A Nincs online folyóirat állandó reflexiós bázisa a Beltér, a Kritika rovat alrovata. A hetente kétszer megjelenő reflexiók a folyóiratban közölt verseket és prózákat szemrevételezik, maximum 300 szóban. Az így létrejövő szövegek célja, hogy az első impresszió erejével felhívja a figyelmet a textusok erősségeire és esetlegesen opciókat nyújtson a gyengeségek kiküszöbölésére. A Beltér kritikusai Biró Sára, Szabó Máté, Pinczési Botond és Szűcs Anna Emília. Korábban Tóth Ramóna Mirtill
Szabó Máté reflexiója
Soltész Béla - Laura, 28, egy kilométerre
A nőt, aki faképnél hagyta, Lilinek hívták. A randi húsz percéből Lili tizenkilenc percen át Bret Easton Ellisről beszélt, hogy mennyire imádja a könyveit. Csillogott a szeme, amíg magyarázta, hogy milyen undorítóak azok a yuppie-k, és mennyire zseniális, ahogyan megírja ezt a gusztustalan világot.
Ágoston persze egy betűt sem olvasott Bret Easton Ellistől, de nem is ez volt a lényeg. Nem a munkáról vagy a tanulásról kérdezte a nőket, hanem arról, hogy mit olvasnak éppen. Lilinél ez bejött. Ha a nő felszabadultan beszél, az már jó jel, ezt tanulta egy kurzuson. Huszonhárom percet kell felszabadult, jó hangulatú beszélgetésben tartani a nőt, és akkor fog először a szexre gondolni. Ezt is azon a kurzuson tanulta, jó sokba került, de legalább megtanult néhány technikát.
Hétkor ültek be ide, és hét húszkor Lili azt hazudta, hogy nála maradt a kollégájának a belépőkártyája, és ki kell ugrania a Madách térre, öt perc, mindjárt visszajön. Azóta négy és fél óra telt el, majdnem éjfél volt már, Ágoston pedig egyedül itta le magát.
Arra gondolt, hogy Lilinek épp egy olyan gazdag köcsög kellene, mint amilyenekről olvas. Ez a nő azt akarja, hogy a seggéről szívják a kokaint összetekert százdollárossal.
Megint átbaszott a Tinder, motyogta.
Körbenézett. Hatalmas, élő növények lógtak a falakról, meg is lehetett venni őket. Huszonötezerért például egy másfél méteres avokádófát, látta az árcímkét. Megbirizgálta az egyik levelét, mire a csapos figyelmeztetően megköszörülte a torkát.
Lili nem jött össze.
Ez most persze nem volt annyira kellemetlen, mint a múltkor Rebekával, akit ki kellett kísérni már az első randin Kőbányára, a kínai piacra enni, mert ő egy street food szakíró, vagy legalábbis ezt mondta magáról. És minden jól ment, Ágoston még a garnélát is rendesen meg tudta pucolni, de aztán észrevette, hogy az édes chiliszósznak az a márkája, hogy Healthy Cock. Egy nagy kakas állt peckesen az emblémán. Ágoston röhögni kezdett. Rebeka nem nevetett, hanem azt mondta, hogy szerinte ez nem vicces, és Ágoston vagy lélekben még mindig nyolc éves, amiért ilyesmin vihog, vagy pedig titokban buzi, be is jelzett egy kicsit a gaydar, amikor találkoztak. Akárhogy is, mindkét esetben hosszú pszichológiai munkára volna szükség, és ezt a munkát, már bocsánat, de Rebeka nem hajlandó elvégezni. És felállt az asztaltól, az utcán fogott egy taxit, Ágoston pedig ott maradt a kőbányai gyárépületből kialakított kínai piacon, aztán felszállt egy buszra, de rossz irányba, és valahol egy lakótelepen kötött ki, ahonnan egy taxi végre visszavitte a belvárosba.
