A Nincs online folyóirat állandó reflexiós bázisa a Beltér, a Kritika rovat alrovata. A hetente kétszer megjelenő reflexiók a folyóiratban közölt verseket és prózákat szemrevételezik, maximum 300 szóban. Az így létrejövő szövegek célja, hogy az első impresszió erejével felhívja a figyelmet a textusok erősségeire és esetlegesen opciókat nyújtson a gyengeségek kiküszöbölésére. A Beltér kritikusai Tóth Ramóna Mirtill, Szabó Máté, Pinczési Botond és Szűcs Anna Emília.

Tóth Ramóna Mirtill reflexiója

Solymosi Lukács

Nihili

Orsinak

A Nap fehér volt, az utca ködös, én pedig a kék farmerkabátomban álltam, és rágyújtottam. Minden haldoklik, ami él és virul. A válasz az orrunk előtt hever, csak a sűrű ködtől nem látjuk. Letagadjuk kollektívan, mint amikor elbeszélünk egymás mellett, csak hogy elviseljük a másikat. Ez a cigaretta is azért készült, hogy elszívjam. Ám a szépsége, még ha nem is az a végső célja, kielégít.

– Te mindig mindenben csak a szépet látod – mondja Liza megvetően, mintha ez valami szégyellni való volna.

– Ezzel nem tudok vitatkozni.

– Abban is csak a szépet látod, amiben nincs semmi szépség.

Hosszan pillant felém. Most kéne megalkudni, és elbeszélni egymás mellett. Él-hal az ilyen vitákért, én viszont már rettenetesen belefáradtam. Mert ugye, ha egyetértek vele, akkor az azt is jelenthetné, hogy ő csúnya. Nem tartom annak, bár egyetértek vele.

– Szerintem mindenben van szépség – felelem lazán, és lepöckölöm a hamut.

– Még a halálban is?

– Ha akarjuk.

– Ha nemes?

– Például. Ha definiá...

– És mi van a segglyukakkal?

– Mi van velük?

– Azok is szépek? Az enyém mintha már taszítana.

– Tisztázzuk, hogy szépnek találom őket, ha gusztusosak, és olyan kis...

– Annyira szar vagy. Szar és kamu.

– Akkor az vagyok. Menj el Kunderához, ő majd ír egy egész regényt a seggedről, amiből reggelente kirobban a szar, este meg holdként tündököl a sötétségben.

Ezen elmélázik, körbe-körbe járatja az ujjait a pohár száján. Hirtelen félve abbahagyja. Biztos eszébe jutott, hogy nem tud se csehül, se franciául.

– A szakításban is látsz szépséget?

– Egyre inkább.

Szemforgatással felel. Kék a retinája, körülötte végtelen a homályos fehérség, akár egy hóvihar. Azért rágyújtok ismét, akkor is, ha csípi neki.

– Emlékszel, amikor azt mondtad? A kecsapról.

– Hogy is felejthetném el.

– Akkor még azt hittem, hogy elveszel.

– Feleségül? Téged? – sosem akart házasságot, napi háromszor elmondta.

– Miért, nem akartál? Inkább mondd el megint, mint mondtál a kecsapról.

– Hogy megint azt érezd, hogy el akarlak venni?

– Hogy azt érezzem, élek. Ez a világ halott.

– Csak a te világod.

– Ja, mert a tied az kurva szép – Liza csak a kollektív nihilben hisz, amit mi vagy gyáván tagadunk, vagy vakok vagyunk, hogy lássuk.

– Nem mondtam, hogy szép, csak azt, hogy él. A kecsapról, nos... úgy is tudod... olyan hülyeség.

– Istenem, megint kezdődik...

– Jó, akkor mondom – megköszörültem a torkomat. – Azt utálom abban, ha valaki olyan igazán rotyogósat fosik, amibe beleremegnek a belei is, mert a kiürülő kecsapos flakont juttatja eszembe. A kecsapnál meg semmit nem utálok jobban ezen a retkes világon.

A semmi semmivé válik: Liza úgy nevet, hogy az összes rossz fogát meg tudom számolni. Valaha sokat nevettünk együtt. Valaha úgy helyezte ujjait az ajkamra, ahogy az előbb a pohár szájára.

