„Egy pocsolya szinten működő kulturális életről nehéz jól tudósítani.”

Galambos Péter színművésszel beszélgettem a szinkronról, eddigi szerepekről, magánéletről. Szóba került a Kultúrház kapcsán az Index, valamint az SZFE-ügy is.

Mióta foglalkozik szinkronizálással?

Egy fogadás volt amögött, hogy felvételiztem a színművészetire. Jártam egy színiiskolába, de nem komolyan, csak játszásiból. Volt ott egy fiú, ő volt ott az alfahím, aztán én lettem az, és vele versenybe kerültünk ebben a tekintetben. Állandóan piszkált engem, ő nagyon sokszor próbált felvételizni a színművészetire, de nem vették fel, én meg addig soha. Addig piszkált, hogy „úgyse mész el felvételizni”, mondtam, hogy „miért ne mennék”? Elmentem, és akkor fölvettek. Aztán az a fiú nem állt velem szóba addig, amíg ki nem rúgtak. Míg oda jártam, megismerkedtem mindenféle emberrel, többek között a Reisenbüchler Sándor barátommal, aki a Will Smithnek volt a magyarhangja, amíg élt. Ő első év után felvitt engem a Pannónia szinkronba, a Hűvösvölgyi útra, a klasszikus helyszínre, és ott bemutatott pár embernek, rendezőknek, gyártásvezetőknek. Meghallották a hangomat, és azt mondták, hogy ezzel muszáj szinkronizálni. Azt a nyarat azzal töltöttem, hogy megtanultam ezt a szakmát. Nagyon sokat hívtak dolgozni, aztán vége lett a főiskolás éveimnek és amikor onnan eljöttem, felhívtam a Pannóniát, mondtam, hogy ráérek, elkezdtek hívni, és azóta ezt csinálom. Immár több mint 20-25 éve.

Az eddigi szerepei közül melyiket mondaná kedvencnek?

Az egyelőre minden idők kedvenc filmje, amiben eddig dolgoztam és amiben azt gondolom, hogy a legjobb alakítást nyújtottam, illetve a legközelebb áll a szívemhez, az az Életrevalók c. francia film. Abban az Omar Sy nevű francia színművésznek voltam a magyarhangja. Nekem az a csúcs.

A történet annyi, hogy van egy milliárdos, aki nyaktól lefelé béna, és keres maga mellé egy segítőt. Véletlenszerűen egy segélyből, lakótelepen élő fekete, aki álláskeresésekre jár, és amikről eltanácsolják, elmegy ehhez az emberhez. Nem gondolja komolyan, de annyira önazonos, hogy imponál neki ez a nem hízelgő ember. Végül felveszi. A film arról szól, hogy ez a két teljesen különböző ember hogyan lesz életre szóló barát, hogyan mentik meg egymás életét, lelki világát, hogyan teszik egymást boldoggá. Szeretettel ajánlom mindenkinek, mert egy csodálatos film. Színészileg is számomra egy nagyon komoly kihívás volt. A főszereplővel külsőre nem hasonlítunk egymásra. De valahogy a személyiségünk azt gondolom, hogy hasonlít. A színésznek a személyisége, azok a színészi eszközök, ahogy ő játszik, ahogy nevet, ahogy reagál egy dologra, az nagyon-nagyon olyan, ahogyan egyébként én is reagálok dolgokra. Ilyen értelemben belül nagyon hasonlítunk egymásra. Szerintem. És ezért a magaménak érzem valahogy az egészet. És nagyon közel áll hozzám.

Például Dwayne Johnsont is azért szeretem nagyon, mert bár nem vagyok egy kigyúrt figura és egy nagyon magabiztos sportoló, de mégis valahogy a humorunk, az öniróniánk sokban hasonlít. Ezért nekem könnyű dolgom van, amikor Dwayne Johnsont kell szinkronizálni. De vannak olyan színészek, akik teljesen másmilyenek, mint én, és akkor azokkal küzdök.

Muszáj volt megkérdeznem; milyen volt a Jóbarátok c. amerikai sorozat egyik szereplőjének, Ross Gellernek a karaktere?