Vagy Flóra. Ő bezzeg nem volt szégyenlős, ride the cock carousel, ezt mondta, hogy így fejezi ki az angol azt, amit ő nem akar csinálni. Ágostonnak időbe telt, amíg felfogta, de aztán hangos röhögésben tört ki, és Flóra is vele nevetett. Ez jó, gondolta Ágoston, ha együtt nevetünk, az már jó. Csak az okozott gondot, hogy Flóra halkan beszélt, a mellettük lévő asztalnál pedig egy irritálóan hangos család ült, apa, anya és két kamasz gyerek, akik egyfolytában egymást piszkálták, a szülők meg szidták őket. Ágoston már majdnem beszólt nekik, de Flóra észrevette, mire készül. Legyél megértő, kérte, őket is nyomja többféle viszonyrendszer, azért ilyen disszonánsak. A hegemón kapitalizmus és a szétbomló patriarchátus a szülőket, az infokommunikációs forradalomból eredő generációs szakadék meg a gyerekeket.
Ágoston le volt nyűgözve. Nagyon tetszel, mondta, de valószínűleg nem kellett volna. Flóra sóhajtott, a szemeit forgatta, és nem lett második randi.
Ágostonnak elfogyott a söre. – A happy hour még tart, ugye? – lépett a pulthoz.
– Elnézést, uram, nincs happy hour, és nem is volt – válaszolt a csapos.
Ennek ellenére kért még egy sört, visszaült az asztalához, és újra elővette a telefonját. Két órával korábban még azt az appot akarta megkeresni, ami segít elkerülni, hogy többet igyon a kelleténél, de végül csak a Tindert nyitotta meg.
Húzogatta a nőket, balra, balra, jobbra, balra, jobbra. A szomszéd asztalhoz harminc körüli csehek vagy szlovákok ültek le. Gazdagnak tűntek. Kíméletlenül kopogó szótagjaik közül Ágoston kábítószerek neveit hallotta ki. Röhögtek. Ásványvizet ittak.
Letette a telefont. Voltak nők, akikből egyetlenegy dologra emlékezett. Az egyiket úgy hívták, hogy Szende. A másik gusztustalan verseket és novellákat olvasott, margarinnal síkosított ujjazásról, nyers máj zabálásáról egy halott nő arcáról, ilyenek. A harmadik folyton használati utasítást adott magához, rólam azt kell tudni, hogy, velem kapcsolatban egy szabály van, hogy. A negyediknek akkora melle volt, hogy alig bírt előrehajolni a levesestányér fölé az étteremben.
És egyszer látott egy gyönyörű nőt a buszon, tényleg gyönyörűt, sírnia kellett, annyira akarta, hogy az övé legyen, de mással volt, leszállt, Ágoston pedig a buszon maradt a végállomásig, és nem ment oda a megbeszélt helyre, ahol egy Maja nevű nő várta, akiről annyit tudott, hogy fogászati asszisztens. A végállomáson a sofőr leparancsolta a buszról Ágostont, akinek addigra már folytak a könnyek az arcán.
Most is lehetne ilyen pillanat, de szerencsére Lili azért annyira nem volt jó nő.
A plafonról egy ventilátor lógott láncon. Ágoston nézte, ahogy a lánc körkörösen mozog, és az jutott eszébe, hogy olyan, mint egy táncosnő ringó csípője. Önfeledten nézte.
– Maga is elég kanos, mi? – kérdezte egy reszelős hang.
Ágoston odafordult. Egy ötvenes, szakadt férfi ült a szomszéd asztalnál. Honnan tudja? Ennyire látszik?
A férfi vigyorgott. Részegnek tűnt. Ha én őt részegnek látom, gondolta Ágoston, az azt jelenti, hogy még nálam is részegebb.
Visszafordult a saját asztalához, és a telefonjára nézett.
– Meghívhatom egy italra? – kérdezte a férfi.
– Köszönöm, nem kérek semmit – válaszolt Ágoston.
A férfi vállat vont és a pulthoz ment. Kért két Jägert, fizetett. Visszavitte Ágoston asztalához és odaült.
Ha már így alakult, Ágoston felemelte a poharat. Szó nélkül koccintottak, lehúzták a felest.
– Laci.
– Ágoston. Miért ült ide?
– Az előbb azt mondta a női hang, hogy koccintsak magával.