– Kösz, hogy elmondtad.

Feláll, készülődni kezd.

– Most hová mész? A pasidhoz?

– Baj?

– Nem baj. De miért nem mondod, hogy hozzá mész, ha neked nem baj.

– Ha baj lenne, nem lennék vele. Az a baj, hogy ide jöttem.

– Akkor miért vagy velem?

Ez volt az utolsó aznap, amit mondani bírtam neki. Mintha ez lenne az a mondat, ami megöl körülöttem mindent. A nők arcába tolom, mint egy puskát, és azt kérdezem: Akkor miért vagy velem? Mintha valamit ki akarnék csikarni belőlük, valami nem is tudom mit, bűntudatot, vagy indokot, amiért elhagyhatnak végre, vagy amiért szarul érezhetik magukat, hogy velem vannak.

Szép nap volt, amikor elment. Amikor átmentem anyához, ittunk egy kávét, aztán meg sütit kezdett csinálni, hogy sokáig maradjak. Ilyen indokokkal kell ott tartania, mert nem találok elég szépséget, hogy tovább időzzek nála. Az egyedüllétben igen, a magányban nem találok szépséget. Találhatnék, de nem akarok. Túl mélyre kéne ásni.

– Hát akkor miért nem mentél Liza után? – kérdezi anya.

– Mert van pasija. Őt választotta, kész. Mit loholjak utána? Belefáradtam ebbe a nőbe, ráment a jókedvem is. Csak akkor jön vissza valamennyire, amikor vele alszom.

– Hát elfelejtetted már? Apád is úgy küzdött értem, hogy közben el voltam jegyezve valaki mással. Úgy hiányzik!

Valahogy mindig apánál lyukadunk ki, amióta meghalt. Legutóbb például egy babazsúron, aminek sírás lett a vége. Na, az nem volt szép látvány. Mondjuk én nevettem, mert anyát fel kellett vidítani, és ő szereti, ahogy a fia kacag. Aznap nem jött be. Berúgtunk, és együtt sírtunk.

– Nem felejtettem el, de akkor nem jutott eszembe, amikor szakítottunk.

– Mindig is okosabb voltál a nővérednél, mégis képes vagy elszúrni az életed, amilyen hülye vagy éles helyzetekben. Kérsz egy szálat?

Most meg a halott tesómmal jön. Annyi kávét töm belém közben, hogy estére kifesthetem szarral az egész konyhát, ha egy vödörbe összegyűjtöm. Lizának tetszene.

Rágyújtunk a szobában. A kék füst sűrűn kavarog, én pedig megmondom anyának, hogy szánalmas látvány, és nem bírok tovább bent maradni. Szeretem, de ettől csak jobban fáj, hogy így látom. Ő tanított meg arra, hogy őszintén beszéljek, ezért nem haragudhat rám, de a könnyei elárulják, hogy a szavaim fájnak. Arra nem tudott megtanítani, hogy mi az erkölcs, és mi a jó modor, mert őt is elszöktették az esküvője elől. Mindvégig tisztában volt vele, hogy összetörte a jegyese szívét. Tudta, de elfogadta. Nem keresték egymást utána, és nem akart belegondolni, hogy mi lett vele azóta. Mindig büszkén mesélték el a sztorijukat apával, mint valami vad, romantikus eposzt, de én már az elejétől fogva az elhagyott vőlegénynek szurkoltam. Talán épp ezért engedtem el Lizát. Tudod, mert én még anyám helyett is vállalni akarom a felelősséget, és sajnálom azt a seggfejt, akivel Liza együtt van.

Mást talán megnyugtatna ez az ok-okozati felismerés, de én ráülök a biciklire, és irtóra tekerni kezdem. Fel akarom falni a világot, kifolyt szemeim, akár két csüngő, megtelt heregolyó egy kutya lábai közt. Ki akar elégülni, ki akar spriccelni, és a könnyektől szétfolyik, talán hogy lehűtsék, talán a süvítő szél miatt. Fázom, ezért teljes erőmből tekerek, hogy kimelegedjek. Fehér az utca, én pedig egy világoskék folttá töpörödöm.

