Gregor Lilla

Az olvasó játszótere

(Iveta Merglová (ford. Peťovská Flóra), Ema elvan, Csirimojó Kiadó, 2020)

Egy több évvel ezelőtti kötetet recenzeálni azért izgalmas feladat, mert nem csak a művel, de egy már kibontakozott kritikai diskurzussal is el kell számolni. Az Ema elvan esetében ráadásul igazán változatos platformokon jelentek meg reakciók – Élet és Irodalom és az Alföld éppúgy beszámolt róla, mint a Nők Lapja Café és a Marie Claire online felülete; különböző szakértők irodalmi, vizuális, társadalmi, sőt, pedagógiai szempontok szerint is (nagyra) értékelték a kötetet. Ami pedig még különlegesebbé teszi az Ema elvan körül kialakult szöveghálót, az az, hogy magában a műben gyakorlatilag nincsen textus: csupán a hét napjai szerepelnek az egyes jelenetsorok előtti naptárlapokon.

Az olvasatok nagyrészt egy irányba mutatnak: Ema egy hétköznapi, fiatal nő, a képsorok egy hétköznapi, fiatal nő átlagos hetét mutatják be. Központi szerepet játszik az oldalakon Ema önképe, a testével való viszonya – állítják a hozzászólások – abban viszont már nincs egyetértés, milyen ez a viszony. Ehhez ugyanis fel kell vetni a kérdést, hogy ki fokalizálja a látottakat: úgy látjuk Emát, ahogy ő önmagát, tükörképként? Vagy ahogyan egy objektív kamera látná? (Természetesen nincsen objektív kameraállás, vethetjük közbe, de valamifajta tárgyilagosságot, mérhetőséget mégiscsak biztosít a technikai képalkotás, amíg direkt manipulációnak nem vetik alá. Például nem engedi meg, hogy a főhős testalkata megváltozzon egyik napról a másikra, amit pedig a szubjektív énérzékelést követő ábrázolásmód nagyon is lehetővé tesz.) Esetleg egy harmadik módon, a társadalom egy bizonyos szegmensének szűrőjén keresztül nézzük a nő mindennapjait?

Valamilyen szubjektív látásmódot mindenképp fel kell fedeznünk a lapokon már csak az idő haladásának változó ritmusa miatt is. Ema munkahelye például kizárólag a hétfői és a keddi képsorokban jelenik meg, és jelentősége folyamatosan csökken. Hétfőn még végignézhetjük az ébredéstől a munka közbeni elbóbiskolásig vezető utat, a teljes nap a munkahely köré szerveződik. Kedden csak egy kupac dokumentumot látunk, ahogy beteríti az íróasztalon fekvő Emát, szerdán már csak sejthetjük a metrózás alapján, hogy hova tart főhősünk. Csütörtöktől azonban semmi. Olvasóként úgy tűnik, ami épp jobban érdekli a főhőst, az kap nagyobb teret az oldalakon is.

Ema tehát fokalizál, azaz a képeskönyv nézője azt látja, amit Ema lát magából és a körülötte lévő világból. Így lehetséges, hogy a paneleken, ahol pucéran rááll a fürdőszobamérlegre (13.), jóval kövérebbnek tűnik, mint más képkockákon (akár ugyanazon az oldalon, közvetlenül a mérést megelőzően, szintén meztelenül, akár később ruhában [20.]), de ez magyarázza azt is, hogy a nyújtás elején alig éri el a lábfejét, a végén pedig állóspárgázik. (56.) Ema testalkatáról gondolkodva fontos megállni egy pillanatra: több írás kitér arra, hogy a nő „túlsúlyos”,[1] illetve „ideje nagy részében testképének javításán munkálkodik, azt remélve, hogy az a párválasztásban is jobb esélyeket teremt a számára”.[2] Jól látszik, hogy a zömében képi narráció okozta tágas értelmezési keret lehetőséget teremt arra, hogy az olvasatok mögötti előzetes elképzeléseket mint az implicit társadalmi elvárások lenyomatát figyeljük meg. Azaz olvasni tudjuk azt, hogyan olvassa egy hétköznapi, fiatal nő egy másik hétköznapi, fiatal nő egyhangúnak tűnő életét. (Merthogy egyetlen kivétellel csupa női szerző jegyzi az említett kritikákat. Ezzel persze nincs gond, elsősorban arról mond el valamit, hogy kiket ér el a kötet, majd másodsorban, máshol lehet elgondolkodni mindennek a gyermekirodalommal, a képeskönyvekkel, és a személyes történetekkel való összefüggéseire. Addig beállok én is a sorba.)

Adott tehát egy női főhős, akinek – úgy érződik, láthatóan más olvasói számára is, hogy – középpontban áll a teste. Szokatlanul sokat szerepel meztelenül, lehet ez az indok, azonban Ema testét a legmegengedőbb számolással is bőven többször látjuk ruhában, mint anélkül. (Egész pontosan 80 ruhás és 24 pucér megjelenése van, valamint négy panel, amelyen épp vetkőzik. Legfeljebb tehát 30% az akár csak részben is meztelen ábrázolások aránya.) Kedden rááll a mérlegre, és túlsúlyosnak látszik. (13.) Elmegy ruhát vásárolni, és a farmerből kibuggyan a hája. (18.) De a két jelenet között felpróbál egy olyan nadrágot is, amibe kétszer belefér! (17.) A metrómegállóban ácsorogva pedig épp olyan alkatúként tűnik fel, mint a pár, akiket figyel. (19.) Ema nem túlsúlyos, és azt hiszem, nem is teljesen átlagos a testalkata, hanem semmit nem tudunk arról, hogy néz ki. Mivel valószínűnek tűnik, hogy a pénteken akkurátusan leborotvált szőr (44.) nem nő vissza szombatra ugyanolyan hosszúra (57.), a legbiztosabb, ha ismét abban maradunk: olyannak látjuk Emát, amilyennek ő látja magát.