– Milyen női hang?
– Olyan a fejem, mint egy rádió. Bejön rajta minden.
– Tessék?
– Amikor kicsi voltam, két hangot hallottam, a kisördögöt és a kisangyalt. Szép, kerek mondatokban beszéltek. „Segíts anyukának!” „Ne haragudj apukára” – ezeket mondta a kisangyal. „Kend össze fikával apuka arcát, amíg részegen alszik a kanapén” – ilyesmiket mondott a kisördög.
– Tényleg?
– Igen. De néhány éve olyan fura lett minden hang. „A második kijáratnál térjen le jobbra.” „Akciós menü a KFC-ben.” „Pénisznövelés, ötven százalék.” Mintha gépek beszélnének hozzám.
Ágoston tovább itta a sörét. Laci hosszasan magyarázta, hogy régen mindig tudta, hogyan kell élni. Megmondták a fejében a hangok. Autófényezőnek tanult, mert a kisangyal azt mondta, hogy azzal sokat lehet keresni. A kisördög azt akarta, hogy inkább legyen rockzenész, de nem hallgatott rá. Aztán a kisangyal azt mondta, hogy hagyja abba a melót, mert rossz a tüdejének, a kisördög meg azt, hogy vállaljon be még több kocsit, mert most pörög igazán a biznisz. Laci abbahagyta, a segédje vette át a műhelyt, aztán három évre rá meghalt tüdőbajban.
Ágoston hallgatta a történetet, de azért közben megint elővette a telefonját, és a Tinderen húzogatta a nőket, jobbra, balra, balra.
Aztán meghalt a felesége, mesélte Laci, a gyerekei meg kimentek külföldre, az egyik Hollandiába, a másik Dániába. Itt maradt utánuk az üres ház, Laci eladta, most itt él egy garzonban a Wesselényi utcában, van kétszázmilliója, de nem tudja, mire költse. És a hangok folyton beszélnek hozzá, mintha éjjel-nappal telefonon hívogatnák a biztosítók meg a Telekom, olyan. Hiába üvölt velük, nem hagyják abba sosem.
– Az gáz – mondta Ágoston.
– És mennyi mindenre lehet költeni, nem? Mondták, hogy a VV Szonja hirdeti magát, hát basszam meg százezerért? Vagy a Gój Motorosokat támogassam? Miért mondanak nekem ilyeneket?
– Ahogy tökéletesedik a gépi intelligencia, úgy lesznek egyre célzottabbak a hirdetések – mondta Ágoston. – Azt gondolják magáról, hogy ezek a dolgok érdekelhetik.
– Lehet... De sokszor hülyeséget mondanak.
– Miért, talán a kisangyal mindig jókat mondott?
– Nem. A Klárit például biztos, hogy nem kellett volna elvennem.
– Na ugye.
– Mindegy, most már úgyis meghalt szegény.
Ágoston megint elbambult. A növényekkel szemközt egy szőnyeg volt a falra szögelve, szétcsúsztak a szemei előtt a minták. Galambokat vélt felfedezni a geometrikus alakzatokban.
– Azt tudtad, hogy a gerlék mindig párban repülnek? – kérdezte Laci.
– Ezt is a női hang mondta?
– Igen.
– Romantikus a kis kurva.
Laci felnevetett. Ágoston a Tindert pörgette, hátha Laci végre megunja, és visszaül a saját asztalához. De Laci közelebb húzódott, a képernyőre nézett, és azt mondta: balra.
– Pedig ez elég jó – ellenkezett Ágoston.
– Most azt a hangot hallom, amelyik általában jó tanácsokat ad – mondta Laci. – Balra.
Ágoston nézte a profilt. Andrea, 24, két kilométerre. Babaarca volt, szőke haja, és viszonylag nagy melle.
– Balra! – szólalt meg erélyesen Laci.
– Oké – sóhajtott Ágoston.
Mercédesz, 32, három kilométerre. Sötétvörös haj, vékony, helyes, bár egy Pál Feri atya-idézet van a profilján bemutatkozás helyett.
– Balra! – mondta Laci.
