Tamási Panna

Beszámoló Leonard Gershe: A pillangók szabadok című darabjáról, Tege Antal rendezésében

2020. október 16-án bemutatták a Békéscsabai Jókai színházban A pillangók szabadok című darabot, melyet Tege Antal rendezett. Én, mint színészhallgató, nagyon vártam, hogy mi sül ki belőle. Láttam már Tege Antal más rendezéseit is, és hát erre sem tudok mást mondani, csak azt, hogy zseniális. Egy kis térben vagyunk, maximum 30 ember fér el a játszókon kívül a stúdiószínházban. Füstölő illata terjeng a levegőben, a szoba, amit látunk iszonyatosan színes, tele van plakátokkal, poszterekkel. A szoba közepén egy olyan tipikus ’70-es évekbeli kanapé és két fotel, amelyekben lehetetlen kényelmesen ülni.

Középen egy dohányzóasztal. Egyszercsak belép a főszereplőnk, Don Baker (Czitor Attila), egy fiatal srác. Tesz-vesz a lakásban, a néző mindent rendben talál, bár egy kissé furcsa Don viselkedése. Bevallom, nekem nem esett le elsőre, hogy miért. Aztán bekerül a térbe a szomszéd lány, Jill Tanner (Földesi Ágnes Villő), aki egy pörgős, folyton éhes, menő csajszi. A darab zsenialitását először a néző itt érzékelheti, a két szereplő kémiája végigkíséri a darabot. Jill és Don beszélgetéséből kiderül, miért érződik olyan furcsának Don az elejétől kezdve: megtudjuk, hogy a fiú vak. És innentől a történet önmagáért beszél.

A színes tér kontrasztja a fiú vakságával elképszető hangulatot teremt. Jill folyamatos izgágasága ellensúlyozza Don nyugodtságát, aki tulajdonképpen pont ugyanúgy él, ugyanúgy viselkedik, mint egy átlagos ember, de ha jobban megnézzük a mozdulatait, a szemét, rögtön világossá válik, hogy mivel kell együtt élnie. Csodálatos alakítás Czitor Attillától, ahogy számolgatja a lépéseit, nem néz senkire direkt módon, valóban elhisszük neki, hogy egy vak embert látunk magunktól három méterre. Földesi Ágnes Villő alakítása mint a hebrencs színésznő, Jill, páratlan. Érezhető, hogy mit akar az élettől, de ő maga még nem jött rá.

Az a tipikus huszonéves karakter, aki nagyon keménynek és sebezhetetlennek szeretne mutatkozni, de egy ilyen váratlan románc képes megzavarni őt, és láthatjuk, hogy ki bújt el a maszkja mögött valójában. A Don és Jill kémiájából fakadó párkapcsolat lehetőségét azonnal érezni lehet, azonban megzavarja kettejük időtöltését, amikor váratlanul belép Don édesanyja, Mrs. Baker (Kovács Edit, Jászai Mari-díjas színésznő), aki arra próbálja rávenni fiát, hogy költözzön haza, hiszen meg van győződve róla, hogy Don nem képes egyedül élni. Kovács Edit az anyuka szerepében lenyűgözően életszerű, minden féltő anya magára ismerne benne.

A negyedik szereplő Ralph Austin (Laszkó Viktor, Színitanházas hallgató) a második felvonás közepén megjelenik Jill társaságában, ő okozza végső bonyodalmat. A lírai játék tele van komikus jelenetekkel, ugyanakkor a nézőt többször is megsiratja. A kis tér lehetővé teszi, hogy a szereplők minden érzelmét átérezzük, egyszerre vagyunk feszültek és dühösek velük. A darab végén a katarzisélmény olyan erőteljes, feszült, de egyben vicces, hogy azt sem tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk. Egy zseniális darab egy remek író tollából, kifogástalan rendezéssel és páratlanul jó szereposztással.

Interjú Tege Antallal

Hogyan kerültél a színház világába?

- Ugyanúgy indultam, mint mindenki más: általános iskolában, középiskolában szavalóversenyeken vettem részt, jártam diákszínjátszó szakkörökbe, utána harmadikos gimis koromig bár állatorvos akartam lenni, eldöntöttem, hogy színházzal szeretnék foglalkozni. Ugyanúgy végigmentem azokon a rostákon, buktatókon, mint mindenki. Jelentkeztem a Színművészeti Egyetemre, a Pesti Magyar Akadémiára, és akkor indult Békéscsabán az akkor még Regionális Színházművészetért Alapítványi Iskola, ami négyéves képzést ígért, mellette egy tanítói diplomával. Jelentkeztem ide, végül felvettek, és azt a négy évet itt töltöttem el Gergely László osztályában. Akkoriban ugyanúgy, ahogy most is, már másodévtől lehetőségünk volt kisebb-nagyobb szerepeket játszani a Jókai Színházban. Miután elvégeztem az iskolát, az akkori színházigazgató, Konter László leszerződtetett. Szóval tényleg ugyanúgy indultam, mint mindenki, először a versek, utána a színház beszippantott, és tudtam, hogy nincs menekvés.

