Barabás Bálint

Az emlékezet ál(landó)sága

Balogh Virágh Katalin: Megint elkalandoztál (bvk művek, 2019)

Balogh Virágh Katalin debütáló kötete, a Megint elkalandoztál nem csak kiadási körülményeivel sejteti a szerző szubverzív szándékát.

A kötet eredetileg a JAK gondozásában jelent volna meg, azonban annak megszűnése miatt, a szerző magánkiadás mellett döntött, hovatovább saját weboldaláról ingyenesen letölthetővé tette a szöveget. Hogy ez nem csupán szükségmegoldás volt, hanem üzenet jelleggel bír, már a kötet első oldalain világossá válhat az olvasó számára.

A kötet alcíme “kitalált történetek”, mely az igaz történetek alapján írt szövegek eladási módját parodizáló gesztusként is értelmezhető. A paródia nem egyszerűen a megfordításban rejlik, hanem abban, hogy a megfordítás által tüntetően feleslegessé válik ez a szókapcsolat. Minden történet kitalált, még azok is, amelyek igaz történet alapján íródtak, hiszen az emlékek mindig a jelenből választódnak ki, konstruálódnak meg, értelmeződnek felidézésük folyamata közben és által. A történeti/történelmi megismerés “valódiságát” még az adott időszakból származó dokumentumok sem tudják szavatolni, mert azok általában a kiemelkedő események jelölésére jönnek létre, azaz éppen azt mutatják meg, ami kilóg a normából.

A fikció és emlékek közötti átjárhatóság játéka a kötet egészén végighúzódik. A “kitalált történetek” tulajdonképpen tautológia, mely létével viszont arra világít rá, hogy az elbeszéléseket hajlamosak vagyunk valóságosnak hinni. A beleérzés intézményét is kritizálja ezzel, hiszen a művészet-recepcióban a beleeérzés képességét (tévesen) az alapján szokták meghatározni, hogy mennyire hisszük el egy történésről, hogy megtörténik/megtörténhetett, azaz mennyire (volt) olyan, mint a valóság. A “kitalált történetek” kifejezés és a beleérzés aktusa, mint elképzelés feszültségben állnak egymással, mivel a beleérzés a fikcióban, ahogy többek között ez a könyv is ékesen példázza, mégis csak lehetséges.

Szervesen ehhez kapcsolódó másik játéktér magában a fikcióban történő emlékezés kérdése, melyet szintén megnyit és használ a Megint elkalandoztál. Elmossa azokat a határokat (rámutat, hogy nem elválaszthatók), melyek a fikción belüli valóság (a karakter emlékeinek hű felidézése) és a fikción belüli fikció között húzódik, azáltal hogy az emlékezés problematikáját két szinten - a kötet, mint dokumentum és a köteten belüli történetekben való emlékek, mint a történetek világán belüli dokumentumok, működteti. Nemcsak maga a narrátor, de a szereplők sem lehetnek biztosak abban, hogy visszaemlékezéseikben mennyi a kitalált mozzanat.

Ahogy tovább haladunk a könyvben Karinthy Frigyes híres-hírhedt Nihiljének részletével találkozunk, mely citálásával és a novellák történeti jellegének (jellegtelenségének) ismeretében egyértelmű lesz a szerző szubverzív szándéka, mellyel a művészet intézménye ellen szólal fel.

“Vagyis az a művészet, amit az ember gondol / És ha nem gondol semmit, az is művészet - / És ha csak érez valamit, az is művészet / És ha neked nem, hát nekem.” (Karinthy Frigyes: Nihil)

Az emlékek fikcionalizálódásában bizonyos értelemben a mű alkotásfolyamata játszódik le. Mivel ez a mozzanat senki által nem kikerülhető (csak így működtethető) Balogh nem csak azt a kétségkívül banális kérdést teszi fel nekünk, hogy mit is nevezhetünk művészetnek, hanem kritikája arra is kiterjed, hogy ha a mű és nem-mű distinkcióját nem tudjuk megtenni (mert nem megtehető), akkor milyen jogon beszélünk és ítélünk róla.

“És ha neked ez nem képez művészetet / Kedves Ernő: hát akkor nem művészet (...) / De akkor nem is kell művészet - / Mert az a fontos, hogy figyeljenek / Az emberek és jól érezzék magukat.” (Karinthy Frigyes: Nihil)

A Recitativo (vagyis énekbeszéd), mely a Karinthy vers alcíme, megidéződik a Megint elkalandoztál szövegeinek dinamikájában, ritmikai szerveződésében, ezzel is aláhúzva a Karinthy vers szándéka és a Balogh kötet (kiadásának) szándéka közötti párhuzamot. Ez a Recitativo jelleg a szerző nagy erőssége.

