Biró Sára

Az önkeresés szólamai

(Kertai Csenger: Hogy nekem jó legyen,

Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2021)

Kertai Csenger második kötete, ahogy Simon Márton írja a fülszövegben „kibogozhatatlan csomó…”. Azonban ez semmiképp nem azt jelenti, hogy zavart kelt vagy ellentmondásos, ugyanakkor mégis pontosan ezt jelenti. A könyv olvasása során az isten- és az önkeresés keltette folyamatos zavaroknak és ellentmondásoknak lehetünk tanúi, azonban mindez egy páratlan szövegvilágba ágyazódik, melyben minden sajátos törvények szerint jön létre és működik azzal a céllal, hogy egyetemesebb törvényszerűségeket tárjon fel.

A keresés és önértelmezés tulajdonképpen tekinthető a kötet alapvető koncepciójának, így egy külső szem számára elsősorban inkább élményt, mintsem kapaszkodót nyújt. Már a cím is sejteti: mindez azért jött létre, hogy „neki” jó legyen. A borító és a kötet további illusztrációi is kiemelt szerepet kapnak. A fehér háttérre nyomtatott piros betűk rögtön vonzzák a tekintetet, emellett egy fejjel lefelé fordított madárgrafika látható a borítón, mely fontos értelmezési vonatkozásnak tekinthető, és további négy hasonló illusztrációval egyetemben többletjelentést ad a kötetben szereplő verseknek. A borítón kívül további négy madár található a kötet, mind különböző pozíciókba elhelyezve. Ezek részekre tagolják a kötetet, a verseket tematikusan rendezve egyfajta keretebe helyezi. Ennek megközelítése számomra egy szerelmi viszonyt alapul véve tűnt a leglogikusabbnak. Átfogóan az első részt tekinthetjük az “együtt” verseinek, majd következik az elhagyás és az emlékek, végül pedig az elengedés. Az utolsó madár teste csupán félig látszik a lapon. Az eddig képek élettelennek tűnő madaraival szemben, ez most mintha kirepülne a “képből”, ez jelképezi a végső búcsút. A madár mint őskép az égi szféra képviselője, egy magasabb tudatállapotba való átlépés, a transzcendens és a földi szférák közti kapcsolatteremtés jelképe, egyszerre a test és a lélek szimbóluma. Elhelyezkedése tehát utalhat a lélek testhez való kötöttségére, de jelentheti azt is, hogy az istenkeresést a profán szférába vagy önmagába helyezi.

A madár ugyanakkor krisztusi jelkép is. A megváltó és megváltódás különböző vonatkozásai szintén végigkísérik a kötetet konkrét bibliai utalások révén. Itt megint visszakapcsolhatunk a fülszöveghez, mely a verseket imákba forduló monológoknak és beszélgetésbe forduló imáknak nevezi. A versvilágok egészét jellemzi, hogy mindent önmaga viszonyulásában értelmez, önmaga által hoz létre, ez teszi egyszerre teremtővé, de ugyanakkor valaki, valami érezhetően fölötte áll. A létrehozott világ csupán eszköz, hogy választ találjon ennek mibenlétére. Már rögtön az első szövegben találkozunk egy újszövetségi áthallással: „úgy szeretem magam, mint ahogy az atya tette a fiúval” (Aztán legyen béke bennem, 5-6. old.), ami akár János evangéliumának sorait is felidézheti: „Úgy szerette Isten ezt a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta” (Jn 3,16). A második vers zárlata pedig („lebetonozom neked a látványt, hogy biztonságban érezd magad”,Nem lesz béke benned, 7.old). Lukács evangéliumát idézheti meg: „Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit! A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el, ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden test meglátja az Isten üdvösségét.” (Lk 3,4-5 ). Véleményem szerint ez akár a kötet mottójaként is elképzelhető lenne. Ahogyan már a cím és borító is utal rá, a versbeszélő egyszerre tekinthető megváltónak és teremtőnek. Ez a teremtő azonban az atya-fiú viszonyban áldozattá is válik, ugyanakkor az isteni (atyai) feltétlen szeretet nem vonja szükségszerűen maga után a megváltást, megváltódást. Az ez utáni vágy tágabb értelemben önkeresésnek is nevezhető, hiszen valódi béke csak az önigazolás után teremtődhet meg. A megváltóra való várás gesztusa némiképp kizárja az istenként való megjelenést, erre ráerősít az a tény is, hogy mindezt profán környezetbe helyezi, sőt a megváltás értelmezhető szerelmi kapcsolatban való kiteljesedésként is (A megváltó egy lány, 48.old.). Így azt mondhatjuk, hogy a lírai én tudatosan, istenként uralkodik, de csupán a saját világa felett, amit versei által hoz létre, és egyéni törvényszerűségekkel rendelkezik. A záró- és egyben kötetcímadóvers is ennek felel meg. Itt bizonyossá válik, „hogy nincs más, /csak amit reggelente megépít (…),/ és estére lebont a nyári kabócák éneke.”