Emlékszel az első színházi élményedre?

- Az első színházi élményem, ami azt gondolom, hogy meghatározó volt nézőként, az Übü király volt Pesten, a Katona József Színházban. Akkor voltam elsős itt Békéscsabán, és ki volt adva feladatnak, hogy járjunk máshova is, és készítsünk különböző beszámolókat egyes darabokról. Aztán játszóként pedig harmadikos koromban Dürrenmatt János királyában Lajost, a dauphint játszottam Szőke István rendezésében. Ez egy kis mellékszerep, de számomra nagyon nagy élmény volt akkor először együtt dolgozni a Jókai Színház művészeivel, többek között Gáspár Tibivel, Jancsik Ferenccel, Kovács Edittel.

És előtte voltak szerepeid, mint színészhallgató?

- Persze, ugyanúgy voltak. Ugye ez egy népszínházi felállású vidéki színház, szóval ugyanúgy játszottam operettekben, mesékben, ugyanúgy statisztáltam karban, ugyanazokat a lépcsőket jártuk végig, mint a mostani színészhallgatók. A János királyban volt az első olyan szerepem, amikor ténylegesen meg is szólaltam, meg ez hatott rám, mert a többihez képest ez azt a fajta színházi világot képviselte, amiben azóta is hiszek.

Volt/van olyan színész vagy rendező, akire felnézel, esetleg példaképként tekintesz rá?

- Azok közül, akikkel együtt dolgoztam, Gáspár Tibor az, akire én felnézek. Nekünk volt egy tíz évünk amikor együtt dolgoztunk, általában apa-fiát vagy barátokat játszottunk a színpadon. Jelentős hatással volt rám az Ő színházi gondolkodásmódja.

Közvetlen kollegák közül számomra Harsányi Attila, a Miskolci Nemzeti Színház színészének a művészete igen meghatározó. Rendezők terén nehéz választani, hogy az itt dolgozó vagy az ide jövő művészek közül ki az, akire felnézek, mert abban azt gondolom, egységes a véleményem. Talán Szabó K. István – aki nálunk a Bánk Bánt rendezte – egy olyan ember, akire azt tudom mondani, hogy a munkája nekem számottevő, de természetesen Csiszár Imrével együtt dolgozni is hatalmas élmény volt. Nekem van egy másik munkahelyem a Jókai Színházon kívül az Aradi Kamaraszínház, ahol Tapasztó Ernővel mindig valami őrület, valami furcsa világ jön létre. Még Őt tudnám ide felsorolni, Ő olyan, akire felnézek, akivel szívesen együtt dolgozok. Inkább fogalmaznék úgy, hogy ezekkel a művészekkel szívesen tevékenykedek, mert szerintem egy művésznek nem szabad rajongóvá válni.

Miért gondolod így?

- Egyrészt azért, mert veszélyes, ugyanis valószínű, hogy az adott művész hasonlítani akarna arra a bizonyos személyre. Másrészről pedig az én megfogalmazásomban a rajongó azt az embert takarja, aki kérdőjelek, felkiáltójelek nélkül fogad el valamit, és azért a művészetben muszáj kérdőjeleknek lennie, hogy jó-e, amit csinálok, jó-e, amit ő csinál vagy mond, és a jó értelemben vett viták elvesződhetnek egy rajongói helyzetben, hiszen akkor feltételek nélkül fogadod el azt, amit az az ember alkot. Ezért mondom inkább azt, hogy én bármikor nagyon szívesen dolgozok a fent említett személyekkel.

Van esetleg kedvenc íród vagy költőd?

- A magyarok közül számomra kiemelkedik Molnár Ferenc, ezért is rendeztem meg Az üvegcipőt. Egyáltalán maga a század előtti, a húszas, harmincas évek magyar irodalma nagyon közel áll hozzám. Ezen kívül a külföldiek közül, ha említeni kell valakit, nekem O’Neil az egyik kedvenc színpadi szerzőm, de ha jó a darab, jó a szerző, gyakorlatilag bármiben szívesen dolgozok. Ebből a szempontból mindenevő vagyok.

