Pinczési Botond

C-C-C

(Ljudmila Ulickaja: Csak egy pestis, Magvető Kiadó, 2021)

A Csak egy pestis már a címében is jelzi, egyrészt tematikus pozícióját, miszerint („csak”) a betegség-narratíva köré szerveződik az alkotás, másrészt, hogy „csak egy” pestis-történet kíván lenni a sok közül. Utóbbi olvasatban egy olyan szépirodalmi hagyományba csatlakozik a könyv, amelyben Boccaccion és Camus-n át vezet az út. Az újszerű megszólalás igénye azonban nem az előbb említett művekkel való dialogicitásban, és az elbeszélhetőség újraperspektiválásában képződik meg, hanem az olvasás/olvashatóság transzmediális potenciálja felé való nyitás kísérletében.

Kétségtelen, hogy az Ulickaja-könyv kiadása gazdaságilag biztos terep lehetett a kiadónak, hiszen a szerző a szakmai és a laikus olvasók számára is ismert, így magas reputációja miatt a kortárs világirodalom hazánkban is számon tartott alkotóihoz soroljuk Ulickaja-t. Ezt azért lehet fontos hangsúlyozni, mert a Csak egy pestis elolvasása után könnyen levonható a következtetés, hogy a könyv kiadására jóval inkább a szerzőség intézménye és természetesen a járványhelyzet aktuális tapasztalata nyújtott fedezetet. Legalábbis biztosan nem a mindössze 93 oldalnyi kisregény kiszámítható és silány története, amely a pestiskutató intézetből egy maszk elcsúszása miatt kiszabaduló betegség terjedését, megfékezését, majd a járványhelyzet alóli felszabadulást mutatja be, ezáltal engedve a betegség-elbeszélések kiszámítható (megbetegedés-lefolyás-gyógyulás) narratívájának. Semmiképpen sem a felületesnek mondható társadalomkritikai él[1], amely bár rámutat a szocialista lélektanra jellemző erősen hierarchikus társadalmi viszonyokra, az osztályok közötti cselekvéslehetőségek különbségére, azonban mindezt elnagyolt módon teszi. Ezzel összefüggésben vitathatóak a szerkesztési eljárások is, ugyanis a többnyire fél oldalnyi fragmentumokból összeálló szöveg súlyozása kiegyenlítetlen, azaz a szereplők inkább felskicceltek (és nem érezhető a nyelvsűrűség a jellemzésükben), valamint érthetetlenül nagy hangsúlyt kapnak a potenciális fertőzöttek felkeresését és karanténba zárását megjelenítő „fekete autós epizódok.” Szintén nem az irodalmi értékítélet szerint mustráló (szöveg)gondozói tekintetet mutatja az egyszerűen gyenge leírások tobzódása.

Azonban mindezek csak akkor róhatók fel hibának, amennyiben egy kisregénnyel szemben felmerülő igényeket támasztunk a könyv iránt és figyelmen kívül hagyjuk a belívben és a fülszövegben is jelzett forgatókönyvként való eredeti megíródás következtében feltáruló értelmezési irányokat („Ulickaja különleges forgatókönyve, amely kisregényként is olvasható” (fülszöveg)). Bár maga a mű néhány processzusában negligálja a forgatókönyvekre jellemző szerkesztési elveket (erre példa lehet, hogy a szövegek nem annyira szorosan személyhez kötöttek, mint a forgatókönyvekben megszokott módon, tehát formailag nem kelti a szöveg egy forgatókönyv hatását), azonban mégis termékenyen hat a transzmedialitás a Csak egy pestisre, hiszen inverzére fordítja az eddig kritikával illetett aspektusokat, sőt szervezőelvévé teszi a giccs, a klisé és a kritika alakzatait. A kiszámítható történet efelől a hollywoodi filmek betegség-narratíváinak, klisékre építő elbeszélésmódjának mutat fricskát, a kisemberek és a döntéshozók parallel bemutatása és társadalmi osztályokká nagyítása a banálissá, fogyaszthatóvá tett társadalomkritikákra hívja fel a figyelmet. Szintén ezt a logikát követve a rövid szövegrészek egyfajta színre vivő attribútummal is felruházhatóak, hiszen a helyszínek közötti gyors térváltás hűen mímeli a kortárs filmekben, még inkább a sorozatokban megszokott dinamikát. Ez a fajta kettős beszéd a mű legvégén válik nyilvánvalóvá, ahol a giccs eluralja és happy end-szerű finálévá emeli a történetet a karanténkórházból szabaduló emberekkel és a fel-felcsendülő zenedarabokkal.