És így ment tovább sokáig, balra, balra, balra, balra.
Aztán felbukkant Laura, 28, egy kilométerre. Barna, egyenes haj, homlokra feltolt napszemüveg. Fotós, azt írja magáról. Meg hogy szeret nevetni.
– Jó lesz – mondta Laci. Ágoston jobbra húzta.
It’s a match!
Felnevettek és egymás tenyerébe csaptak.
– Megkeressük? – kérdezte Laci.
– Persze – válaszolt Ágoston.
Laci azt mondta, hogy a Király utca felé kell indulni. Ágoston már nem volt benne biztos, hogy tudja-e, hol vannak, de hosszasan mentek előre, talán a Gozsduban, talán arra merőlegesen. Úgy érezte, mintha egy akadálypályán haladna, csupa színes fény, rengeteg szembejövő ember, és jobbról-balról beúszó mondatfoszlányok. Hello, do you want to try our craft beer? Ágoston elég részeg, Laci elég öreg volt ahhoz, hogy angolnak tűnjenek. Az ajtók előtt cigizők tömegei között vágtak át, a thai étterem és a borbár étlapos lányai, mint szirénhangok hívogatták őket.
De nem néztek se jobbra, se balra, csak mentek egyenesen, előre, a Király utca felé, hogy megtalálják Laurát, aki a Tinder szerint már nagyon közel volt.
Kevesebb, mint egy kilométerre.
Egy olyan hang, mint ami a novellában szólal meg, volt ma az egyik legüdítőbb, amit hallottam. Üde, üdítő. Végig ezek a szóvariánsok jártak a fejemben. Olvasmányaimat pörgetve, a „szépirodalmiság” kérdéskörében próbálva lavírozni, majd inkább abba való „beleragadtságom” konstatálva tudatosult bennem, mennyire ismerősen-idegenül friss számomra ez a szóhalmaz.
Ismerősségük evidens, bár a Gozsduba nem járok - és Tinder nyoma sem érintette soha a telefonom belső szerkezetét - a Wesselényin naponta, így a craft beer, a happy hour és a pénisznövelés is (valahogyan) abból a szómezőből érkezik, amelyeket frekventáltan regisztrálok.
Az idegenség pedig annak az otthonosan bizonytalan mezőnek a sajátja, amelyet klasszikus/kortárs/kísérleti (vagy nevezzük bárhogy) én hardcore irodalomnak hívok. Ahol minden szónak, bár meghatározott helye van, sajátos ön-állítást kell folyton tennie egy többszörösen absztrahált, hiper-meta-intratextuális irodalmi szőttesben. Természetesen az irodalmiság számomra nem csak ez a lélektelen strukturalizmus, de mégis ott kezdődik, ahol a szavak elemelődnek önmaguktól. Hogy ennek kontextusa a közvetlen otthonom legyen, ez volt számomra – egészen képtelen módon – teljesen váratlan, idegen, mégis olyan, mint benyitni a hetedik kerületi albérletem szobájába.
És mindössze azért merek a „szépirodalmiság” kérdéskörén morfondírozni, mert a szöveg nem hagy mást hátra. Pontosabban, minden mást a helyére illeszt. A konfliktus „elegendő”, a történetvezetés makulátlan, a párbeszédek izgalmasak, a hang pedig csodálatosan lavíroz különböző regiszterek között. És bár a tét nem Faust lelke és nem Bloom imbolyog a saját ödüsszeiájában, a szöveg mégis hagy annyi rést, vagyis eltávolodik annyira önmagától, hogy teret engedjen az irodalom megfejthetetlenségének. Azt hiszem én is ezt a mozgást próbáltam lekövetni az előbb.
Azt mondják sokat hazudok: Áron a harmadik nevem. Ez igaz. 22 éves vagyok. Ez még egy ideig. Az ELTE BTK-n tanulok, ez remélem tovább. Gyerekkoromban két évig őriztem egy darab mohát. Ó igen. Bízom az irónia szervezőerejében. Nemigazán. Érdeklődési köreim: versek, kutyák, náci filozófusok.
Comments