Bodoni Csenge

Az önéletrajzkultusz nyomában Recenzió Gács Anna A vágy, hogy meghatódjunk című kötetéről

„A vágy, hogy meghatódjunk” – talán ez áll az egész hátterében. Nem csak érezni akarunk, hanem együttérezni valakivel, valamivel, vagy csupán egy szívbemarkoló történettel. Kell, hogy álljon mögötte bármi más is? Vagy ha valami megérinti a lelkünket, mindegy, hogy igaz történetről vagy fikcióról van szó?

Össze lehet-e egyáltalán hasonlítani egy önéletrajzi történetet egy szépirodalmi művel, és ha igen, miért nem?

Gács Anna könyvében többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ. Bár elmondása szerint maga sem tudja, miért kezdett a kötet megírásába, vagy hogy tulajdonképpen mit is akart kideríteni vele, mégis egy átfogó és komplex mű született a kortárs önéletrajz belső összefüggéseit vizsgálva, ami bepillantást nyújt ezek kulturális és közösségszervezési hatásaiba is.

Manapság lépten-nyomon önéletrajzokat látunk, elkerülhetetlenné váltak. Legyen szó akár egy Facebook-posztról, egy TikTok-trendről, vagy egy Instagram-bejegyzésről, bármelyik elmesélhet egy életrajzi történetet, még ha néha nem is sejtjük: titkon ezek teljesen beépültek a mindennapjainkba, a kultúránkban. Így meghúzni a vonalat a fikció, a szépirodalom, vagy az önéletrajz határánál szinte lehetetlen lett.

A kapott információkat mégis sokféleképpen feldolgozhatjuk, hasznosíthatjuk, vagy a saját javunkra fordíthatjuk. Lehet, hogy éppen egy ilyen történet idéz elő egy nem várt érzelmi vagy életviteli áttörést.

Kép forrása: dunszt.sk

Bár az önéletrajz inkább tekinthető történetileg változó kommunikációs formának, mintsem műfajnak, a célja ugyanaz, akár egy szépirodalmi műnek: továbbadni valamit a befogadók számára.

Kiindulásnak talán a részvételi kultúra kialakulása tekinthető, ahol a technológiai és kulturális változások is kulcsszerepet játszanak. Addig csupán már ismert szerzők memoárjai jelentek meg, most azonban már az önéletrajz is tehet valakit ismert szerzővé.

Ahogy könnyebbé vált ezek közlése, úgy az élettörténetek egyre fontosabb szerephez jutottak, akár mint szórakoztatási források, illetve identitáspolitikai eszközök. – „Valakinek az önéletrajzi elbeszélése, illetve művészete a tekintélyes életről alkotott, univerzálisnak gondolt normákra nézve szubverzív vagy egyenesen botrányos, ugyanakkor egy marginalizált csoport saját pozitív identitásának megerősítésére szolgál[hat]”[1].

A tömeges önéletrajz megjelenése, és az addig csupán könyvformaként, mára viszont vizuális művészetek terén is létrejövő önéletrajzkultusz miatt egyre több embernek adatik meg a lehetőség, hogy saját történetét másokkal is megossza, így egy kisember könnyedén jellegzetes tömegkulturális jelenséggé válhat – ám ezek a szintek más és más intimitásérzést szolgálnak. Sokan úgy vélik, hogy az erős érzelmi reakció, a „másokat megrendítő élettörténetek iránti növekvő kereslet voltaképpen a racionális, kritika gondolkodás hanyatlásának a jele”[2], mégis a személyes történetek által kiváltott erős hatások olyan tapasztalatokkal gazdagítják az olvasót, amihez másképp nem jutna hozzá: „A közös megrendülés a közösségképzésnek az egyik legrégebbi kulturális hagyománya.”[3]

Sokan néha csak arra vágynak egy-egy élethelyzet kapcsán, hogy találjanak valakit, aki szintén átélte az adott szituációt, valamint ami tudatja velük, nincsenek egyedül, túl lehet élni, ki lehet bírni, van rá megoldás. Arra, hogy ők is tartoznak valahová, és nem csupán kívülállók a társadalomban. Ez később bennük is elég bátorságot kelt ahhoz, hogy elmeséljék, megosszák saját önéletrajzi történetüket, hozzájárulva ezzel mások ugyancsak hasonló vágyának kielégítéséhez.