Nagyon vicces, mert rá is nagyon sokban hasonlítok. Akkor amikor elkezdtük felvenni, sok közös pontot találtam. Ezek a figurák egyébként nagyon hasonló karakterek. Omar Sy, Dwayne Johnson meg David Schwimmer hasonló színészek. Nem a kinézetük, nem azok a szerepek, amiket játszanak, de ahogyan ők működnek, ami a lelkükben van, ami az ő humoruk.

Emögött mennyire áll tudatos beosztás?

Általában a hang után mennek. Például, ha a karakter fekete, akkor biztos mély hangja van. Én kopasz és mélyhangú vagyok, akkor fekete karaktert kell szinkronizálnom. Vannak sztereotípiák, amik szerintem nem helyesek. Mint ahogy a kinézetem alapján a film castingokon erőszakos figurákra kihívnak. Ami tök tévedés, mert én inkább vagyok való lúzer, vicces figurákra, mint erőszakosokra. A kinézetem miatt azt gondolják, olyan vagyok, pedig tökre nem. Ezt sokszor benézik. És ugyanígy a szinkronnál is azt gondolják, hogy mély hangom van, akkor én csak erőszakos karakterekre vagyok jó. Meg tudom oldani, de hát, nem olyan vagyok. Vannak tévedések ebben a dologban. Hangilag nagyon távol áll tőlem, a természetes hangomtól David Schwimmer, de a személyisége sokkal közelebb áll hozzám, mint Vin Diesel, aki szerintem egy ilyen 1.0-ás. Minden felvételnél elpusztul legalább egymillió agysejtem.

Volt szerep, amit nem vállaltam el. Szabó Sipos Barnabás egy időben nem szinkronizált, ezért Goerge Clooney-nak kellett egy új hangot találni. Nem voltam rá elég jó, ezért nem vállaltam el. És nagyon jól döntöttem szerintem. Ha az ember már dörzsöltebb egy kicsit, meg van egy kis tapasztalata, akkor tudja, hogy mire alkalmas, mire nem. És nem hozza magát olyan helyzetbe, hogy égjen, mint a rongy. És ez örökre van, szóval ha én leszinkronizálok egy Goerge Clooney-t, az onnantól fogva mindig hozzáférhető, és nem tudom letagadni, mert mindig ott lesz valamelyik szolgáltatónál az a film.

Ha már a hang mindig ott lesz… Voltak olyan pillanatok, amikor a hangja alapján felismerték?

Persze. Ez rendszeres. Mindig vannak vicces történetek. A legviccesebb, amikor tavalyelőtt nyáron forgattuk a Brazilok c. filmet egy kis faluban, valahol a börzsöny aljában. Egy focipályán egy meccs volt éppen a jelenet. Kis szerepem volt benne, egy kollegámmal álltunk a tömegben, és szünet volt. Dumáltunk és körülöttünk a falusiak voltak a statiszták. Voltak kb. kétszázan. Beszélgettünk, és odajött az egyik fickó, hogy „ne haragudjon már, hogy megszólítom, de nagyon ismerős a hangja. Nem maga ilyen szinkron izé, hang?”, mondtam, hogy „Jajaja, de”. „De hogy mégis minek a hangja, segítsen már.” Felmértem a fejét, hogy milyen filmeket nézhet, és mondtam, hogy például Vin Dieselnek én vagyok… Mire a fickó „Maga a Vin Diesel? Pisti gyere ide, itt a Vin Diesel!” És odajött körém a falu, és fotózkodtunk, mondanom kellett dolgokat. Kérdezték, kinek a hangja vagyok még, mondtam, hogy Dwayne Johnsonnak. „A Jumanjis csávónak? Pisti gyere, itt a Jumanjis csávó!” És akkor ez eltartott egy darabig. Majd mondtam, hogy hogy ez mind semmi. Látják ott azt a bajuszos fickót, aki a polgármestert játssza a filmben? Ő a Batmannek a hangja. „Pisti, gyere ott a Batman!” És az egész falu odarohant Fekete Ernőhöz, és onnantól őt gyötörték ezzel. Aki egyébként, tegyük hozzá, nehezen viseli a népszerűséget. Ő ezt utána nem köszönte meg nekem, viszont muszáj volt valahogy lerázni. De ez normális, ez a munkák része. Színészek vagyunk, arra szerződtünk, hogy népszerűsködjünk, meg hogy szórakoztassuk az embereket. Ennek az az ára, hogy az emberek szórakoznak, és felismernek, és örülnek, ha találkozunk. Szerintem tök jó.