Sőt: az egész ábrázolt világ Ema hangulatához igazodik. Hétfőn és kedden rengeteg olyan dolog történik, ami szerencsétlenségnek tűnhet. Előbb elfogy a wc-papír, beakad a céges azonosító a liftajtóba, Ema elalszik munka közben; aztán elmerül a papírhalomban, már ki kell peckelnie a szemét, hogy ébren maradjon, a hazaúton látott párral ellentétben pedig ő otthon egyedül van, és a saját tükörképével csókolózik. Mindezek azonban nem ingatják meg, Ema végig mosolyog (egyedül a mérleg vagy a fogmosás ejti kétségbe, de nem lehetünk biztosak benne, melyik); a párocskát érdeklődve figyeli, aztán otthon csábosan pillantgat magára a tükörben, még csücsörít is hozzá (20.); a munkahelyi unalmat pedig egy nyelvnyújtós önarckép fénymásolásával hárítja el. (10.) Szerdán viszont borongósan ébred, és ettől kezdve a világ is szomorú: az ablakon kinézve Csontváry Magányos cédrusát látja a kötet világának megfelelő képi világhoz igazítva (23.), ráadásul a fa nem pusztán egyedül áll, de láthatóan ki lettek vágva mellőle a társai. Ema egyedül érzi magát, és ez nem függ össze egyértelműen azzal, hogy szerelmespárt látott a metrómegállóban, vagy hogy mennyit mutatott a mérleg – egyszerűen így kelt reggel.

Az Ema elvan nagysága ezen a ponton ragadható meg: rendkívül nyitott, óriási teret hagy az értelmezéseknek. Tudjuk, hogy a főhős testképe változékony, tudjuk, hogy egyedül él, és tudjuk, hogy magányos. Össze lehet kötni ezeket a pontokat egy narratívává, mely szerint „testképének javításán munkálkodik, azt remélve, hogy az a párválasztásban is jobb esélyeket teremt a számára”, de nem ez az egyetlen történet, amit a kötetből kiolvashatunk. Hiszen a fentieken túl azt is látjuk, hogy Ema humorral oldja meg az unalmat, és tud nevetni saját magán; hogy olyan szokatlan (lehetetlen? haszontalan? izgalmas?) dolgokkal, kísérletezik, mint a négy végtagra fölvett magassarkú (18.), a hónaljszőrzet kifésülése (33.) vagy éppen a fürdés utáni törölközés helyett a fregolin száradás. (38.) Meg lehet írni – el lehet olvasni annak a történetét, hogy a péntek esti berúgás után szombaton magába néz (pontosabban ránk néz, a kamerába, egyfajta önreflexiót vagy saját megfigyelt helyzetére való rálátást sejtetve), majd jógával, sporttal, medencében lebegéssel töltődik fel, és este, mivel más nemigen van a hűtőben, tejszínhabbal zárja a napot. Vagy meg lehet azt is írni, hogy a partner nélküli randi este sikertelensége miatt sportolni kezd, de ironikus módon a nap végén mégis kizabálja a hűtőt. Vagy bármi mást. Ahogy az Ema egy másik olvasója írja, „a képkönyvnek pont az a lényege, hogy kinyisson, hogy asszociációs útra hívjon, emlékeket idézzen, és minden létező módon a termelékenység rovására lassítsa, sőt tágítsa az időt”.[3]

Emának határozott elképzelése van az őt körülvevő világról, de Iveta Merglová nagyvonalú ábrázolásmódja általánossá, átélhetővé, az értelmezésre engedékennyé teszi. Emellett annyiszor és annyiféleképp mutatja meg Ema tevékenységeit, illetve a testét ruhában és anélkül, hogy a befogadó megszokja, szinte mintha a sajátja lenne. Normálissá, szokásossá válik az, hogy Ema elvan, mi is egyszerűen csak elvagyunk vele. Egy olyan történetet nézünk, amelyhez sokan tudunk kapcsolódni, és ez a nyitottság lesz a kötet legnagyobb erénye.

[1] Gáspár S. Anna, Milyen érzés nem megfelelni az idealizált társadalmi képnek?, 2021, hozzáférés: 2023. 08. 15, https://nlc.hu/szabadido/20210217/ema-elvan-konyv-testkep-depresszio-megfelelesi-kenyszer/

[2] Révész Emese, „Elvan”, Alföld 72, 5. sz. (2021): 117–119.

[3] Szép Eszter, Képkönyvek a bezártság túlélésére, 2021, hozzáférés: 2023. 08. 15, https://dotandline.blog.hu/2021/01/18/kepkonyvek_a_bezartsag_tulelesere

Gregor Lilla: a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok doktori iskola doktorjelöltje, a Szkholion szerkesztője. Fő kutatási területe a nem normatív emberi testek megjelenése a kortárs magyar multimediális irodalomban, illetve a kortárs magyar képregény.

A borítóképet Bereczki Nóra készítette.

A szöveg eredetileg az Underground lapszámban jelent meg.