Nyilvánvaló tehát, hogy a befogadó nem mehet el a forgatókönyvként való olvasás lehetősége mellett, sőt a filmszerűség további transzmediális rétegeket is kinyit a szövegben, hiszen utalásrendszerét kiterjeszti a mozgóképekre is. Például ilyen szövegesemény a pestiskutatót megborotváló borbély-jelenet szimbolikus jelentésessége amennyiben a penge szerepére fókuszálunk, mert az egyszerre lehet a szépségápolás és a higiénia eszköze, valamint egyszerre a külső és belső, látható és belátható, bőr és vér, egészséges és kóros, élet és halál közti különbséget is jelentheti.[2] Jóval közelebbi intertextusra lehetünk figyelmesek, ha a vezető beosztású emberek hazugságai és az emberi mulasztás mint legfőbb kockázati faktor középpontba emelése, de legegyértelműbben a Szovjetunióhoz tartozó területek felől közelítünk és a Csernobil című sorozattal vonunk párhuzamot, ugyanis a könyv és a sorozat közös pontjai éppen a rendszerkritikai események, vagyis ennyiben valódi közösséget alkot a két mű beállítottsága. (Még ha kérdésként is merül fel, hogy a rendszerkritika mennyire elnagyoltan és felszínesen jár vajon el?)

Az eddig elemzett transzmediális eljárások éppen arra mutatnak rá, mintha a nyelvnek lenne valamifajta megelőzöttsége a mozgóképpel szemben. Míg a könyv (bár éppen filmszerűsége miatt) képes önmaga ellentétét állítani, tehát a Csak egy pestist értelmezhetjük egy ironikus forgatókönyvként, addig a film nem biztos, hogy képes erre, sőt mintha a forgatókönyv meghatározás éppen erre hívná fel a figyelmet, vagyis egy olyan „filmterv-állapotot” értelmezhet a befogadó, amelyben a nyelviség, a betegség történetté formálásának értelmében az elsődleges. Bár az Ulickaja-könyv nem bővelkedik nyelvi bravúrokban, egy-két helyen azért felfedezhetők ilyesfajta megoldások, például amikor a hibázó kutató megbüntetéséről, a pestis terjedéséről és a karanténba zárás konkretizálásáról értekezik a „népbiztos” és a (grúz akcentussal beszélő!) „Magasrangú”, akkor utóbbi nemtetszését ekképpen viszi színre a szöveg:

„– C-c-c! – cöcög a Magasrangú. ­­– Hát mekkora népesség volt akkor! Semekkora!” (39.)

Vagyis a hatalom beíródik a beszédaktus szintjébe, hiszen a népbiztos segítségkérése a Magasrangútól valójában nem igazi segítségkérés, hanem a cselekvés és cselekedtetés birtokosához való hivatalos odafordulás, akinek válasza sem a segítségnyújtás jegyében történik, hanem a hatalmi rendszer működésbe léptetésének érdekében annak nevét megidézve (CCCP). A könyv talán legerősebb részei, amikor a fikcióba csempészett elemek áthallásossá teszik a beszédet, erre lehet példa a cöcögés vagy a Magasrangú grúz akcentusa, mert ezekből hallatszódik ki a hatalmi rendszerek uralmának nyelvben való szervesülése, ezáltal az erőszak rendszeren túli tovább élése is.

Kérdéses, hogy a Csak egy pestis valóban erről az áthallásos beszédről, a kvázi „filmes szövegesülésben” rejlő potenciálról akar-e szólni, mert ha a forgatókönyvszerűség és a néhány ügyesebb nyelvi lelemény mellett eltekintünk, akkor egy felejthető kisregényt olvashatunk. Azonban amennyiben belemegyünk a film és irodalom játékába, akkor nemcsak a filmipar kritikáját, vagy az erőszak nyelvi természetét olvashatjuk Ulickaja könyvében, de mintha a pestis elmondhatóságára, a betegség-narratívák korlátjaira is felhívná a figyelmet a szöveg, hiszen a betegség átrendezi a múltat, önmagát teleologikus viszonyba pozícionálva, tehát a múltbéli események következményeként mutatja fel, így erőszakosan beíródik az emlékezetbe, ekképpen állítja elő saját elmondhatóságának korlátait.

[1] Lemérhetjük ezt például a szájbarágós, lebutított ideológiákon alapuló beszédaktusokon: „A vakcina létrehozása újabb lépés a kommunizmus világméretű győzelméhez vezető úton, újabb bizonyítéka a bölcs sztálini politika diadalának.” (24.)
[2] Igaz teljesen más kontextusokban, de hasonló téteket mozgatnak Charlie Chaplin vagy Martin Scorsese alkotásai is. 
A diktátor: https://www.youtube.com/watch?v=BZk-nIy9RY8
The big shave: https://www.youtube.com/watch?v=Ot-QYUJwq5M

Pinczési Botond tanárszakos hallgató. Egyre kevésbé érdeklik új dolgok. Így maradt neki a költészet, a hermeneutika, illetve, hogy harmadik személyben írjon magáról. Ez általában kritika, vers és recenzió formájában történik meg vele, de színházcsinálással is foglalkozik.