Mondjuk az vicces, amikor manapság felismerik a hangom úgy, mint a Jóbarátok. (Itt bemutatta nekem, hogyan beszél alapból, majd hozzátette, hogy rájönni arra, hogy ez ugyanaz a hang, mint Ross-é, számára érthetetlen, hogyan történik. – a szerk.) Mégis van, aki ezt felismeri, és az nagyon vicces. Olyankor mindig azt kell mondani, hogy „Sziasztok”. (Tipikus Ross hang – a szerk.)

(Forrás: https://gifer.com/en/gifs/tv)

Vagy azt kell mondani, hogy „Nem én púztam.”

A színészekkel, akiket szinkronizált, találkozott már esetleg?

Nem. Omar Sy itt volt pár éve, vele majdnem sikerül találkozni, de én nem vagyok az a fickó, aki telefonálgat, hogy hadd találkozzak vele. Tom Hanks-szel találkoztunk, mert ugyanabban a filmben forgattak, de Omar Sy nem jött el. Úgyhogy nem volt még ilyen találkozásunk. Egyébként van egy instagram oldalam, oda szoktam feltenni szinkronizált részeket. Pont az Életrevalókból felraktam egy részletet, és betaggeltem Omar Sy-t, meg a mozi címét is, és ő ezt továbbosztotta. Ilyenek vannak, de személyesen még nem találkoztunk.

„Itt dekkolok Magyarországon és egy hollywoodi színész lájkolja, amit csinálok. Az azért elég jó.”

Ha már elismerések, mi volt az eddig a legnagyobb elismerés, amit kapott?

Annál jobb elismerés nincs, mint amikor valaki olyan jön oda hozzám, aki nekem fontos, akinek a véleménye fontos, és azt mondja, hogy „azt hallgattam, és az kurvajó volt”. Igazából ez a legjobb, ami érheti az embert. Ennél több nem nagyon kell. Nekem legalábbis. Oscart nem tudunk kapni. Azt buktuk.

Kiderült, hogy a szinkronszínészkedést véleménye szerint egyáltalán nem nehéz összehangolni a magánélettel. Ahogyan azt elmondta, a népszerűségnek vannak minőségei, neki pedig pont elég a szinkronos minőség. Ezzel pont kicsit ismerik, de azért el tud vegyülni. „Stohl András nem tud elvegyülni.” A pozíciója miatt már megmondhatja, hogy mikor ér rá és mikor nem, nyilván kell, hogy hozzájuk alkalmazkodjanak a felvételekkel. Van, hogy azt mondják, hogy két napig rá kell érni, akkor megoldja, hogy ráérjen, a gyerekekkel pedig az anyukájuk van olyankor.

A szinkron mellett voltak másodállások vagy mindig ezt csinálta?

Amikor tévéztem mondjuk, akkor mellette csináltam ezt, ha jött olyan szerep. Volt egy időszak, amikor tévéztem, rádióztam és szinkronizáltam egyszerre.

De akkor mindig a média vonal volt meg…

Én mindig ezzel foglalkoztam valójában. Érettségi után tanítottam egy évet, utána még voltak mindenféle kitérők, és akkor 21-22 éves voltam, amikor felvételiztem. Azóta csak ezzel foglalkozom. Ebben élek. És csak ez érdekel. DJ-skedek még, amikor van hol. Az elmúlt négy évben hétvégente játszottam mindig valahol.

Mi volt a legnagyobb buli amire DJ-ként elhívták?

A Sziget. Tavaly nyáron minden este játszottam az Afro színpadon. Ott ilyen 2-3000 ember volt minden este. Főleg afrikai zenét játszottam, és táncosokkal meg dobosokkal volt felturbózva a dolog.