Most áttérnék a fő témánkra, az új rendezésedre: A pillangók szabadokra, amiből ugyebár egy film is készült. Honnan jött az ötlet, hogy ezt a darabot szeretnéd idén megcsinálni?

- Igazság szerint nem én találtam a darabot, hanem Seregi Zoltán igazgató úr, de iszonyatosan megszerettem. Talán jobban megszerettem, mint az elmúlt tizennyolc rendezésem bármelyikét, amiket viszont én választottam. Azt tudni kell, hogy a pandémiás helyzet miatt nekem tavaly elmaradt egy rendezésem: a Madárka című két szereplős darab, és az igazgató úr úgy gondolta, hogy ezután a bezártság után ne egy viszonylag szomorú darabbal folytassuk az évadot, hanem legyen egy kicsit vidámabb történet.

Mennyire merítettél a darabhoz a filmből?

- Igazából A pillangók szabadokat már a film előtt, 1969-ben bemutatták a Broadwayen, tehát előbb volt színházi darab, mint film. Én őszintén szólva a mai napig nem néztem meg a filmet, mert nem éreztem szükségesnek. Volt elképzelésem arról, hogy mit szeretnék csinálni, és ha láttam volna a filmet, lehetséges, hogy ebben megerősített, vagy pont elbizonytalanított volna. Én ezekre nem voltam kíváncsi, a saját gondolataimat szerettem volna közölni, ezért csak a Leonard Gershe által írt szövegkönyvből dolgoztam.

Nekem, amikor néztem a darabot, az jött le, hogy a főszereplő vaksága és a díszlet színessége kontrasztban van. Mesélnél erről kicsit?

- Ez tulajdonképpen egy dramaturgiai fogás. A darabban elhangzik, hogy a fiú kibérelte ezt a lakást, és előtte egy hippi lakott ott. Na most azt tudjuk, hogy azért a hippi világban a színesség, a lázadás minden ellen ott 1969-ben elég erőteljesen jelen volt. A szerző egy olyan lakásba teszi a játékot, ahol ahhoz képest, hogy valaki vak, minden iszonyatosan színes, bár ezt a főszereplő fiú nem tudja érzékelni. Ezért gondolom, hogy ez egy írói zsenialitás. Nekem könnyű helyzetem volt, a teret, a színösszeállításokat a darabhoz a jelmez-díszlettervező kollegák alkották meg, Laurinyecz Zoltán hozta a terveket, nekem már csak rá kellett bólintanom.

Mi alapján választottad ki a színészeket, akik a darabban játszanak?

- A színészeket sem én választottam, hanem az igazgató úr, de tudok válaszolni a kérdésedre úgy, mintha én választottam volna, abból a szempontból, hogy nem választottam volna másképp. Véleményem szerint Kovács Edit színművésznő mint anyatípus egyedülálló a színházban. Czitor Attila és Földesi Ágnes Villő esetében pedig azt gondolom, hogy annyira egy nyelvet beszélünk a többi közös munka (például a Vénusz Nercben vagy a Hajnalban, délben, este) után, hogy én nagyon szeretek velük dolgozni. Ez persze nem azt jelenti, hogy más kollegákkal nem szeretek együtt munkálkodni, vagy nem vagyok kíváncsi mások gondolataira vagy művészetére. Van egy iskolás szereplőnk is, Laszkó Viktor, akit pedig tavaly a Liliom című előadásban jegyeztem meg magamnak, hogy milyen bátor, és úgy gondoltam, hogy akkor nézzük meg, hogyan tudunk együtt dolgozni. Így állt össze a négy szereplő.

Attilának a vakságát hogyan sikerült ilyen hitelesen hozni? Volt rá példa, hogy esetleg le kellett járnia a darabot bekötött szemmel?

- Volt olyan gondolatunk, hogy csináljunk egyszer egy ilyen próbát. Színpadon nagyon nehéz visszaadni, hogy a vakságot ne csak a szem látható furcsasága adja meg. Van egy zseniális film, az Egy asszony illata Al Pacino főszereplésében, és szerintem ott mutatták meg először jól azt, hogy hogyan lehet az egyensúlyt megtartani, hogy lásd is a színész szemét, de közben azt gondold, hogy ő vak. Attila ezt olyan szinten kezdte el hozni, hogy mire eljutottunk volna a próbafolyamatban odáig, hogy esetleg kipróbáljuk azt, hogy bekötött szemmel járja le a darabot, már nem volt rá szükség. Természetesen Ő készült ezekre a pillanatokra, átgondolta, hogy mikor hova néz, hogy csinálja, és amikor pedig lebukott néha, akkor jöttem én és szóltam, hogy „Vigyázz, most látom, hogy látsz”. Ő az Egy asszony illata alapján próbálta létrehozni ezt a vakságot, ez volt az etalon, mert hát „Jótól lopni nem szégyen”, mondja a színházi mondás, és ő ezt próbálta magáévá tenni, szerintem sikerrel.