A két nyitóvers további érdekessége, hogy egymással ellentétpárt alkotnak, amit nem csupán a címek ellentétes viszonya (Hogy legyen béke benned, Nem lesz béke bennem), de a versbeszélő változó személye és pozíciója miatt jön létre. Ebben mintha nem különülne el a megváltó, teremtő és szerető pozíciója, sőt a versbeszélő hol kegyes istenként lép elénk („többet nem kérek olyan áldozatot,/ amibe beleszakadhatsz,/ mert én meghallgatom gyermeteg kéréseidet”), hol pedig bosszút esküszik (“bosszút fogok állni azokon, akik véresre erőszakolták/ gyönge búzáimat”). Ez azonban a második verstől kezdve letisztul. Számomra leginkább a szerelmi viszony érzékelhető, melyet magához hasonlóan hol teremtő, hol megváltó pozícióba jelenít meg, azonban nem lehetséges istenkép, csupán annak helyettesítője, eszköz a keresésében. A versbeszéd két féle: megszólító jellegű vagy monologikus, ezáltal minden szöveg tekinthető önmegszólításnak is. Ez annak is köszönhető, hogy a kötet egészében csupán egyetlen lírai én szólal meg, és az egységet az sem bontja meg, ha nem az önkeresés szólamait, hanem inkább egy szerelmi viszony kibontakozását érzékeljük erőteljesebben a versek olvasása során. Ugyanis a lírai én viszonyulása a megszólítotthoz nem módosul, csupán a kapcsolatuk természete változik. Így válik a lány megváltóvá vagy bizonytalan istenképpé.

Bár a nyitóvers számomra kissé zavaros volt a szerepek folyamatos változása miatt mégis egy elsődleges kulcsot adott a kötet további értelmezéséhez, mely valójában azt sugallja: a kötet arra nyit utat, amerre az olvasó el szeretne indulni. Értelmezhetjük teista, panteista, szerelem- vagy természetfilozófiai vonatkozásban egyaránt, mégis megteremtődik valamiféle egység, melyet elsősorban a kötet rendkívül egységes képi világa hoz létre. A versek természeti képekből, elemekből, jelenségekből építkeznek, melyek mind maguk után vonják a folyamatos változást, ugyanakkor determinálják a természet rendjének ciklikusságát is. A változást illusztrációk is érzékeltetik. A zárlat továbbra is bizonytalanságot sugall, ugyanakkor a vadvizek ellen emelt gátakon átbukó folyó képe, mely szép lassan hordalékkal tölti fel a medret megnyugvást kelt, egyúttal bizonyosságot is ad. Ez a kettősség pedig szinte katarzist kelt az olvasóban.

Kertai Csenger kötete egy olyan világot teremt, mely a test és a lélek közti űrt hivatott kitölteni, azonban ennek módja egyelőre számára is csak kísérletezések sora, így egyetlen alaptörvény uralkodik: csupán annak van létjogosultsága, amit ő maga hoz létre az olvasó szeme láttára, de mindez folyamatos változásban van, ahogyan ő maga is: „Elfelejtettem, lebontottam,/ újrateremtettem azt, aki vagyok”.

2001-ben született Marosvásárhelyen. Jelenleg végzős, jövőre az ELTE BTK-n tervez továbbtanulni. Versei eddig a Műút-portálon,a KULTer.hu-n és a SZIFONline-on jelentek meg.