Baloghnak kiváló érzéke van a nyelvhez, szép a mondatok és sorok billenése, a szöveg zenéje csak úgy sodorja magával az olvasót. Ebben a sodrásban még a logikai bukfencek, néhol filmes megoldások - mint hirtelen vágás, késleltetés, a fókuszpont ugyanazon téren belüli megváltoztatása (tehát szándékosan nem a lényeg láttatása) - periferiális történések is zenei elmekként hatnak és ettől a szövegek egyszerre lesznek kreatívak és kellemesek. A zeneiségen kívül a térhasználatnak, valamint az ezen belüli mozgásoknak is erőteljes sodrása van a szövegekben.

A leírások gyakran szinte taktilis élményt nyújtanak, bizonyos pillanatokban szinesztéziához közeli tapasztalat a kötet olvasása, amely, mint egy karmester, biztos kézzel vezetik az olvasói tekintetet és képzeletet, nem hagyjak elkalandozni, míg egy-egy mozdulat végére nem ér még akkor sem, ha a sorokat (vakon) követve az olvasó egy-egy buktatónak rohan, vagy szövegközi kátyúba lép. Ezt a tartást nem feltétlenül a könnyen olvashatóság miatt éri el, hanem a történést megragadó lényeg látásával és láttatásával. "Szakadt rólam a víz, a frisssen epilált lábamon a kitépett szőrtüszők helye úgy sajgott, mintha minden pillanatban újra és újra kitépték volna őket, és a mellkasomban olyan erős lett a szorítás, hogy alig bírtam mozogni, de egy pillanatra sem álltam meg, egyre csak hátráltam, míg neki nem mentem valaminek. Ijedtemben oldalra kaptam a tekintetem: a kocsma faláról egy riadt grimaszba merevedett arc nézett rám." (Árva lélek)

A novellák szervezőelve az elkalandozás. A jelen mozdulatlansága és eseménytelensége egyfajta meneküléskéként kikényszeríti a visszaemlékezést és/vagy történetek kitalálását. Az elbeszélői jelen az olyan szövegeket is átitatja, melyekben konkrétan az nem is jelenik meg. Izgalmas, ahogy ezt az emléken kívüli teret a nyelvi mezőben mutatja fel, olyanképpen hogy a jelen dimenziójából alkotja újra a múlt szóstruktúráit. Ezáltal egyszerre érzékeljük a jóval tapasztaltabb narrátor beszédmódját és az elbeszélések szereplőinek szavait, hogy visszatekintve mi tűnt/tűnhetett akkor különösnek. A nyelvi megoldások preferálásával Balogh magában a szövegalkotás folyamatában leplezi le az emlékezés jelen általi meghatározottságát.

Ezeknek a mozzanatoknak ugyan megvan a metastruktúrára referáló jellegük, de ezen nem mutatnak túl, csupán a visszavágyódás szintjén kerülnek konfliktusba a jelennel. A szubverzív gesztussor a novellákon belül szinte teljesen elhal. A történetek nem szólnak annyira a mindennapokról, hogy unalmasságuk miatt legyenek érdekesek, annyira viszont nem érdekes sem a cselekményük, sem szerkezeti megoldásaik, hogy ettől hassanak különösnek. Egyik irányban sem támasztja alá a Karinthy idézet esztétikai elképzeléseit. A kötet igen nagy biztonsággal illeszkedik a (gyerekkori) nosztalgikusság irodalmi diskurzusába.

Barabás Bálint vagyok, korábban Szigeti Bálint, sokáig Szigeti Barabás Bálint, aminek a zeneisége nem nagyon tetszett, így nagyon örültem, mikor kiderült, hogy mindvégig rosszul használtam és a valójában Szigeti Bálint Barabás. Szeretem a magukra visszahajló, gömbszerű dolgokat, amik nem csak hogy kevésbé törékenyek, ezért lehet velük játszani, de mintha saját akaratuk, elképzelt pályájuk is lenne, mintha visszajátszanának velem. Kutatási területem, hogy a különböző terek hogyan alakítják (ki) a kommunikációt, legyen az egy kis szoba, egy zöld park, egy a villamosból látott elmosódó arc és persze a szamárfül háromszöge a füzetlapon.