Az Intimtér, ahol a darab játszódik, egy viszonylag kis tér, a nézőhöz nagyon közel kell játszaniuk a színészeknek. Miért itt alkottátok meg a darabot?

- Ennek teljesen prózai oka van: kell egy színháznak stúdióelőadás. Ugyanúgy, ahogy kell kamaraszínházi, nagyszínpadi előadás. Minél szűkebb a tér, annál jobban lehet visszaadni az érzelmeket, annál nagyobb hatással lehet a nézőre, hiszen ha ennél nagyobb térben játszódna az előadás, mindent fel kellene nagyítani. Főleg a gesztusokat, a játékot, és valószínűleg vesztene a színpadi igazságából, nehezebb visszaadni, hogy a nézők a nagyszínpadnál ötven méterről is azt lássák, mint amit most öt méterről. Bár érdekes módon ezt a darabot játsszák nagyszínpadon, a Broadwayen is, lehet, hogy más fajta hangolásban, jobban elvíve a vígjáték felé.

Számomra nagyon hatásos volt ilyen kis térben. Vígjáték létére több olyan rész volt benne, amit inkább sírósnak, feszültnek éreztem, erősen befolyással volt rám a szereplők játéka így, pár méterről.

- Sok műfaji megnevezése van a darabnak. Általában azt szokták kiírni rá, hogy romantikus vígjáték, de van, hogy azt mondják, sima vígjáték. Én azt szeretem legjobban, amit maga a szerző határoz meg, hogy ez egy lírai játék. Ezt találta ki mint műfaji meghatározást. Én attól tartok, ha valamire kiírják, hogy vígjáték, akkor a nézőben van egy olyan kényszer, hogy neki nevetni kell, a művészekben szintén, mert nekik meg nevettetni. Ezért ragaszkodok én a lírai játékhoz, mert abba belefér a nevetés és a könny is.

A végén a katarzisélmény szerintem megvolt mindenkinek. A darab végén ugye egy csomó konfettit lőttetek fel a levegőbe, annak volt valami funkciója, vagy csak az katarzis érzetet akartátok erősíteni a nézőben?

- Elhangzik a darabban többször, hogy a két főszereplő a Függetlenség Napjához hasonlítja a szeretkezésüket. Ha technikailag meg lehetett volna oldani, akkor a darab legvégén, a kibékülésnél az én elképzelésemben azt szerettem volna, hogy dőljön össze mögöttük a díszlet, és jöjjön be harminc ember hamburgert sütve, éljenezve. Tényleg azt a tipikus az amerikai ünnepi hangulatot akartam megteremteni. Erre próbál egy kicsit hajazni ez a giccses vég, és ha így a giccset magát mint művészeti dolgot és nem mint fogalmat nézzük, akkor szerintem nincsen vele semmi baj. Ez szándékosan lett ilyen, mert a konfetti a nézőt kizökkenti abból, amiben éppen van, így végül is a katarzisélményt segíti elő. Szerettem volna, ha a néző ezzel az érzéssel távozna.

Tamási Panna vagyok, 21 éves. Budapesten érettségiztem 2018-ban a Madách Imre Gimnáziumban, jelenleg a Békéscsabai Jókai Színház Színitanházában vagyok másodéves színészhallgató. Gimnáziumi éveim alatt szerettem bele igazán a színházba, viszont az irodalom mindig is szívügyem volt, kiskoromtól kezdve. Régóta írok verseket, és most úgy határoztam egy másik műfajt is ki szeretnék próbálni, így kerültem a Nincs Színházrovathoz. Túl sok dolgot nem tudok mesélni magamról, művészlélek vagyok, és azt hiszem ez mindent magába foglal, amit tudni kell. Irodalom, zene, képzőművészet, színház. Mindig is lenyűgözött a magyar nyelv sokszínűsége és szépsége, ha egyszer színpadon fogok játszani, el sem tudnám képzelni hogy más nyelven nyilvánuljak meg. Remélem mindenki számára érdekes témákat fogok hozni ide, és hogy Ti is legalább annyira (ha nem jobban, bár ezt talán képtelenségnek tartom) megszeretitek a magyar irodalmat és színházat, mint amennyire Én.