Néha viszont csak valamilyen élmény vagy tapasztalat nyomába akarunk eredni, amihez összeválogatunk egyfajta tapasztalat-antológiát, „hogy felkészítsük magunkat a jövőre, hogy mintákat találjunk tapasztalataink értelmezéséhez és önmagunk megalkotásához”.[4] Az idő elteltével bár az önéletrajz-kultúra technológiája nagyban módosult a történetek között még sincs akkora eltérés, amire a szerző példának Horváth M. Judit munkáját, és egy nála harminc évvel korábbi angol aktivista művész, Jo Spence öndokumentációját hozza. Sok rokon vonást mutató, mégis két időben és kultúrában teljesen eltérő művek ezek. Ellenpéldák pedig Nádas Péter és Forgács Péter alkotásai, ahol a földrajzi-kulturális környezet ugyanaz, a művek mégsem nevezhetőek egyidejűnek. Ez talán tökéletesen mutatja, hogy az önéletrajz műfajánál mennyivel többet számítanak az egyéni életutak, illetve hitek és tapasztalatok az időnél és környezetnél.

Péterfy-Novák Éva Egyasszony című műve különböző médiumokban jelent meg, így különböző fogadtatásban részesült, különböző reakciókat váltott ki, és különböző jelentőséget tulajdonítottak annak, mind könyv, mind színdarab, mind blog formájában. Pedig a három műfaj ugyanazt az önéletrajzi történetet meséli, csak máshogy.

Péterfy-Novák korábban szintén nem jegyzett, amatőr íróként épült be a köztudatba, amit főleg annak köszönhet, hogy önéletrajzi története a társadalom által kevésbé megjelenített témáknak adott hangot – női traumák, súlyos tabuk szólalnak meg művében.

Bár először főként saját maga miatt, terápiás céllal kezdte el írni a blogját, hamar ráébredt az abban rejlő potenciálra. „A szülő nő intézményesített kiszolgáltatottságát, a súlyosan beteg gyermek nevelésének tragédiáját és a családon belüli erőszak tapasztalatát kapcsolja össze masszív patriarchátuskritikává”[5] – amit nevezhetünk akár az elbeszélhetetlen elbeszélésének, és éppen emiatt érintett meg olyan sok embert a történet már blogként való megjelenésekor is. Olvasói könnyekről, szorongásról, illetve empátia érzéséről számolnak be, egyfajta zsiger közösségérzésről.

A blog már abban egyedinek bizonyult, hogy egy harminc évvel korábbi történetet mesélt el, ám szintén kiemelkedő lett az elért közönség által is. Voltak, akik vallomásos, személyes blogként tekintettek az önéletrajzi szövegre, mások politikai célokkal kapcsolták össze, de mindenki valamilyen módon azonosult a bloggal, segített a saját kínok elviselésében, amiért cserébe legintimebb gesztusként megosztották a saját történetüket.

A blog azonban inkább csak egy olyan réteget érhet el, akik hasonló témában érdeklődnek, a könyv esetében viszont már szélesebbé vált a közönség. Itt viszont felmerült a kérdés, hogy egy ilyen típusú önéletrajzi könyvet lehet-e egyáltalán szépirodalmi műnek tekinteni, és akként értékelni, hiszen „túllépi a szépirodalom határát, és megnyitja a diskurzust más kulturális területek felé.”[6]

Az önéletrajzi történetet színházi előadásként is siker övezte, a kritikusok többsége néma csendről és sírásról számolt be – megrázónak tartották a darabot –, az előadásélményt befolyásolta, hogy valós történetet láttak a nézők, és itt már nem csak a hasonló sorsot átélt nők vagy az empatikus olvasók voltak a közönség soraiban. Ezzel tényleg látható, hogy mediális sokféleségével a történet áthidalta a kezdeti blogformát, több médium által közvetíthetővé vált.

Fel kell számolni a vélt vagy valós különbségekről alkotott véleményeket, és csak a történet mivoltára koncentrálni.

Az igaz történeteknek különleges szerepe van. Kulturális és sorsfelismerő szempontból is. Taníthat és érzéseket ad. Közösségé kovácsolhat. Nem számít, milyen módszerrel éri ezt el. Minden technika más és más célközönséget szólít meg, akár a hagyományos, akár a modern lehetőségeket nézzük.

[1] Gács Anna - A vágy, hogy meghatódjunk, Magvető Budapest 2020, 31.o.
[2]  Gács Anna, A vágy, hogy meghatódjunk, Magvető Budapest 2020, 36.o.
[3] 
[4]  Gács Anna, A vágy, hogy meghatódjunk, Magvető Budapest 2020, 40.o.
[5] Gács Anna, A vágy, hogy meghatódjunk, Magvető Budapest 2020, 170.o.
[6] Gács Anna, A vágy, hogy meghatódjunk, Magvető Budapest 2020, 190.o.

23 éves vagyok, jelenleg az Eötvös Lóránd Tudomány Közösségszervezés szakára járok.

„Amíg élek, jól élek” – mondta mindig a nagyapám, és próbálom én is ehhez tartani magam. Megragadok minden egyes pillanatot, és

remélem az írásaim által sikerül tovább adnom őket.