói kíváncsiság kiszolgálásában is szerepet vállal. Radics esszéjében a kötet többi esszéjére jellemző, lábjegyzetekkel teletűzdelt szövegképek helyett homogén írást láthatunk, amely megállapításai, bár szigorúan Kertészről szólnak, mégis túlmutatnak azon. A Kertész egyéni egzisztencializmusát taglaló részt önálló filozófiai tézisként is kezelhetjük, ami bőven túlhaladja a puszta szövegértelmezés kereteit.

Hasonlóan meghaladja a szövegértelmezési célokat Sipos Balázs írása is. A szöveg Sipos egy korábbi tanulmányának folytatása, ezen új tanulmánynak csak egy részletét olvashatjuk ebben az összegyűjtésben, igaz, igen hosszan. A bekerült részlet közel kétszer olyan hosszú, mint a kötetbe szerkesztett többi esszé egyenként, ez az aszimmetria azonban megmásíthatatlanul áthelyezi a kötet fókuszát.

A könyv alcímében (Tanulmányok Kertész Imréről) szereplő egyértelműnek tűnő témajelölés értelmezésekor Sipos nem kötötte magát gúzsba. A kötettematikát tágan értelmezve ír a haláltáborok etimológiájáról, szociológiájáról, a muszlim és muzulmán szavak használatának kérdéséről, az arab országok és Európa viszonyáról.

Csak éppen Kertészről nem. A szöveg 116 lábjegyzetelt hivatkozást tartalmaz, ebből csak 5-ben szerepel egyáltalán Kertész neve. Előszói, vagy bármilyen magyarázat hiányában nem teljesen világos, milyen kiadói cél teljesülhetett, amikor az egyébként önállóan is megjelenő tanulmányt bevették ebbe a kötetbe, annak ellenére, hogy az témájában attól távol helyezkedik.

A kötet záróesszéjének szerzője, György Péter A Sorstalanság mögött című szövege Kertésznek a láger felszabadítása után kezdődött sorsáról értekezik. Az esszé fókuszában a ,,koncentrációs univerzum” és a vészkorszak áll, amely Kertész személyét kényszerrel változtatta meg.

Első olvasatra különös, hogy – ahogy a szöveg alcímében, úgy az egész esszében – a szerző kerüli a holocaust/holokauszt kifejezéseket. Helyettük a kevesebb allúziót hordozó vészkorszak kifejezéssel jelöli az eseményt. Ez nem egyéni önkényeskedés, részint az alapos érvelés ad erre megnyugtató választ, de más szerzők nyelvhasználatában is jelent meg igény a fogalmak kicserélésére. Pilinszky botrányt emleget, Marczisovszky Anna nagybetűvel írt Katasztrófát.

A multidiszciplináris megközelítések egyik legfigyelemreméltóbb példája Schmal Dániel írása, ami egyfajta létfilozófiai nézőpontból vizsgálja a legtöbbször csak ,,holokausztirodalomként" kategorizált életművet. Azonban a holokauszt eseményeinek irodalmi igenyű megírása Kertésznél túlmutat a kordokumentum minőségén, a szöveg ugyanis a holokauszt volt-ságából van-ságot képez.

Innen egy sajátos ontológiai értelmezést láthatunk, ami Schmal meglátása szerint arra alapoz, hogy a létezés elképzelhetetlensége ugyanolyan természetű, mint a haláltábor. Mindkettő felülmúlja az emberi képzeletet, de mégis megvalósult, és ezzel belépett az emberi tapasztalatok körébe. Ebből a kontingenciából fakad az a bizonytalanság, ami a Sorstalanságtól a Végső kocsmáig tart, vagyis nem alkalmi érzület, hanem tapasztalat. Az élmény mélysége adott, a tanulmány szerzője kiváló érzékkel fedte fel ennek a fenoménnak a valódi jelentését.

Kertész munkásságában úgy gondolom, felfedezhetünk egy állandó igényt az analízisre, mivel a szövegek egyfolytában reflektálnak valamire. Hol a külső világ tényeire, hol a belső, személyes térre, hol a szerző lelki természetére. Ahogy a Sorstalanság egy életbizonytalanságra, úgy a Végső kocsma egy szerzői életvégi állapotra reflektál, a Jegyzőkönyv egy majdnem groteszkbe hajló szituáció eseményeit elemzi.

Ezekben mind közös, hogy – bár a reflexiók tárgyai azonosak – maga a reflexió kettős. Ezek ugyanis embert és körülményt kapcsolnak össze, és a kettő összeilleszthetőségének lehetőségeit keresik. A kompatibilitás lehetségességét ugyanis a két objektum alapos megismerése után lehet kimondani.

Lényeges dolog, hogy a kötet képes túlmutatni saját szándékain. Nemcsak Kertész személye, egyes írásai, vagy a teljes életmű világlik ki általa, hanem a világ más ügyei is. Világszellem, történelem- és irodalomszemlélet bontakozik ki, ezek nyomán pedig a kultúra és az irodalom kapcsolata. Ezzel a megközelítéssel kerülhet egy mondatba a téttelen operettek és az elhazudott tragédiák – mint amilyen Auschwitz –, amire Európa csak némasággal tudott felelni. Az életmű az új megvilágításokból más és más formáját mutatja, ezek pedig egymást kiegészítve összetett értelmezésekre nyithatnak teret.

Mindemellett az is igaz, hogy a kötetben megjelent szerzők néhol kutatói kérdésekre kutatóknak való válaszokat adnak, ami kívül rekesztheti a diskurzuson a szöveg olvasóját. Vita tárgyát képezheti, hogy jelen tanulmánykötetnek célja lehetett-e, hogy széles olvasóközönséget találjon, az azonban biztos, hogy egy rendkívül fontos értelmezési pontként működik. Új megvilágításokkal gazdagítja az irodalmi hagyományt, ami felfrissíti Kertész többé-kevésbé berögződött recepcióját. Ez nem azt jelenti, hogy valamiféle Kertész-reneszánsz jele lenne ez a könyv, sokkal inkább azt, hogy egy eddig hiányzó résszel gazdagodhat a Kertészt értelmező szakirodalom. Ez pedig többletértelmet is kap, hiszen minden új szöveg új kontextust ad Kertész életművének, ami megint csak új szintézisek előfeltétele lehet.

(fotó: lira.hu)

Szabó Benedek vagyok, első generációs erzsébetvárosi, most éppen egyetemista. Leginkább a mélységeket és a magasságokat keresem, és ha megtalálom, akkor ezt próbálom továbbadni fotóimon és írásaimon keresztül.