– Nem szeretem Lackót – mondta Liza, amikor legutóbb láttam.

– Akkor mi a francért vagy vele?

– Mert unatkozom. Amúgy sem hiszek a szerelemben.

– Csak félsz kimutatni az érzéseidet. Szerintem félsz szeretni, mert rájönnél, hogy igenis van értelme élni. És akkor nem lenne több okod rá, hogy depressziós legyél.

– Nem hiszek a szerelemben.

– Akkor rám ne várj, mert én viszont szeretlek.

– Akkor küzdj értem úgy, ahogy apád tette, és mutasd meg, hogyan kell szeretni.

– Most mondtad, hogy már nem vagy rá képes.

– Talán mégis. Meg kell próbálni, különben sosem tudod meg. Küzdj értem. Küzdj értem!

A gyomrom begörcsöl, ahogy erre gondolok, és a kipirosodott arcomba vág a szél. Áthajtok egy piroson, majd még egyen, és elengedem a kormányt, hogy rágyújthassak. Szinte megveszek, úgy köhögök, de azért a velejéig elszívom. Ha nem teszem, sosem tudom meg, hogy jól esik-e, nem igaz? Csóválom a fejemet, már sírok.

Eszembe jut a kopasz nővérem a kemó alatt, hogy utáltam ránézni. Sötétkék a cipőm, és sárga a talpa. A pedál gyors, a föld fekete és nyers, mellette a kiöntött homok bebarnult a nyirkosságtól, de aztán itt vannak a fák, és eszembe jut az álmom, hogy láttam a szarvast. Én miért nem lettem szarvas, én miért csak szépnek látom a szarvast, sötétkék cipőben, sárga éggel a fejem fölött, fehér nappal, vörös szívvel, ami majd kiszakad, miközben a padon a tarka vénasszonyok mind engem bámulnak, én meg köszönök nekik, és bólintva elhullajtanak egy könnycseppet, egy vastagot, egy fiatalt. Látják önmagukat, ahogy bicikliznek, és egy pillanatra ismét tizenhatnak érzik magukat, de el kell engedniük, mert gyorsabban tekerek az időnél és már abban sem biztosak, hogy léteztem valaha, de Lizának még puha és selymes a bőre, pihe szőrszálak meredeznek a lábán és a hónaljából, a homlokán is, és a kézfején, és ha nem fürdik, és koszos, akkor is legyek táncolják körbe, ha tiszta, akkor meg férfiak és én vagyok az egyik, aki teker, de az idő a sarkamban, és már látom, ahogy megöregszünk, ami nem tetszik, de nem a szottyadt seggek és a tarka foltok, meg a könnyek miatt, hanem mert egyedül fogunk megöregedni, magányosan, ha nem érem utol, és a szemembe csap a friss hússzag az utcán, a kifőzdéből, ahol a fiatal szakácsok cigiznek a hátsó kijáratban állva, és látom, hogy holnap én is ott leszek köztük, én is halott állatok húsából fogok élni, de ma szabadnapos vagyok és a dal, ami megy a fejemben, és ami pendíti a húrjaim, az dübörög, és dübörög, és süvít, és nyávog, és visít, és kacér, és csak kitárom a tüdőmet, és elkiáltom magam, azt a verset, azt a szart, amit úgy szeret Liza, ami úgy megy, hogy sa la la tekerek tekerek lala lala la la a panelek közt ahol leélem szép életem a szívem már rég benned él sa la la mint egy üveg pia ami megkoccant és megisszuk húzóra SA LA LA LALALALAALAA lala lala lala lalalaala lalalalalalalalalaaa LALALALALALALALALAA SZÉP AZ ÉLET, A SZÜLEIM ELLENI LÁZADÁS NEM LEHET A BOLDOGSÁGOM ELVESZTÉSÉNEK A SZIMBÓLUMA, MINDENKI HADD SZÓLJON, és akkor a zenekar elhallgat, én se bírom már tüdővel, és a bicikli magától suhan a házak közt, és az egész lakótelep kint áll az erkélyen, és egyszerre, suttogva dúdolják a refrént, hogy Tekerj csak, az apád már rég nem él...

