A Nincs online folyóirat állandó reflexiós bázisa a Beltér, a Kritika rovat alrovata. A hetente kétszer megjelenő reflexiók a folyóiratban közölt verseket és prózákat szemrevételezik, maximum 300 szóban. Az így létrejövő szövegek célja, hogy az első impresszió erejével felhívja a figyelmet a textusok erősségeire és esetlegesen opciókat nyújtson a gyengeségek kiküszöbölésére. A Beltér kritikusai Tóth Ramóna Mirtill, Szabó Máté, Pinczési Botond és Szűcs Anna Emília.

Pinczési Botond reflexiója

Szabó Dárió

Lehetetlen világok

Reggelente a horizontnak is, mint az emberi létnek, szerves része a szelektálás. Lehorzsolja a tér hámszövetét – a táj libabőre is szűnni kezd.

Odakint már nem függnek össze a dolgok, idebent még nem – csak érzem, hogy alakulnak, de nem is fognak befejeződni soha.

Traumatikusan örök, hogy amikor az égbolt felszakad és kifordul, a színek horrorja omlik a valóságra – leleplezi a formát, mint egy soráthajlás.

Ebben kelek én is útra, az események között, elindulok, tekintetem nem keres semmit, csak roncsolja, ami őt találja meg – mégis engem hív orvosául a táj; hipochonderré vált az egyébként nem túl sok aggodalomra okot adó felszíni sérülések miatt.

Ketten ülünk idefent, a táj meg én, ülünk az eszmék és a felejtés színpadjának szélén, lábunk lóg, de nem is látjuk, csak érezzük, hogy menne még tovább.

Hallgat, de nem figyel,

magával van elfoglalva. Magyarázom neki, hogy ahogy ő a formák ellenére létezik, úgy szorulok én is a bőröm alá,

értse meg,

a hiány rendezi el a valóságot,

a formák, ahogy szétválnak-elkülönülnek, az, ami köztük van, és hogy csak ott létezhet – azok alatt vagy épp ellenükre.

Nem érti.

A horizont is inkább emberré válik: a tájban nem talál identitást.

Nem vagyok benne biztos, hogy lehet ilyet írni: „Traumatikusan örök”. Persze lehetni mindent lehet, mégis, ahogy olvastam a verset az az érzés járt át, amit több fiatal költő munkájában érzek: hogy ez nem a vég, hanem a kezdet. Innentől lehet elkezdeni terhelni a nyelvet és megírni, hogy milyen is az a traumatikusan örök, mert így önmagában nem látom a funkcióját, nagyon általánosítónak (de semmiképpen sem izgalmasan elvontnak) olvasom hasonlóan az „Odakint már nem függnek össze a dolgok”, vagy az „ülünk az / eszmék és a felejtés színpadjának szélén” sorokhoz. Akkor is így gondolom, ha a vers kontextusában a szöveghelyek betöltenek valamilyen funkciót.

Többszöri olvasás után már kezd körvonalazódni a szövegszervezés, de ezzel párhuzamosan azok a tényezők is, hogy mi miatt nem jön át. Felvillantok párat. A tördelés például ott izgalmas, ahol metapoétikus („mint egy / soráthajlás.”), vagy jelentéstöbbletet okoz, de számomra túl könnyű megoldás „a hiány rendezi el a valóságot” külön versszakba szedése. Szintén zavart, hogy olvasás közben több időt töltött a szemem a József Attila összes versei című könyvön, mint a szövegen. Egyrészt a látó-látott-láttatott viszony problematizálása következtében, másrészt az erősen dialogikus viszonyt szervező költői képek miatt. Persze rengeteg méltató jellegű értekező próza jelent már meg parafrázisok kapcsán (KAF, Marno stb.) – sőt, ha Petrire hallgatunk, akkor máshogy nem is nagyon lehet –, mégsem éreztem a Lehetetlen világokban a mélyrehatóan reflektív struktúrákat.

Az utolsó versszakon tudom talán legjobban bemutatni, hogy mi miatt nem annyira sikerült szerintem ez a szöveg. Egyrészt ott van a részlet összefoglaló jellege és ugye, ha össze lehet foglalni egy hosszabb költeményt egyetlen sorban, akkor minek is a hosszabb költemény? (Persze ez nyilván lehetetlen, hiszen más szavakkal, mást is mondunk…) Másrészt ahogy korábban is próbáltam rámutatni az a fogalomkészlet, amivel a szöveg dolgozik (pl.: horizont, identitás), számomra nagyon elidegenítő, pontosabban nem annyira megírt, nincs kitalálva. Vagy éppen az elidegenítés volt a cél? Mindezt azért sajnálom, mert a témában (amiről most nem esik szó részletesen) sokkal nagyobb potenciál van, ahogy azt korábbi költészetek már bizonyították.

Pinczési Botond tanárszakos hallgató. Egyre kevésbé érdeklik új dolgok. Így maradt neki a költészet, a hermeneutika, illetve, hogy harmadik személyben írjon magáról. Ez általában kritika, vers és recenzió formájában történik meg vele, de színházcsinálással is foglalkozik.Eddig mindenki azt mondta mi Nincs, talán csak mind rólunk beszéltek.