Rákérdeztem a Kultúrházra is, amit 2011-ben távolítottak el a képernyőről, addig a közszolgálati televízióban futott…

A Kultúrház projektet mennyiben tudná a nemrég az Indexszel történtekhez hasonlítani?

Teljesen ugyanaz a történet. Az úgy van, hogy a közszolgálati tévét a mindenkori kormányzat vezérli. Abszolút politikai hátterű dolog ez. A kulturális műsorokat gyakorlatilag csak közszolgálati televízióban lehet csinálni, más kereskedelmi tévék nem bírják el ezt a műfajt. Szóval ilyen értelemben nem vagyok tévés. A Klubrádióban voltam sokáig rádiós, de azt meg őszintén mondom, meguntam. Úgyhogy most ilyen feladat éppen nincs, de nem is látom, hogy hol lehetne. Annyira most nem vagyok motivált, hogy egy podcastot indítsak vagy egy heti rendszerességgel jelentkező magazint csináljak. Majd ha lesz, akkor szívesen csinálom.

A Kultúrház után nem volt tervben, hogy a régi tagok összeálljanak egy tévét csinálni?

Az egy nagyon-nagyon drága dolog, tévét csinálni a legdrágább dolog a világon. Szóval nem. Az a korszak véget ért abban az értelemben. Meg egy kulturális műsorhoz az is kell, hogy legyen miről tudósítani.

„Egy pocsolya szinten működő kulturális életről nehéz jól tudósítani.”

Mert az elmúlt időszak ebben az értelemben nagyon sok szomorúságot hozott. De az én motivációm is elmúlt. A csapat, meg az egész közeg, ahol mi dolgoztunk, az csodálatos volt, de annak vége. Értem a Telexet, mert az másról szól. Egyrészt van benne egy olyan, hogy ők szeretnék a csapatukat megtartani, ez fontos dolog, de közben meg azt gondolom, hogy az is borzasztóan fontos, hogy kell egy független újság, internetes hírportál. Kettős küldetés. Nekünk nem volt ilyen küldetéstudatunk. De ha változnak a dolgok és újraindulna, akkor nagy-nagy örömmel vennék részt valami ilyen jellegű melóban újra. Ha egy jó csapat egy jó projektbe hív, akkor nagy örömmel megyek.

Mivel ő is Színművészetis hallgató volt, nem mehettem el emellett szó nélkül, kíváncsi voltam, ha most lenne SZFE-s hallgató, mit érezne, mit gondolna.

Én azért időnként megjelenek, meg ott vagyok a tüntetésen. Hát én ott lennék a barikád tetején: én a faltörő kos vagyok mindig ezekben a helyzetekben. Engem szoktak előre tolni, én megyek előre mindig. A mai fiatalok jól csinálják, azt gondolom. Ez az ő sztorijuk most. És bele kell állni, ezt így kell csinálni és én büszke vagyok rájuk, és arra, hogy oda jártam. Tudom, hogy melyik teremről beszélnek éppen, mert én is dolgoztam abban a teremben. Ez egy nagyon jó érzés. Szóval ott lennék.

Ha a dolog végkimenetelére gondolunk, azt hogyan látja?

Lehet, hogy kicsit rossz lesz, aztán jó lesz, nyugi. Mindig jó a vége. Ez egy hullámvasút. Ilyen értelemben az életünk is. Ezt meg kell szokni. Van ez a régi vicc erre, színésznővel is lehet mondani, de az eredeti vicc egy kurváról szól, meg egy politikusról. „Én még mindig kurva leszek, amikor magáról már senki nem fogja tudni, hogy kicsoda.” Én még mindig színész leszek, amikor ők már sehol nem lesznek. Hosszú távon Székely Gáborra emlékszünk, Zsámbéki Gáborra, Máté Gáborra.

De nincs semmi baj. Nyugi. Jó lesz.

Galambos Péter legközelebb még nem tudni, hogy miben lesz hallható, a nagy filmek egyelőre állnak. Egy dzsungeles, Dwayne Johnsonos kalandfilm tavasz óta áll, az majd jön egyszer, de ezen kívül még nem tudja, mikor, miben ismerhetjük fel a hangját. A végén hozzátette: „Majd meglátjuk. Mindig lesz valami.”

Mosonyi Eszter