Elvágódom. Túl gyorsan mentem, és elveszítettem az egyensúlyomat a kavicsos kanyarban. Csúnya sebet szereztem magamnak. A lakótelep némán nézi a földet, már szégyelli, hogy énekelt. Mindannyian tudják, hogy kiért indultam, de majd elbeszélünk egymás mellett, hogy ne legyen kínos. Az apád már nem él, ezt énekelték. Neki már tök mindegy. Tudod, Liza biztos örülne, ha tudná, hogy azért futok vissza hozzá, mert én máshogy látom, mert én küzdeni akarok a boldogságért, és nekem rohadtul nem mindegy, ki mellett fekszek le és kelek fel. De ettől megkímélem.

Épp Liza volt az, aki kezembe adta a fegyvert, amivel egyszer s mindenkorra lezárhatjuk kettőnk dolgát. Haljunk meg hát külön, ha úgyse számít. Ha rajtam múlik, majd a túlvilágon boldogok leszünk, de ő biztos ott is előjön valami új eszmével, ki tudja, talán feltámad és kimászik a koporsóból, csak hogy engem idegesítsen és várjak még rá. Kitelik tőle. Én viszont megmondtam, nincs annál szarabb dolog a világon, mint amikor kifogy az a kibaszott kecsapos tubus, de még rázogatják, hogy fröcsögjön belőle.

Számomra a szöveg legérdekesebb része „A pedál gyors, a föld fekete és nyers,…” kezdetű bekezdés, amely egyértelműen megtöri az előtte alkalmazott elbeszélői hang egészét. A részlet egyik ereje az, ahogy az elbeszélés ritmikája itt lenyűgöző pontossággal váltakozik a száguldó dinamika és a statikusság között. A szöveg ezen része számomra Hrabal Táncórák idősebbeknek és haladóknak című művét idézte, legfőképpen a mondat- és gondolatszerkezetek kezelésének tekintetében. A szerkezetek vagy egységek felszámolása, a központozás elhagyása/felülírása és a gondolati ritmika nagymértékű váltakozása adja az elbeszélés különlegességét.

Mindezek fölött pedig ott áll az idő: a sürgető, gyilkos elmúlás, kiüresedés és ez a fenyegető körkörös pulzálás, amely a biciklin száguldó elbeszélő megszólalásait szervezi. Ez a próza egyharmadát felölelő „mondat” vagy gondolatsor számomra a mű tetőpontja, hiszen szinte katartikus pillanat ez, ahol az időkezelés rugalmassága és a fentebb bevezetett jól átgondolt gondolati szimbolikák (ketchup, család, kék-fehér váltakozás) kibővítése vagy megbontása érhető tetten. A szövegen tudatosan végigvezetett motívumok mellé, mint például a kék-fehér szín folytonos együttállása, pillanatok alatt járul „ezer meg ezer” párhuzamos tartalom, ezzel kibővítve és egymásba folyatva a szöveg elején stabilizált elemeket.

Ebben az elbeszélőmód-váltásban azt is megfigyelhetjük, ahogy a narrátori hang „megsokszorozódik” vagy inkább betagozódik egyfajta közösségi megszólalásba. Az elbeszélő környezete szimbolikus kórussá növi ki magát, a szöveg pedig szinte „NÉPdallá” fordul át.

Tóth Ramóna Mirtill vagyok, a Nincs online folyóirat tanulmány rovatának szerkesztője. Esterházy Péter iránti reménytelen szerelmem eredményeként, most harmadéves magyar szakos hallgató vagyok. Az elfojtott vágyaimat, így az irodalomelmélet és a kultúratudomány különböző területein élem ki, legfőképp a világ szövegszerű szerveződésének és a kultúrán vagy diskurzuson belüli eltolódások vizsgálatának szentelem magam. A Nincs számomra, amim sosem volt, de amire mindig is vártam. A tanulmány rovat, pedig pont ennek a személyes hiány-tapasztalatnak az eredménye.

Eddig mindenki azt mondta mi Nincs, talán csak mind rólunk beszéltek.