A Nincs online folyóirat állandó reflexiós bázisa a Beltér, a Kritika rovat alrovata. A hetente kétszer megjelenő reflexiók a folyóiratban közölt verseket és prózákat szemrevételezik, maximum 300 szóban. Az így létrejövő szövegek célja, hogy az első impresszió erejével felhívja a figyelmet a textusok erősségeire és esetlegesen opciókat nyújtson a gyengeségek kiküszöbölésére. A Beltér kritikusai Tóth Ramóna Mirtill, Szabó Máté, Pinczési Botond és Szűcs Anna Emília.

Szabó Máté reflexiója

Pege Ibolya verdorben

megbeszéljük hogy mindketten

koraszülöttek vagyunk

téged ott hagytak az inkubátorban

engem anyám nem szeretett még hetekig

tapintható sebek

hogy mosdatlanul bújok az ágyadba

jó ürügy

nem tudunk jobban a szélére húzódni.

egy karnyújtás

is lehetne

puha ujjakkal hegeket

de a sávig

te se jutottál el

és nem lenne közös az ágy

csak a hideg padló

háttal alszunk el

a lázas bőr úgy marad

Az egymásban és egymásból való definiáltság, ennek minden kiszolgáltatott fájdalmával, a vers központi témájaként két képben jelenik meg. Az első: két ember megbeszéli, hogyan definiálódtak egy anya hiányából. Ez a hiány mint negatív meghatározottság szépen oszlik el két oldalra – az egyiken a még nem átvett, így visszautasított, a másikon a már átvett, és így visszautasított gyerek áll. A koraszülöttség ezt a lét folyamatosságától való elcsúszást az idő dimenziójába helyezi. Folyamatosságot csak az átvevés, a szeretet affirmációja jelent. A két résztvevő ennek a folyamatosságnak a szakadásába került.

Ennek megkövülése, idővé válása lesz a tapintható seb.

És ez vezet a vers legizgalmasabb sorához: „hogy mosdatlanul bújok az ágyba”. Számomra itt tetőzik a vers. A „mosdatlanul” szóban. A születés utáni mosdatás és a halott testének lemosása jut eszembe. Az, hogy aki beszél, még mindkét mosdatás előtt áll: az abszolút koraiság állapotában. Ezzel, ennek ürügyén lép az ágyba. Kérdés: kinek szolgál ez ürügyként az elhúzódásra? Az elhúzódás (mint az ágy két oldalára oszlás) újraszüli azt a hiányt, amiből mindketten indultak. A „sávig”, a sebig azonban egyikük sem fér hozzá a másikon. Ennek tragikuma bénítja meg a lírai ént. Hogy a karnyújtás, az anyai mozdulat kihez tartozhatna így – nem tudni. Ez is annak tragikumához tartozik, amikor két ember közös hiánya eltávolít, nem összehoz: újabb szakadást idézve elő a közös, egymásból és egymás által definiálódó létbe.

Mindezek igen mély tartalmak a versben. Ezért jó is volt vele foglalkozni. Olvasni viszont fele ennyire nem volt megragadó: meglehet, hogy az írónak minden szó elegendő, akár túlcsorduló tartalmat jelent - az olvasónak egy szó, ha nincs megalapozva, közel semmi. Mind a spanyol cím, mind Petri- és Pilinszky-intertextusok erről a valótlan megalapozottságról árulkodnak. Ezért az utolsó két sor is önmagában túlságosan biztos csattanónak érződik. Nyelvileg nem áll elég erős lábakon, mintha túl fájó lenne önmagának: ez néha szenvedés helyett szenvelgésnek hat. A tragikum elemi, a téma kimeríthetetlenül mély, annak rendeződése is kifogástalan, én mindennek a nyelvi megjelenítését venném újra.

Azt mondják sokat hazudok: Áron a harmadik nevem. Ez igaz. 22 éves vagyok. Ez még egy ideig. Az ELTE BTK-n tanulok, ez remélem tovább. Gyerekkoromban két évig őriztem egy darab mohát. Ó igen. Bízom az irónia szervezőerejében. Nemigazán. Érdeklődési köreim: versek, kutyák, náci filozófusok.